Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-20 / 222. szám
6 Nemzetközi körkép 1986. SZEPTEMBER 20. Taktika csak... Elképzelhető-e, hogy egy párt, amely nemrég emelte neves politikusát kancellár- jelöltjévé, most cserben, igazi támogatás nélkül hagyná őt? Egyes — felületes — lapok szerint így tettek a nyugatnémet szociáldemokraták Johannes Rau- val, akinek képe az 1987. január 25-i parlamenti választások előtt a plakátokra kerül: fő jelöltjük lesz. Legalábbis gyanakodva kell fogadni az ilyen állításokat. Mi történt, miből vontak le egyesek ilyen következtetést? Willy Brandt, a párt elnöke és vi tathatatlanuil legtekintélyesebb vezetője kijelentette, mostani kongresszusuk kapcsán: jó esetben 42 százalékra számíthatnak majd januárban. Rau viszont úgy indul a küzdelembe, hogy nem hajlandó szövetkezni az egyetlen lehetséges jövendő partnerrel, a tőlük balra álló Zöldekkel, még akkor sem, ha csak az ő támogatásukkal tudnának kormányt alakítani. Tehát: vagy abszolút többséget szereznek, vagy maradnak ellenzékben. Brandt még a propaganda kedvéért sem áltatja Raut és a pártot az abszolút többség (50 százalék és valamennyi) megszerzésének a lehetőségével. Tehát ellentét lenne köztük? Erre a kérdésre két válasz képzelhető el. Semmiképpen nem hagyják magára kancellárjelöltjüket, de Brandt vagy a Zöldekkel kötendő szövetség irányába próbálja terelni Johannes Raut (elképzelhető, hogy a két párt együttesen többséget tud majd alkotni a január utáni új parlamentben), vagy más, taktikai megfontolásai vannak. Ki nem mondja, de úgy véli, hogy a hiányzó 8—10 százalékot bizonyos középrétegek (kisvállalkozók, tisztviselők, értelmiségiek,) megnyerésével lehetne megszerezni. Ehhez azonban az kell, hogy Johannes Rau egy kissé úgy szerepeljen, mint pártok fölött álló személyiség, mint valamilyen „Haza atyja”, aki ugyiain számíthat a szociáldemokraták 42 százalékára, de — miként hajdan Helmut Schmidt — szociális és vallásos lényével más, polgári rétegek támogatására is érdemes. Bejön-e valamilyen változat, vagy predig a jelen erőviszonyoknak megfelelően a jobboldal marad hatalmon? Nehéz jósolni. Mindenesetre a szociáldemokraták nemcsak egy személyiséggel indulnak a küzdelembe, hanem önállóbb külpolitikai elgondolásokkal, távlati kilépési tervekkel az atomenergia-korszakból és a jobboldal szociális leépítési elképzeléseinek bírálatával. S most a másik oldal. Ott is akad min csodálkozni. Régen nem támadták egymást a kormányzó koalíció — tehát Kohl és Strauss kereszténypártjainak és Genscher szabaddemokratáinak különböző szárnyai úgy, mint most. F. J. Strauss keményen bírálja Genscher külpolitikai lépéseit, s igényét arra, hogy a választások után is külügyminiszter maradjon. Fejmosást kap azonban maga Kohl kancellár is, mert nem elég erélyesen utasítja vissza külügyminiszterének, sőt saját pártja egyes csoportjainak rugalmasabb állásfoglalásait, enyhe Amerika-bírálatait. Meglehetősen érdes szavak, sértegetések röpködnek Brandt és Rau az SPD nürnbergi kongresszusán — kedvük énekelni Január 25-e után? lesz-e Strauss, CSU-pártvezetó mindenkit bírál A koalíciós partnerek: Kohl (balra) és Genscher München és Bonn között, valamint magában a fővárosban. Egy szó, mint száz, alig öt hónappal a választások előtt teljes erővel dúl a kormányzó pártszövetség kebelében a pozícióharc: milyen arányban részesedjen a három szövetséges párt, a Kereszténydemokrata Unió, a Keresztényszociális Unió és a Szabaddemokrata Párt a hatalomból — újabb győzelem esetén. Strauss támadásait Genscher ellen — talán személyes igényektől is fűtve — ez magyarázza. De túl a személyeken, fontosabb a különböző, kormányon belüli irányzatoknak ez a szándéka, hogy ő, és ne a másik határozza meg a kormány