Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
Irodalom, művészet m szeptember 20. pad hátsó támláját alkotó lécek közül egyetlen egy maradt a többit mind kitörték az idők során. Seres fáradtan lehuppant a deszkaülésre, óvatosan nekidőlt az épen maradt lécnek, és elernyesztette izmait. A kora délutáni hő-' ségben izzott a por a talpa alatt Az utca fölött remegett a forró levegő. Eddig csak aszfalt fölött láttam ezt a légvillódzást, gondolta, kövezett utca fölött még sohasem. Honnan jön ez a meleg? Néhány perc múlva összeszedte magát, átment az úttesten, és belépett a rétegelt falemezből ösz- szerótt bódéba, amely éppen cukrászda volt (egy időben kocsmaként működött, de amikor meggyilkoltak benne valakit, a kereskedelmi igazgatóság bezárta, majd cukrászdává szelídítve nyitotta meg újra), s már több mint tíz éve dacolt az időjárással meg magával az idővel, mint a megtestesült, permanentizélt ideiglenesség Seres, amikor belépett, el volt készülve mindenre, ami érhette. Nincs jég és nem működik a hűtőszekrény, tehát hideg ásványvíz hűsítő sincs. Egyáltalán nincs hűsítő. Nincs kávé, csak ness. Ness sincs... Személyzet sincs, a cukrászda sincs már, a bódé hátsó felét az imént kezdték bontani.. Húszéves-forma, gesztenyeszínű hajú, sápadt lány ült a kávéfőző automata mögött, Serest. először meg se látta, csak miután egy pár másodpercet tanácstalanul ácsorgóit, emelkedett talpra a lány, s viszonozta köszönését. — Kishúgom — mondta Seres —, ugye nincs hűsítője? A lány kétféle hűsítőt is megnevezett, Seres csodálkozott. — Hideg? — kérdezte. — Jeges — felelte a lány készségesen. — Adjon egyet a barnából — mondta Seres Ákos —, nem is.. adjon mindjárt kettőt... S aztán egy kaffét is szeretnék... ha van... — Van — mondta a lány. — Foglaljon helyet, kiviszem a hűsítőt, s ha megitta, a másodikat is. Addig kár kivenni a jégről.. S közben elkészítem a kávét is. Seres tágra nyílt szemmel meredt rá. — Maga hova valósi, kishúgom? — Én ide... Itt születtem... S már két éve ebben a cukrászdában dolgozom. — Ebben a budiban... — Ebben a bódéban. Akárcsak én, gondolta Seres. miközben expressz küldte le az első hűsítőt. A másodikat már nyugodtan kortyolgatta. Aztán nekifogott a kávénak. Fáradtsággúzsai gyors ütemben szakadoztak fel, kezdte magát újra jól érezni. Rajta kívül nem volt vendég a cukrászdává előléptetett sufniban ember még az utcán sem mozgott mindenki strandolt vagy kinn volt a folyóparton... vagy dolgozott valahol az árnyékban. — Fagylaltot nem kíván? —■ kérdezte a lány. — Fagylaltot? — hökkent meg Seres; aztán rákérdezett: — Milyen van? — Vanília és mogyoró. — Tudja mit? Hozzon ki egy mogyorót... És hozzon egyet magának is, üljön ide, meghívom egy fagylaltra! — Azt nem lehet — mondta a lány, miközben már adagolta is a mogyorófagylaltot. — Miért? — érdeklődött Seres — Szolgálatban vagyok... jöhet egy vendég... — Majd felkel, és kiszolgálja.. De úgysem jön senki... — A lány tétovázott. — Na! — unszolta Seres. lpirult, magának is kiadagolt egy fémtálkába mogyorófagylaltot majd a pult alatti polcról kivette kézitáskáját, a fagylalt árát kiszámolta, és betette a pult fiókjába — Csak azzal a feltétellel, hogy a magamét fizetem — mondta, és levetette kötényét. Odahozta a fagylaltokat, leült Seres mellé, és elmélyülten eszegetni kezdte a magáét. Most diskurálni kellene, gondolta Seres, de miről... Ezekkel a rendesekkel nincs miről dumálnom. .. A csibészekkel meg csak veszekedni tudok... vagy még inkább szóba se állni... De hagyjuk a