Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
1986. SZEPTEMBER 20. Irodalom, művészet 9 Nagybánya (1930) TéfiBtv (UM) Népbolt (1907) V alaki, különben ellensége, úgy jellemezte Tóth Lorán- dot, a novellistát: libamáj. Gonosz bírálat volt, de... Mintha volna benne igazság, tűnődtek még a barátai is. Tóth Loránd tömör, súlyos, ízléses novellákat írt még őriztek valamit a sós tej ízéből, melyben áztatták őket szarvasgombamorzsák is előtűntek egy-egy pillanatra, meg szegfűszeg, leheletnyi fokhagyma, vöröshagymalével, csipetnyi paprika, mellyel végül gondosan pirosra sütötték a májat, azaz a novellát — annyi minden volt ezekben a Tóth-novellákban, hogy az olvasó enyhe gyomorrontással emlékezett _rájuk. A kép teljességéhez tartozik: maga Tóth Loránd is dagadt volt. mintha csak egy fenyegető óriás májat nevelt volna a bordái mögött, pedig mellkasában szelíd szív dobogott. _ E bben az ártatlan szívbe vágódott bele egy nyílvessző — persze . csak képletesen — azokban a lefolyt, régi években, s Tóth Loránd végül soha nem tisztázta a nyugtalanító felfedezést, ami akkoriban eléggé feldúlta életét. _ Egyik este leemelte a polcról kedves könyvét, A fáraók törté- neté-t, belelapozott, s még állt a polc mellett, amikor a könyvből kihullt egy négyrét összehajtott papírlap. Felemelte, kisimította — kéziratpapír volt, ilyet használt c is. Gépelt sorok torlódtak egymás alá, gyakori átütésekkel, javításokkal, elfoglalva a papír felső harmadát. A szöveg — egy mondat közepén — váratlanul megszakadt Kétszer is elolvasta, s csak másodszorra értette valamelyest. Levélfogalmazvány volt, de csak töredék. A második vagy harmadik oldal. Valaki jelentett valakiről valamit... Mit is jelentett? Tóth Loránd szeme kerekre tágult. Annak a valakinek a könyvespolcán akiről a jelentés szólt, a polc hátsó sorában tilos könyvek bújnak meg, többek között Trockij egyik- munkája német fordításban, A Mein Leben, Ciano titkos naplója magyarul, és Nietzsche összes művei, nyolc kötetben, , eredetiben. Ezen kívül... Itt megszakadt a gépelés. Tóth Loránd a kisimított papírlapot letette az asztalra, melléin a könvvet Feldúlt volt. Csak módszeresen! — intette magát, izgalmát csillapítva. Tehát valakit feljelentettek a félmúltban, vagy fel fogják jelenteni a közeljövőben — Trockijért Cianóért, Nietzschéért, esetleg még másokért is. Hogy ki a feljelentett személy? A sorokból nem derül ki. Hát a bejelentő? A gépelt mondatok ezt sem árulták el. Megfordította a papírlapot. Semmi. Es kinek szánták a bejelentést? Ha itt volna a levél első oldala — a cím, a megszólítás rögtön elárulná. De talán a könyvben rejtőzik az is, csak nem hullt ki rögtön. Syqrsan végigpörgette A fáraók történeté-t — eredménytelenül. A levél eleje nem került elő. Harmadszor is elolvasta a gépelt sorokat, s tulajdonképpen ekkor ijedt meg igazán. Mintha egy forró lehelet csapott volna hátulról a nyakába — az a néhány mondat olyan élő volt, a szavak annyira valóságosak, mintha hangosan is kimondták volna őket. Gyorsan megfordult — csak nem áll mögötte valaki? A rátörő félelmet kapkodó megnyugvás oldotta: nem, neki nincs Trockij-kötete, Cianója sem. Nietzschét is csak egy vékonyka válogatás képviseli. Illés Endre: Egy jelentés Hogyan kerül ez a bejelentés (vagy feljelentés?) az ő könyvébe? Valaki figyelmezteti? De miért? — és mire? A félhomályban csak lassan tapogatózott. A fáraók történeté-t c többeknek is kölcsönadta, s valaki bennfelejtétte azt a második (vagy harmadik) oldalt? így történt, csak így történhetett. Most nyugodtan sorra kell vennie, hol kinél, mikor fordult meg a könyv? Akinél legutoljára volt, az írta a bejelentést. De nem is könnyű a sorrendet tisztázni. A Fáraók-ról legalább öt éve lelkendezett barátainak, akkor vette a könyvet — talán Pirók kérte el legelőször. Vagy Kopeczky? De Ábel is olvasta, persze, Ábel is. Sohasem jegyezte, kinek mit ad — mintha madarakat etetne, örömmel kölcsönzött könyvet. Nevették is érte Talán mégis Kopeczkynél volt utoljára. Kopeczky... Tóth Loránd „töprengő karosszékébe” ült, ebben