irányvonalát a következő négy esztendőre. Főképpen a külpolitikában. Ami pedig a jobboldal választási reményeit illeti, ezek nem rosszak. A múlt esztendőben gazdasági sikereket tudtak felmutatni. Külpolitikájuk ugyan nem túl látványos, de túlságosan is igazodik Washingtonhoz, de kérdés, vajon a szociáldemokraták erőteljesebb Európa-központú szemlélete és belső távlati programja a jövedelmek igazságosabb elosztására, elég lesz-e a jelen erőviszonyok és parlamenti arányok megváltoztatására január 25-én. CHILE Elkezdődött a visszaszámlálás? Tizenhárom éve már ... Tizenhárom éve, 1973. szeptember 11-én véres katonai puccs tiporta el a haladó Al- lende-kormányzatot Chilében. Azóta Pinochet tábornok bitorolja az elnöki bársonyszéket. Az utóbbi hetekben- hónapokban azonban egyre több olyan jelentés érkezik a távoli országokból, amelyek alapján megrendülni látszik az eddig oly szilárdnak tűnő totalitárius rendszer. Joggal tehetjük hát fel a kérdést: Tényleg elkezdődött volna a diktátor számára a visszaszámlá lás ? Kétségtelenül sokasodnak a jelek, amelyek Pinochet közelgő távozására utalnak, ám úgy tűnik, hogy éppen az érdekelt nem vesz, vagy nem akar tudomást venni erről. Sőt, magabiztossága még fokozódik is, hiszen alig pár hete kisebb bombaként ható bejelentést tett: jelöltetni kívánja magát az 1989- es elnökválasztáson. A diktátor által alkotott és nép- szavazási komédiával törvényesített 1980-as alkotmány értelmében ez azt jelentené, hogy csaknem az ezredfordulóig kellene még a chilei népnek eltűrnie az elnyomást, az önkényuralmi intézkedéseket, és az egyre elviselhetetlenebb méreteket öltő szegénységet. De a nép tűrőképessége fogyóban van már, az emberek fokozatosan kezdik levetkőzni félelmüket, és aktívabban kapcsolódnak be egy össznépi ellenállási mozgalomba. A Pinochet-el- lenes front kiszélesedésének bizonyítékaként tavasszal megalakult egy új ellenzéki tömörülés, az úgynevezett Állampolgári Gyűlés, amely az eddigi legszélesebb alapokon nyugvó, demokráciát követelő szervezet. A másfél tucat szakmai és társadalmi szervezetet egyesítő tömörülés programját támogatják a főbb, még eltérő politikai platformon álló ellenzéki csoportulások is, a Demokratikus Szövetség nevű polgári ellenzék, és a kommunistákat is magába foglaló baloldali Népi Demokratikus Mozgalom. Persze, ebből az összefo-' gásból még nem következik, hogy teljes a nézetazonosság. A polgári pártok vezetői szinte inkább tartanak egy estleges kommunista diadaltól, mint attól, hogy Pinochet nem holnap, hanem csak holnapután szedi a sátorfáját. Minden esetre a jövőbeli siker egyik zálogának is tekinthetjük, hogy az Állam- polgári Gyűlés követeléseit tartalmazó okmány egyúttal az összes ellenzéki erő minimális programjaként is felfogható, amelynek fő célkitűzése a diktatúra megdöntése, és olyan ideiglenes demokratikus kormány létrehozása, amely a polgári szabadságjogok helyreállításáig, az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáig maradna hivatalában. Arra a kérdésre pedig, hogy „jójó, de mindezt hogyan?” — a „Chile követelése” elnevezésű dokumentum a polgári engedetlenségi mozgalmak hagyományos eszközeit jelöli meg. Különösen hatásosnak ítélik meg a sztrájkokat, s hogy erre a gyakorlatban is nagy figyelmet fordítanak, elegendő csak emlékeztetni a júliusi országos és több tanulsággal is szolgáló általános munkabeszüntetésre. Az akkori események több momentumot hoztak napvilágra. Egyrészt bebizonyosodott, hogy a tömegek megfékezésére már nem elég a hagyományos rendfenntartó egységek bevetése — katonákra is szükség van. Mégpedig nem is akárhogyan. Szerte a világon hatalmas felháborodást keltett a két benzinnel leöntött, majd meggyújtott fiatal esete. Egyikőjük azonnal meghalt, a 