Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

Irodalom, művészet m szeptember 20. pad hátsó támláját alkotó lécek közül egyetlen egy maradt a többit mind kitör­ték az idők során. Se­res fáradtan lehup­pant a deszkaülésre, óvatosan nekidőlt az épen maradt lécnek, és elernyesz­tette izmait. A kora délutáni hő-' ségben izzott a por a talpa alatt Az utca fölött remegett a forró levegő. Eddig csak aszfalt fölött láttam ezt a légvillódzást, gon­dolta, kövezett utca fölött még so­hasem. Honnan jön ez a meleg? Néhány perc múlva összeszedte magát, átment az úttesten, és be­lépett a rétegelt falemezből ösz- szerótt bódéba, amely éppen cuk­rászda volt (egy időben kocsma­ként működött, de amikor meg­gyilkoltak benne valakit, a keres­kedelmi igazgatóság bezárta, majd cukrászdává szelídítve nyitotta meg újra), s már több mint tíz éve dacolt az időjárással meg ma­gával az idővel, mint a megteste­sült, permanentizélt ideiglenesség Seres, amikor belépett, el volt készülve mindenre, ami érhette. Nincs jég és nem működik a hű­tőszekrény, tehát hideg ásványvíz hűsítő sincs. Egyáltalán nincs hű­sítő. Nincs kávé, csak ness. Ness sincs... Személyzet sincs, a cuk­rászda sincs már, a bódé hátsó felét az imént kezdték bontani.. Húszéves-forma, gesztenyeszínű hajú, sápadt lány ült a kávéfőző automata mögött, Serest. először meg se látta, csak miután egy pár másodpercet tanácstalanul ácsor­góit, emelkedett talpra a lány, s viszonozta köszönését. — Kishúgom — mondta Seres —, ugye nincs hűsítője? A lány kétféle hűsítőt is meg­nevezett, Seres csodálkozott. — Hideg? — kérdezte. — Jeges — felelte a lány kész­ségesen. — Adjon egyet a barnából — mondta Seres Ákos —, nem is.. adjon mindjárt kettőt... S aztán egy kaffét is szeretnék... ha van... — Van — mondta a lány. — Foglaljon helyet, kiviszem a hű­sítőt, s ha megitta, a másodikat is. Addig kár kivenni a jégről.. S közben elkészítem a kávét is. Seres tágra nyílt szemmel me­redt rá. — Maga hova valósi, kishúgom? — Én ide... Itt születtem... S már két éve ebben a cukrászdá­ban dolgozom. — Ebben a budiban... — Ebben a bódéban. Akárcsak én, gondolta Seres. miközben expressz küldte le az első hűsítőt. A másodikat már nyugodtan kortyolgatta. Aztán ne­kifogott a kávénak. Fáradtsággú­zsai gyors ütemben szakadoztak fel, kezdte magát újra jól érezni. Rajta kívül nem volt vendég a cukrászdává előléptetett sufniban ember még az utcán sem mozgott mindenki strandolt vagy kinn volt a folyóparton... vagy dolgozott valahol az árnyékban. — Fagylaltot nem kíván? —■ kérdezte a lány. — Fagylaltot? — hökkent meg Seres; aztán rákérdezett: — Mi­lyen van? — Vanília és mogyoró. — Tudja mit? Hozzon ki egy mogyorót... És hozzon egyet ma­gának is, üljön ide, meghívom egy fagylaltra! — Azt nem lehet — mondta a lány, miközben már adagolta is a mogyorófagylaltot. — Miért? — érdeklődött Seres — Szolgálatban vagyok... jö­het egy vendég... — Majd felkel, és kiszolgálja.. De úgysem jön senki... — A lány tétovázott. — Na! — unszolta Seres. lpirult, magának is ki­adagolt egy fémtálká­ba mogyorófagylaltot majd a pult alatti polcról kivette kézi­táskáját, a fagylalt árát kiszámolta, és be­tette a pult fiókjába — Csak azzal a feltétellel, hogy a magamét fizetem — mondta, és levetette kötényét. Odahozta a fagylaltokat, leült Seres mellé, és elmélyülten eszegetni kezdte a magáét. Most diskurálni kellene, gondol­ta Seres, de miről... Ezekkel a rendesekkel nincs miről dumál­nom. .. A csibészekkel meg csak veszekedni tudok... vagy még in­kább szóba se állni... De hagyjuk a