csibészeket; ez a kis csaj olyan mint egy borvízfürdő, ezen az izzó porba fulladt délutánon. Bejövét mind a ketten hozzáértek a nyitott ajtó gombjához, de olyan erővel, hogy az egész bódé beleremegett. Az első volt a nagyobb és idősebb, 22 éves lehetett, fekete szalmakalap volt a fején alább sötétlila műanyag ing, hónalja körül több gyűrűben kicsapódott „sóudvarral”, dokknadrág, amely mindkét oldalt feslett a zsebeknél és ócska szandál a lábán. A második vagy két évve! fiatalabbnak tűnt, fekete tergál- szövetből készült ünneplő öltönyt hordott, amelyen látszott, hogy már jó ideje nem ünneplésre használják, hanem hétköznapi viseletre, és legalább három napja már pizsama gyanánt is. Az öltöny nadrágja csípő alá volt szabva, s minden percben leeséssel fenyegetett. Valamikor fehér ingét köldökig kigombolta (pontosabban — hiányoztak róla a gombok), s kilátszott napbarnított, szőrtelen bőre. Az ing bor- és kávéfoltos volt, a nyaka zsíros-barna a kosztól. Nemess László: Előőrs Hunyorogva álldogáltak a bódé viszonylagos félhomályában, és a kávéslányt keresték tekintetükkel. Az keble hajlatáig elpirulva felugrott, beszaladt a pult mögé. magára kapta kötényét, és várakozásteljesen fordult a két fiú felé. — 0—óóóó! — mondta a nagyobbik jelentőségteljesen, és a lányról Seresre pillantott. — Ö—óóóó! — ismételte meg a játékot a kisebbik. — Tessék — szólalt meg aggó- dó-komoly arccal a lány —, mit óhajtanak? — Mit óhajt? — kérdezte a szalmakalapos. — Maguk mit óhajtanak? — Ismételte meg a lány. — Hát óhajtunk valamit? — kérdezte a szalmakalapos társához fordulva; aztán komótosan rákönyökölt az üvegpultra, s a szájából néhány nyálas napraforgóhéjat pottyantott abba a vastag üvegtálba, amelybe a visszajáró aprót szokta kiszámolni a lány. Seres Ákos tarkóján bizseregni kezdett a bőr. A lány elsápadt. A feketébe öltözött, mocskos ünneplőt viselő fickó röhögött. — Együnk tésztát — mondta — együnk valami fáin tésztát... Nagy rutinnal visszhangos böfö- gő-sorozatot eresztett meg. Aztán röhögött tovább. Mindketten tanulmányozni kezdték az üvegpult hűtőjébe kirakott árut. A lila inges rámutatott egyik tálcára, és kibetűzte; — D-o-b-o-s. __ Dobos. — ismételte meg a k isebbik, és füttyentett. — Mi az, hogy dobos? — kérdezte a szalmakalapos a lánytól. — Sütemény... illetve tészta.. szóval hát tortaszelet.. — Most már melyik? — kérdezte a nagyobbik megjátszott türelemmel, és mélyen belenézett a lány szemébe, miközben erősen áthajolt a pulton. __ Torta — mondta zavartalan a lány —, dobostorta... — Ilyen szó nincs — mondta s szalmakalapos, majd társához fordult: — Hallottad ezt a szót valaha? Az csak röhögött, mint egy gyengeelméjű. Pedig nem az, gondolta Seres, egyáltalán nem az... — Van — mondta —, van, hál nem látod, hogy ki van írva...? Dobos! — Nincs — hagyta rá a kisebbik, és hasát vakargatta —, ilyen szó nincs... csak ilyen tészta... — Te vízfejű vadmarha — becézte szelíden a nagyobbik. — Na kérjél szépen a nénitől egy ilyen hogyishívjákot! A kisebbik rákönyökölt a pultra, bele vájt az orrába, s a hátrahőkölő lányra vigyorogva megszólalt: — Kérek szépen egy szelet dobost... mustár nélkül... „ — Tessék? A nagyobbik hirtelen nyálfröcskölő kacagásban tört ki, aztán (ahogy a lány értetlenséget sugárzó arcát meglátta) villámgyorsan elkomorult: — Mi van pinkó, nem hallsz? Ez az úr itten kért valamit. Nem akarod kiszolgálni? Seres hátával nekidőlt a falnak és szótlanul várakozott. — Egy dobost... mustár nélkül.. — De hiszen... nincs rajta mustár. .. — mondta