19 éves Carmen Quintana pedig élet és halál között lebeg egy santiagói klinikán. Az erősödő ellenállásra tehát már csak fokozódó terrorral képes válaszolni a rezsim. Másrészt a legutóbbi időben Pinochet még leghűségesebb tábornokai szájából is az övétől eltérő véleményeket hallhat. Pár évvel ezelőtt aligha lehetett volna erről szó: nézeteltérések a juntán belül?! Pinochetnek ellentmondva kormányzó tábornokai kijelentették: még nem Ezrek keresik nyomtalanul eltűnt hozzátartozóikat (Fotó: US. News and World Report — Analisis — KS.) Franciaország Terrorhullám nyomása alatt Választási győzelmének féléves évfordulóján Jacpu- es Chirac miniszterelnök gyakorlatilag szükségállapotba helyezte Franciaországot. A kormány és a lakosság a terrorizmus olyan belső és külső rohamával került szembe, amire egyelőre nemigen lehet más válasz. Chirac vasárnap este az RTL rádióban jelentette be a rendkívüli intézkedéseket. Előtte egy órával Párizs leghíresebb sugárútján, a Champs Elysées-n egy zsúfolt vendéglőben robbant egy pokolgép — virágcsokorba rejtve — másnap pedig a rendőrfőkapitányság egyik, szintén zsúfolt irodájában. Mindkét helyen egy-egy halott, s temérdek súlyos sebesülés. Ennél kihívóbb már aligha lehet egy terrorista szervezet az államhatalommal szemben. Párizs az elmúlt 11 napban öt ilyen robbantásos merényletet élt át. Ez már önmagában is példátlan sorozat egy európai nagyvárosban, pedig csak tetőzése a december óta felerősödött támadássorozatnak, amelyben immár 14 pokolgépes merényletet tartanak nyilván. A zsúfolt nyilvános helyeken végrehajtott merényletek mérlege öt halott és sok súlyos sebesült. Közben Libononban az ENSZ békefenntartó erőiben résztvevő francia katonák ellen is sűrűsödnek a merényletek. Franciaország már kétszer hivatta össze ügyük megvitatására a Biztonsági Tanácsot Ha mindehhez hozzátesz- szük, hogy közben a másik és régóta ismert terrorszervezet, az Action Directe sem maradt tétlen, még jobban érzékelhető, hogy a Chirac- kabinet számára a belbiztonsági helyzet kormányzásának váratlanul legsúlyosabb kihívása lett. A merényletek túlnyomó többségét most nem a Vörös Brigádok (Olaszország) és a Vörös Hadsereg Frakció (NSZK) szellemi és szervezeti rokona, az Action Directe követte el, hanem egy új csoport, az Arab és Közel-Keleti Politikai Foglyokkal való Szolidaritási Bizottság (CSPPA). Célpontja pedig nem a kormány belpolitikája — a „nemzetközi imperializmus” — hanem külpolitikája, közelebbről a Közel-Keleten játszott szerepe. A CSPPA a merényleteket magára vállaló közleményeiben kezdettől fogva három elítélt terrorista, egy libanoni, egy iráni és egy örmény szabadonbocsátását követelte. A legnagyobb figyelem közülük a libanoni keresztény Georges Ibrahim Ab- dallahra irányul, akinek az esete egyben a legbonyolultabb. Egyelőre négyéves börtönbüntetésének a felét töl- töntte le, de a legsúlyosabb vádakért még felelősségre sem vonták és legutóbb Olaszország kérte- a kiadatását. ö a Nyugat-Európában működő libanoni forradalmi fegyveres frakciók feltételezett főnöke. A közleményekben később megjelent az a követelés is, hogy a francia kormány változtasson közel-keleti politikáján. Ez a követelés valószínűleg a példátlan merényletkampány kulcsa. A múlt héten a libanoni Ba- albekben levő főhadiszállásán nyilatkozott a francia sajtó három tudósítójának Húszéin Muszavi, a szélsőséges iráni irányzatú libanoni síita szervezet, a Hezbollah egyik vezetője. Elmondotta, hogy az ENSZ béke- fenntartó erők és döntő elemük, a francia katonák szerintük nagyon egyoldalúan látják el feladatukat Dél- Libanonban: az izraeli katonákat hagyják szabadon mozogni, a siíta milicistákat viszont feltartóztatják. Ha nem védik meg a falvakat az izraeli