csibészeket; ez a kis csaj olyan mint egy borvízfürdő, ezen az iz­zó porba fulladt délutánon. Bejövét mind a ketten hozzáér­tek a nyitott ajtó gombjához, de olyan erővel, hogy az egész bódé beleremegett. Az első volt a na­gyobb és idősebb, 22 éves lehetett, fekete szalmakalap volt a fején alább sötétlila műanyag ing, hón­alja körül több gyűrűben kicsapó­dott „sóudvarral”, dokknadrág, amely mindkét oldalt feslett a zsebeknél és ócska szandál a lá­bán. A második vagy két évve! fiatalabbnak tűnt, fekete tergál- szövetből készült ünneplő öltönyt hordott, amelyen látszott, hogy már jó ideje nem ünneplésre hasz­nálják, hanem hétköznapi vise­letre, és legalább három napja már pizsama gyanánt is. Az öl­töny nadrágja csípő alá volt szab­va, s minden percben leeséssel fe­nyegetett. Valamikor fehér ingét köldökig kigombolta (pontosabban — hiányoztak róla a gombok), s kilátszott napbarnított, szőrtelen bőre. Az ing bor- és kávéfoltos volt, a nyaka zsíros-barna a kosz­tól. Nemess László: Előőrs Hunyorogva álldogáltak a bódé viszonylagos félhomályában, és a kávéslányt keresték tekintetük­kel. Az keble hajlatáig elpirulva felugrott, beszaladt a pult mögé. magára kapta kötényét, és várako­zásteljesen fordult a két fiú felé. — 0—óóóó! — mondta a na­gyobbik jelentőségteljesen, és a lányról Seresre pillantott. — Ö—óóóó! — ismételte meg a játékot a kisebbik. — Tessék — szólalt meg aggó- dó-komoly arccal a lány —, mit óhajtanak? — Mit óhajt? — kérdezte a szal­makalapos. — Maguk mit óhajta­nak? — Ismételte meg a lány. — Hát óhajtunk valamit? — kér­dezte a szalmakalapos társához fordulva; aztán komótosan rákö­nyökölt az üvegpultra, s a szájá­ból néhány nyálas napraforgóhéjat pottyantott abba a vastag üvegtál­ba, amelybe a visszajáró aprót szokta kiszámolni a lány. Seres Ákos tarkóján bizseregni kezdett a bőr. A lány elsápadt. A feketébe öltözött, mocskos ünnep­lőt viselő fickó röhögött. — Együnk tésztát — mondta — együnk valami fáin tésztát... Nagy rutinnal visszhangos böfö- gő-sorozatot eresztett meg. Aztán röhögött tovább. Mindketten tanulmányozni kezd­ték az üvegpult hűtőjébe kirakott árut. A lila inges rámutatott egyik tálcára, és kibetűzte; — D-o-b-o-s. __ Dobos. — ismételte meg a k isebbik, és füttyentett. — Mi az, hogy dobos? — kér­dezte a szalmakalapos a lánytól. — Sütemény... illetve tészta.. szóval hát tortaszelet.. — Most már melyik? — kérdez­te a nagyobbik megjátszott türe­lemmel, és mélyen belenézett a lány szemébe, miközben erősen áthajolt a pulton. __ Torta — mondta zavartalan a lány —, dobostorta... — Ilyen szó nincs — mondta s szalmakalapos, majd társához for­dult: — Hallottad ezt a szót va­laha? Az csak röhögött, mint egy gyengeelméjű. Pedig nem az, gon­dolta Seres, egyáltalán nem az... — Van — mondta —, van, hál nem látod, hogy ki van írva...? Dobos! — Nincs — hagyta rá a kiseb­bik, és hasát vakargatta —, ilyen szó nincs... csak ilyen tészta... — Te vízfejű vadmarha — be­cézte szelíden a nagyobbik. — Na kérjél szépen a nénitől egy ilyen hogyishívjákot! A kisebbik rákönyökölt a pult­ra, bele vájt az orrába, s a hát­rahőkölő lányra vigyorogva meg­szólalt: — Kérek szépen egy sze­let dobost... mustár nélkül... „ — Tessék? A nagyobbik hirtelen nyálfröcs­kölő kacagásban tört ki, aztán (ahogy a lány értetlenséget sugár­zó arcát meglátta) villámgyorsan elkomorult: — Mi van pinkó, nem hallsz? Ez az úr itten kért vala­mit. Nem akarod kiszolgálni? Seres hátával nekidőlt a falnak és szótlanul várakozott. — Egy dobost... mustár nélkül.. — De hiszen... nincs rajta mus­tár. .. — mondta