a székben sütötte-párolta novelláit — cigarettára gyújtott, és novellahősei helyett most Kopeczkyt rajzolta bele a füstbe, ő próbálkozott volna a levéllel? De kit akart bemártani? Hát éppen akadt volna bemártani való barátja Kopeczky költő volt, és sok költőt irigyelt. Nekik könnyű, mondogatta. Ilyenkor arra gondolt, hogy amíg a többiek faluról jöttek, városszélről, kis műhelyekből, munkásfiúk voltak, vagy tanítók, mérnökök fiai, az ő apja a vármegye- házán ült a régi világban, s nem is akárhol, a főjegyzői íróasztalA zajok tökéletesek voltak. Élethűek. Csissz-csossz — a léptek, majd klapp, klapp. Aztán megint csiszi-csoszi. Aztán klipp-klopp is. Mintha egy hangjátékból áradtak volna ki.' És ajtónyitás-csukás csitt- csattjai is. Élethűen fölerősítve. Energikus kézre valló- an. Hadd hallja, aki befülel, csak hallja meg a fickó: itt itthon vannak. Itthon és ébren. A csapzúgás, a vízcsobogás, a zuhany paslkoló hangjai. El- sőrangúak. Dudorászással, énekfoszlányokkal beszőve. Hát ez az. így tökéletes az illúzió. Diszkrét rádióhang, fölerősödés, majd gyors elhalkulás. Mint mikor a keresőn csavarintgat az ember. Beúszik egy hatalmas erejű tenor. Jó. Élethűbb nem is lehetne. Dabányi Ödön elégedett volt. Amerikából hozta a készüléket, öccse segítségével bukkant rá és vette meg. Kint is csak most kezd elterjedni. Príma. Kapkodják majd, mint a cukrot. Porszívó zúgása. Mély, fenyegető morgás, elárasztja a lakást. Ettől aztán visszahőkölhet a betörő úr. Nemcsak hogy itthon és ébren vannak. Takarítanak is. Klipp-klapp, klipp-klapp. Dabányi próbálta szabályozni a „zsibongót”. így becézte, öccsének is tetszett a név. De legjobban az tetszett mindkettőjüknek, hogy egyszer- csak erős, fémes csattanás zárja le a slattyogó hangokat. Kemény, fenyegető fegyverhang: a lövésre felhúzott pisztolyé. Dabányi Ödön elégedett volt. Noha — és ezt meglepve konstatálta — nem múltak el a félelmei. Ahányszor elment hazulról, beállította a zsibongót, de amikor hazaérkezett, valami olyasféle érzés kerítette hatalmába, hogy valaki, valaki idegen jár-kel, tesz- vesz, tusol-pacskol, porszívózik a lakásában. S mikor egyszer a pisztoly závárhangjára ért az ajtóhoz, alig bírta a józan ész érveivel lecsillapítani őrülten dobogó szívét. Belemarkolt a félelem: őt várják ott, csőre töltött fegyverrel. Hovatovább csak akkor volt nyugodt, ha otthon üldögélt, zsibongója társaságában, és magányát meghitt zsongással vette körül a drága szerkezet. Dabányi Ödönnek senkije sem volt, a barátságot kamaszkori gyöngeségnek tartotta, s e szellemben igyekezett is elfelejteni még élő barátait. A holtakat könnyebb volt, mert azok soha nem jelentkeztek. ........ .... D abányi immár csak a taka- rékönyvekkel szeretett barátkozni, egyre nagyobb árnyékot vető öreg napjainak védőszárnyait látta a szétnyíló feszes lapokban, melyekről szép összegek, biztató summák tekintettek rá. Klapp-klapp. Csissz-csossz. Crrkk, zzrkk. Trallala. Zuúú- zum! A zsibongó szinte örökké szólt. Dabányinak egyik este elszorult a szíve a gondolatra: mi lesz, ha elromlik? Ki se tudja cserélni a hibás alkatrészt. Ettől fogva ritkábban kapcsolta be. Kímélte. De a szívéről a szorongás csak nem múlt el. Rátelepedett. Főként ha a lépcsőházban kopogtak a nehéz, kemény léptek. És ez sokszor, sokszor ismétlődött. Megálltak. Szuszogás, csörrenés. Talán az álkulcsot veszi elő a Simái Mihály: A „zsibongó” .... Dabányi Ödönnek eszébe <se jutott, hogy a harmadik (emeleti kaptatóra érve, min- (denkinek jólesik kifújnia maigát. Ott, az ajtaja előtt. Egyszer, egy szürke, esős cdélelőttön elmenni készült. iNehezek voltak a mozdulatai, ja bal karját alig bírta emel- ini, ráadásul kínzó fájdalmat (érzett az állkapcsában. Éle- ísen sajgott a két hátsó foga. jMintha fogó markolná őket. .Azért csak elindult. A boltba. 