megszeppenten a lány. — Erről van szó! Egy dobost mustár nélkül. — De ezt nem szokás mustárral enni... senki sem eszi mustárral a dobost... — Nem hallottad, mit kért az űr?! — rivallt rá a nagyobbik a lányra. — Még a szokásaitokat is ismeri, pedig sose járt erre, és ezt a mocsok szót sem hallotta soha... Szolgáld ki! Az „úr” idiótamód vigyorgott megismételte: — Egy dobost mustár nélkül! A lány kinyitotta a hűtő tolóajtaját, leválasztott egy szelet dobost a többiről, s ügyes mozdulattal egy kistányérra tette. — Ne! — állította meg mozdulatát üvöltve a tergálruhás. A lány holtra rémült. — Ne! — ismételte meg még mindig kiáltva a vagány. — Az mustáros! — Már hogy lenne mustáros — mondta a lány, és kibuggyantak a könnyei. — Nem mustáros? — kérdezte bársonyos hangon halkan a kisebbik vagány. — Nem — sírt a lány. — Hát persze, hogy nem mustáros — bólintott a tergálöltönyös —, hát hol hallottál te már mustáros tortáról? Hallottál? — ismételte meg hangosabban, majd újra üvöltve: — Hallottál te már mustáros tortáról, kishülyém?! — Nem — zokogott a lány — mit akarnak maguk itt? — Egy szelet ilyen hogyishívjákot mustár nélkül — szólalt meg a azalmakalapos, és kezét beleakasztotta szegecsekkel kivert, széles övébe. — Tessék — mondta a lány, és átadta a kistányért a kisebbiknek Az bamba vigyorral nyúlt érte átvette, egy fél másodpercig kezében tartotta, majd velőtrázóan felordított: — Ááá! —, és eldobta a tányért. A lány döbbenten meredt a porceláncserepeklre (és a tortaszelet maradványaira. — Miért dobtad le, kisanyám? — kérdezte vészjóslóan a lila inges. — Nem én dobtam le — kiabált zokogva a lány —, a barátja ejtette le... — Forró volt a tányér — fújta az ujjait a kisebbik —, összeégette a kezemet... — Már hogy lett volna forró — tiltakozott a lány. — Á, szóval össze akartad égetni a barátomat — mondta a lila inges, és elkapta a lány karját, amint az megpróbálta összeseperni a tányér és a torta törmelékeit. Seres Ákos felkelt, és csendesen odalépett a vagányokhoz. — Most már elég — mondta halkan —, tünés innen az anyátok keservibe! A szalmakalapos csodálkozva nézett rá, de nem engedte el a lány karját, a kisebbik pedig látszólag csak a hasát vakarta meg, de a következő pillanatban újra előbukkant a keze a zakó alól; benne egy műanyag nyelű csavarhúzó. A csavarhúzó hat-hét milliméteres éle borotvapenge-vékonyra volt köszörülve, Seres ismerte ezt a „szerszámot”, és kellőképpen tisztelte is. De reflexeinek már nem volt ura. Túlságosan alaposan megtanították neki, és túlságosan hosszú ideig gyakoroltatták vele a mozdulatot, és most túlságosan elöntötte az adrenalin ahhoz, hogy az megmaradhasson a tudatos kontroll alatt. A csavarhúzó a padlón koppant, a kisebbik vagány kipenderült az utcára. A nagyobbik eleresztette a lány karját, és Seres felé indult. A tergálöltönyös beszólt az utcáról : — Ne! Gyere, menjünk! — Várj — morgott vissza a másik —, hadd szórakozzunk egy cseppet! — Vicsorogva követte az óvatosan hátráló Serest. — Majd máskor... most mennünk kell! A szalmakalapos nem várt módon hallgatott fiatalabb társára és az ajtóhoz ment. Kinézett a2 utcára és bólintott. A tergálöltönyös visszaugrott a bódéba, felkapta a földről a csavarhúzóját, és ugyanazzal a lendülettel belevágta a háta mögött — úgy, hogy oda se nézett — a préseltlemez falba. A gömbölyű fémrész kinn csilloghatott az utcán a napstüésben, benne a cukrászdában csak a fekete műanyag nyél maradt. A kisebbik vagány felhúzta a lecsúszni készülő nadrágját, kirántotta