megszeppenten a lány. — Erről van szó! Egy do­bost mustár nélkül. — De ezt nem szokás mustárral enni... senki sem eszi mustárral a dobost... — Nem hallottad, mit kért az űr?! — rivallt rá a nagyobbik a lányra. — Még a szokásaitokat is ismeri, pedig sose járt erre, és ezt a mocsok szót sem hallotta soha... Szolgáld ki! Az „úr” idiótamód vigyorgott megismételte: — Egy dobost mus­tár nélkül! A lány kinyitotta a hűtő tolóaj­taját, leválasztott egy szelet do­bost a többiről, s ügyes mozdulat­tal egy kistányérra tette. — Ne! — állította meg mozdu­latát üvöltve a tergálruhás. A lány holtra rémült. — Ne! — is­mételte meg még mindig kiáltva a vagány. — Az mustáros! — Már hogy lenne mustáros — mondta a lány, és kibuggyantak a könnyei. — Nem mustáros? — kérdezte bársonyos hangon halkan a ki­sebbik vagány. — Nem — sírt a lány. — Hát persze, hogy nem mus­táros — bólintott a tergálöltönyös —, hát hol hallottál te már mus­táros tortáról? Hallottál? — ismé­telte meg hangosabban, majd új­ra üvöltve: — Hallottál te már mustáros tortáról, kishülyém?! — Nem — zokogott a lány — mit akarnak maguk itt? — Egy szelet ilyen hogyishívjá­kot mustár nélkül — szólalt meg a azalmakalapos, és kezét bele­akasztotta szegecsekkel kivert, széles övébe. — Tessék — mondta a lány, és átadta a kistányért a kisebbiknek Az bamba vigyorral nyúlt érte átvette, egy fél másodpercig ke­zében tartotta, majd velőtrázóan felordított: — Ááá! —, és eldob­ta a tányért. A lány döbbenten meredt a porceláncserepeklre (és a tortaszelet maradványaira. — Miért dobtad le, kisanyám? — kérdezte vészjóslóan a lila in­ges. — Nem én dobtam le — kia­bált zokogva a lány —, a barátja ejtette le... — Forró volt a tányér — fújta az ujjait a kisebbik —, összeéget­te a kezemet... — Már hogy lett volna forró — tiltakozott a lány. — Á, szóval össze akartad éget­ni a barátomat — mondta a lila inges, és elkapta a lány karját, amint az megpróbálta összeseper­ni a tányér és a torta törmelékeit. Seres Ákos felkelt, és csendesen odalépett a vagányokhoz. — Most már elég — mondta halkan —, tünés innen az anyátok keservibe! A szalmakalapos csodálkozva nézett rá, de nem engedte el a lány karját, a kisebbik pedig lát­szólag csak a hasát vakarta meg, de a következő pillanatban újra előbukkant a keze a zakó alól; benne egy műanyag nyelű csavar­húzó. A csavarhúzó hat-hét mil­liméteres éle borotvapenge-vé­konyra volt köszörülve, Seres is­merte ezt a „szerszámot”, és kel­lőképpen tisztelte is. De reflexei­nek már nem volt ura. Túlságosan alaposan megtanították neki, és túlságosan hosszú ideig gyakorol­tatták vele a mozdulatot, és most túlságosan elöntötte az adrenalin ahhoz, hogy az megmaradhasson a tudatos kontroll alatt. A csavar­húzó a padlón koppant, a kiseb­bik vagány kipenderült az utcára. A nagyobbik eleresztette a lány karját, és Seres felé indult. A tergálöltönyös beszólt az ut­cáról : — Ne! Gyere, menjünk! — Várj — morgott vissza a má­sik —, hadd szórakozzunk egy cseppet! — Vicsorogva követte az óvatosan hátráló Serest. — Majd máskor... most men­nünk kell! A szalmakalapos nem várt mó­don hallgatott fiatalabb társára és az ajtóhoz ment. Kinézett a2 utcára és bólintott. A tergálöltönyös visszaugrott a bódéba, felkapta a földről a csa­varhúzóját, és ugyanazzal a len­dülettel belevágta a háta mögött — úgy, hogy oda se nézett — a préseltlemez falba. A gömbölyű fémrész kinn csilloghatott az ut­cán a napstüésben, benne a cuk­rászdában csak a fekete műanyag nyél maradt. A kisebbik vagány felhúzta a lecsúszni készülő nad­rágját, kirántotta a csavarhúzót