támadásoktól, sőt akadályozzák az ő ellenállóikat, nem lesz maradásuk a térségben fenyegette meg a francia kormányt. Másik, ehhez kapcsolódó panasza: a franciák meg akarják osztani a libanoni muzulmánokat. Értsd, a siíta oldalon Nabih Berri Árnál mozgalmára próbálnak támaszkodni, velük a Hezbollahhal nem tárgyalnak. E nyilatkozatból kiviláglik, hogy a probléma szálai végső soron Iránban futnak össze. Az új francia kormány rögtön kezdetben helyesen érzékelte, hogy az ország közép-keleti politikájában az elmtilt években nagyon felbillent az egyensúly. Irakkal úgyszólván baráti viszonyt ápol, Irán fővárosából még a nagykövetet is hazahívta. Chirac már parlamenti programnyilatkozatában közölte, hogy javítani akarja a viszonyt Iránnal. Irán három feltételt szabott a normalizáláshoz. Franciaország szüntesse be háborús ellensége Irak fegyverzését, ne adjon menedéket a Khomeini-rendszer politikai ellenfeleinek és adja vissza a sah által nyújtott egymilliárd dolláros kölcsönt. A francia kormány tárgyalásokba bocsátkozott a kölcsönös pénzügyi követelések tisztázásáról és kitoloncolta az országból a legaktívabb iráni ellenzékieket. Irán értékelte ezeket a gesztusokat és a tárgyalások azóta is folynak. Párizs mozgástere azonban korlátozott mert Irakhoz fűződő jóviszonyán jottányit sem akar változtatni, s ez egyelőre fegyverszállítási szerződések teljesítését jelenti. Az iráni rendszer és libanoni hívei tehát továbbra is nyomás alatt tartják a francia kormányt. Ebből nyilvánvalóan a libanoni túszok sorsa, a folytatódó merényletek és a párizsi robbantások a legnehezebben elvisel- hetők. A francia politikai erők nagy többsége egyelőre támogatja a kormány szükség- intézkedéseit. Kérdés azonban, meddig tart a politikusok hidegvére és a lakosság nyugalma. A párizsi rendőrfőkapitányság ellen intézett vakmerő támadás megmutatta, hogy semmiféle biztonsági intézkedés nem nyújt megbízható védelmet egy modern nagyvárosban elszánt merénylőkkel szemben. Hétfőn már látszottak a pánik jelei Párizsban. A rendőröknek száznál több téves bejelentésre kellett kiszállniuk — pokolgépnek nézett ártalmatlan csomagokhoz. Az idegháború tehát tart. László Bálái» jelölték ki az ország jövendő államfőjének személyét. A légierő parancsnoka, Matt- hei tábornok még tovább ment: szerinte az is elképzelhető, hogy egy módosított alkotmány értelmében 1989- ben közvetlen és szabad választások útján döntene a nép az elnök személyéről. Más kérdés persze, hogy a katonákon kívül senki sem akar 1989-ig várni. Ügy tűnik, hogy még a legfőbb támogató, az Egyesült Államok sem, amelyet pedig egészen eddig tökéletesen kielégített a diktátor korábbi elképzelése az ország „demokratizálásáról”. A legújabb fejlemények tükrében Washington úgy érzi: hajszál kíerült a chilei levesbe, s számára csak akkor lesz ehető, ha a diktátor a lehető legsürgősebben távozik. Legalábbis erre enged következtetni az az állítólagos titkos irat, amelyet fegyverrel harcoló chilei hazafiak találtak egy elfogott, majd elengedett ezredesnél. Az amerikai aggodalom persze érthető: á menetrendet alaposan felborította Pinochet „örök vonzódása” az elnöki palotához hiszen e lépése csak fokozza ellene a népharagot. Ha pedig egy nép igazán megharagszik ... A Fehér Ház mindenképpen szeretné elkerülni, hogy az események menete esetleg „nicaraguai” fordulatot vegyen. Menni vagy maradni? Augusto Pinochet a népe számára szomorú évforduló táján ismét töprenghet a közel sem csak őt érintő kérdésen. A fejtörés közepette talán eszébe jut, hogy a Mo- neda-palotának nemcsak bejárata, hanem kijárata is van. Ám ha túl sokat gondolkozik, elképzelhető, hogy már a hátsó ajtón való távozásra sem lesz ideje... Összeállította; Majnát József Ktfrkép az NSZK-bél