a csavarhúzót a falból, és Seresre vigyorgott. Aztán mindketten sürgősen távoztak A bódéban csak a szürkére sápadt Seres maradt, meg a sírástól vörösre gyűlt arcú lány. Csend volt. Aztán a lány felseperte a törmelékeket, kitisztította az aprópénzes üvegtálat, megigazította a haját, és próbált erőt venni magán. Kinn az utcáról lépések hallatszottak. Seres kinézett. Egy tucatnyi fáradt, izzadt munkás közeledett, éppen véget ért a munkaidejük az utca végén álló műhelyben. A cukrászda felé tartottak, a törzsvendégek céltudatosságával. Seres megkérdezte: mennyit fizet, aztán a lány elé tette a pénzt. — Hagyjon békén! — csattant fel a lány, de olyan hevesen, hogy Seres összerezzent. Aztán elővette a kézitáskáját, és egy dobos ára aprót szedett elő belőle. Még egyszer megszámolta, s az összeget betette a fiókba. Seres mondani akart valamit, de nem tudott, így hát csak megvonta vállát, köszönt, és kilépett a forró utcára. A munkások betódultak a bódéba. Újra odament a pádhoz, és egyfajta elégtétellel észlelte, hogy a háttámla utolsó léce is ki van törve. Elmentek, gondolta, elmentek, de nyomuk még hónapokig itt virít... Mert amíg ezt a padot megjavítják... Leült, de nem támaszkodott hátra nem volt minek, előregörnyedve gubbasztott. Egy idő után két fiatalabb munkás jelent meg a bódé ajtajában körülnéztek, majd Serest észrevéve, feléje indultak. Megálltak előtte. — Hol a havered? — kérdezte az egyik. — És mi a francért nem tudtál elférni a pádtól?! — tette hozzá a másik. Nagyon dühösek voltak.--------------- eres lassan, szó nélkül S felállt. Elfordult és elindult. — Hé, állj csak meg! — hallotta a háta mögül. Repülőrajtolt és szaladni kezdett. A két munkás--------------- némi tétovázás után ü ldözni kezdte. Valami zúgott a levegőben és elrepült a feje felett. A háttámlaléc egyik fele, gondolta Seres. A következő pillanatban fájó puffanással csapódott a hátába valami. Ez pedig a másik fele, gondolta, utánam dobták az egész csődtömeget... Gyors irányváltással befordult egy másik utcába, s egy idő után lerázta üldözőit. Egy óra múlva már megnyugodva ült egy parki pádon, és töprengett. Vajon honnan jönnek ezek, gondolta, vajon honnan? S vajon még hányán jönnek mögöttük? Hátra szeretett volna dőlni, de nem tudott — a padnak már nem volt támlája... Bártfay Szabó András; Profán litánia Tarts meg magadban! Tarts meg az évezredeken át őrzött gyönyör szerző mozdulatok ritmusábanl Tarts meg sikolyaidbanI ölelésed hatalmában I Tarts meg! Tarts meg újra meg újral Azokra az éjszakákral Nappalaidra tarts megl Életedre! Halálomra tarts meg! Tarts meg szerelmedre I Virág-nyitogató örömödre I Tarts meg! Tarts meg magadban! Most és mindörökre Ámen! Hatvani Dániel: Fohász egy szirupos őszért Kellene már egy szirupos ősz midőn a mozdulatlan levegőt nem szennyezi erjedő gondolat csak az almák bamba mosolya piroslik át a mindenségen Száradó füvek emlékeznek a lányok zsenge testére kojtoló verset feledtet a szél hozza messziről a sültszalonna lelket békítő arany illatát Éljek végre én is az idő kimerevített sugarában s derűjében lankadó erőmnek nem gondolván a beálló szívgörcs előtti utolsó pillanatra Ecetesebb számban a lé s szememben tüskésebb a csillag de gyönyörűen fénylik a semmi kellene már egy szirupos ősz haláltalan halállal ékes S Irodalmi oldalpárunk képeit Kántor Andor festőművész kiállításának anyagából válogattuk, mely ezen a hét végén még megtekinthető a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban. Bükkös patak (1920) A I