a falból, és Seresre vigyorgott. Az­tán mindketten sürgősen távoztak A bódéban csak a szürkére sápadt Seres maradt, meg a sírástól vö­rösre gyűlt arcú lány. Csend volt. Aztán a lány felseperte a tör­melékeket, kitisztította az apró­pénzes üvegtálat, megigazította a haját, és próbált erőt venni ma­gán. Kinn az utcáról lépések hal­latszottak. Seres kinézett. Egy tu­catnyi fáradt, izzadt munkás kö­zeledett, éppen véget ért a munka­idejük az utca végén álló műhely­ben. A cukrászda felé tartottak, a törzsvendégek céltudatosságával. Seres megkérdezte: mennyit fizet, aztán a lány elé tette a pénzt. — Hagyjon békén! — csattant fel a lány, de olyan hevesen, hogy Seres összerezzent. Aztán elővette a kézitáskáját, és egy dobos ára aprót szedett elő belőle. Még egy­szer megszámolta, s az összeget betette a fiókba. Seres mondani akart valamit, de nem tudott, így hát csak megvonta vállát, köszönt, és kilépett a forró utcára. A munkások betódultak a bó­déba. Újra odament a pádhoz, és egy­fajta elégtétellel észlelte, hogy a háttámla utolsó léce is ki van törve. Elmentek, gondolta, el­mentek, de nyomuk még hónapo­kig itt virít... Mert amíg ezt a padot megjavítják... Leült, de nem támaszkodott hát­ra nem volt minek, előregörnyed­ve gubbasztott. Egy idő után két fiatalabb munkás jelent meg a bódé ajtajában körülnéztek, majd Serest észrevéve, feléje indultak. Megálltak előtte. — Hol a havered? — kérdezte az egyik. — És mi a francért nem tudtál elférni a pádtól?! — tette hozzá a másik. Nagyon dühösek voltak.--------------- eres lassan, szó nélkül S felállt. Elfordult és el­indult. — Hé, állj csak meg! — hallotta a há­ta mögül. Repülőraj­tolt és szaladni kez­dett. A két munkás--------------- némi tétovázás után ü ldözni kezdte. Valami zúgott a levegőben és elrepült a feje felett. A háttámlaléc egyik fele, gondol­ta Seres. A következő pillanatban fájó puffanással csapódott a há­tába valami. Ez pedig a másik fe­le, gondolta, utánam dobták az egész csődtömeget... Gyors irány­váltással befordult egy másik ut­cába, s egy idő után lerázta üldö­zőit. Egy óra múlva már megnyugod­va ült egy parki pádon, és töpren­gett. Vajon honnan jönnek ezek, gondolta, vajon honnan? S vajon még hányán jönnek mögöttük? Hátra szeretett volna dőlni, de nem tudott — a padnak már nem volt támlája... Bártfay Szabó András; Profán litánia Tarts meg magadban! Tarts meg az évezredeken át őrzött gyönyör szerző mozdulatok ritmusábanl Tarts meg sikolyaidbanI ölelésed hatalmában I Tarts meg! Tarts meg újra meg újral Azokra az éjszakákral Nappalaidra tarts megl Életedre! Halálomra tarts meg! Tarts meg szerelmedre I Virág-nyitogató örömödre I Tarts meg! Tarts meg magadban! Most és mindörökre Ámen! Hatvani Dániel: Fohász egy szirupos őszért Kellene már egy szirupos ősz midőn a mozdulatlan levegőt nem szennyezi erjedő gondolat csak az almák bamba mosolya piroslik át a mindenségen Száradó füvek emlékeznek a lányok zsenge testére kojtoló verset feledtet a szél hozza messziről a sültszalonna lelket békítő arany illatát Éljek végre én is az idő kimerevített sugarában s derűjében lankadó erőmnek nem gondolván a beálló szívgörcs előtti utolsó pillanatra Ecetesebb számban a lé s szememben tüskésebb a csillag de gyönyörűen fénylik a semmi kellene már egy szirupos ősz haláltalan halállal ékes S Irodalmi oldalpárunk képeit Kántor Andor festőművész kiállításának anyagából válogattuk, mely ezen a hét végén még megtekinthető a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. Bükkös patak (1920) A I

Next

/
Thumbnails
Contents