'Tejért, kifliért. Már kilépett ,-az ajtón, amikor átvillant irajta: be kell kapcsolni a : zsibongót. A szívét megmar- [kolta az a jól ismert érzés. ;No, még jó, hogy eszébe ju- itott. Ráhajolt a riasztókészü- ] lékre. Kicsit megszédült, míg ;a gombot benyomta. Aztán i megpróbált fölegyenesedni. ;Nem tudott. Valami rejtélyes (erő összerántotta, egyetlen fájó görcsbe merevítette. Végigzuhant a szőnyegen. Meghalt. De kísértetléptei aztán is ott klappogtak még, kísértet- , énekhangja és -rádiózása betöltötte a szobát. És mélyen, i fenyegetően zúgott a porszívó, lés néha kemény, fémes csatta- inás zárta le a zajskálát. A drága riasztókészülék tö- lkéjetes volt. És a szomszédban, fönn és ]lenn, néha megkérdezték egymástól a férjek és feleségek: hát ez a csodabogár sohse alszik? nál. Ez forrt benne, s mindig keserűen mérlegelte, mikor és mennyire húzza le őt a múlt.. Hát igen... Kopeczky megtehette miért ne? Alattomos fiú volt, jó pontokra vadászott, megtörtént már, hogy felhasználták. Bárki könnyen felhasználhatta, akitől remélt valamit. De ilyen egytollú kulcs nyitná ezt a zárat? A cigarettafüstben Ábelt is szemügyre vette. Barátjának tudata, évek óta együtt mentek el a szerkesztőségből. Akkoriban ő valamilyen kellemetlenségbe bonyolódott. Elhúzódó ügy volt. Hogy gyulladt-e, s gtíhnyesedni fog-e? — még nem lehetett tudni. És Ábel azt mondta neki egy este. amikor már mind a ketten letakarították az asztalukat, ki-ki a magáét — váratlanul ezt mondta: — A sarkon megvárlak. Nem értette. — Én is végeztem. Jobb lesz, ha ott találkozunk — mondta Ábel zavartan, s már indult is. És ő csak ekkor fejtette meg a mondatot. „A sarkon találkozunk” — tehát nem kettesben távoznak a szerkesztőségből, hiszen többen is megláthatják őket, továbbadják, jelenthetik, ő most pettyes is miért ne jelentenék, és már régóta kettesben indulnak haza — jobb, ha a sarkon találkoznak. Ábel okos fiú volt. Ábel észrevétlenül gyűjtött pontokat. Tóth Loránd felállt — ha a novellája már formálódott valamelyest, mindig szoba-sétákban forgatta tovább. Pirókról igazában nem volt ilydn emléke. Semmilyen árnyékot vető emléke. Azaz mégis volt Egyik délben virslit evett a közeli bisztróban, ez volt az ebédje. Ekkor tűnt fel Pirók, megállt mellette, nézte őt, majd megkérdezte: — Tormával? — így szeretem. — És nem volt még veseköved? — Miért lenne? — A torma oxalátos követ termel. Szerencsés ember vagy, ha eddig megúsztad. Ö nyugtalan lett. — Ezt az oxalátot olvastad valahol? — A professzor mondta, aki operált. Köves vagyok. Én is így ettem a virslit, de ráfizettem. Te szerencsés ember vagy. És Pirók nem titkolta, hogy irigyen nézi őt. Irigyen? Talán ellenségesen is. Felriadt. De hiszen nem őt jelentették fel. Másvalakiről jelentették, hogy Trockij-kötete van. Tóth Loránd körülnézett a szobájában, tekintetével végigtapogatta a könyvespolcait — neki csak bibliája volt, két bibliája is a Károli-fordítás s egy újabb, a katolikus biblia. Elhessentette maga elől a két bibliát. Talán másvalakinél is volt ez az átok Fáraók-könyv?... Vagy csak ennél a háromnál?... Hiába gyötörte agyát — csak nekik adta kölcsön A fáraók történeté-t. Akkor hát melyik lehetett? Még egyszer megnézte a csonka levélfogalmazványt. Olyan ’ volt mint egy lábnyom. A talp helye szépen kirajzolódott, de a nyomból hiányzott az ember. Elmúlt néhány hónap. Egy este valamilyen fogadásra kellett elmennie, valamilyen nagyobb ünnep előestéjén. Ezen a fogadáson váratlanul találkozott velük, mind a hárommal. Kopeczky éppen valamilyen színtelen folyadékot nyeldekelt egy vastag pohárból. — Hiába, a legjobb magyar ital a cseresznye! — csettintett elégedetten, jókedvűen, az ellenséges világgal is megbékélten. Egy másik gyűrűben Ábel egy trágár vicc csattanóját ismételgette: ő mondta-e körülötte állóknak vagy éppen most hallotta amazoktól — hamarjában nem lehetett megállapítani. Pirók derülten indult feléje. — Győztünk, huszonkilenc—huszonhétre! Éppen most hallottam1 Mienk a bronzérem! I teremben szeszszag és verejték szaga ölelkezett, a magasban kegyetlen fénnyel égtek a csillárok. Hát melyik írhatta? Nézte őket, mint egy felvágha- tatlan titkot, kibogozhatatlan csomót. Miért rohanta meg ebben a pillanatban a szorongás: egyedül van kiszolgáltatott, nincs segítség. Összeállított«; Rékttsy Ildiké
