Szolnok Megyei Néplap, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. SZEPTEMBER 20­SznaJbd*' jofltd A hétvégéről elfogultan A kertészek fürgébbek, mint a nap. Mi­re az főikéi, s végigpásztázza sugaraival az Ady Endre utat, ők már a nyárvég leg­szebb virágait kínálják neki cirógatásra. Olyan a vásárcsarnok őszelőn, hétvégén, mint hatalmas virágkosár. A piros, lila, rószaszín ezernyi változatában ragyogó őszikék, a kecses karcsú kardvirágok, az illatfelhőbe burkolódzó rózsaszálak mint­ha búcsúznának: nézz meg piac járó, végy tele kosaraid tetejére pár szálat belőlünk, mert előbb-utóbb csak őszirózsát találsz majd a szolnoki standokon. Hiába a har­mincfokos hőség, a kertek alján kujtorog már az ősz. Kirándulásnak Is beillő program hétvé­gén a szolnoki vásárcsarnok. A szeszélyes nyár után gazdag a kínálat. Keményhúsú kilós karfiolrózsák kelletik magukat a vö­rös-piros paradicsompaprikák mellett, mézsárgán hirdetik a nehéz szőlőfürtök; édes is, szép is az alföldi homokon ter­mett gyümölcs. Messziről jött őszibaracko­kat mérnek a kialvatlan szatymaziak, ké­kellő szilvát kínál a homoki gazda. A hétvégi, a szombati piac mindig zsú­folt — áruval, portékával és vásárlóval. Ilyenkor van ideje elkísérni, terheket át­vállalni férjnek feleséget, iskolásgyerekkel kézen fogva jó ünnepi ebédhez valót válo­gatni nagymamának. A csarnok szombaton tágasabb, mint máskor, — vagy csak úgy tűnik, sokan elférünk benne. Mellette, kö­rülötte is — mert lassan körötte a járdán alig lépked már a vásárló. Akinek nem jut hely a csarnokfödél alatt, pakolja por­tékáját, ahová tudja. A lángossütőnél szombaton áll a legné­pesebb sor. Nemcsak helyben lakók, ha­nem a parkolókban kocsikból kilépő át­utazók is élvezettel válogatnak, kinek pa­radicsomos, kinek sajtos, kinek fokhagy­más lángos kell. Az idegenek bekukkanta­nak a tiszai halászok boltjának ablakán. Becses, drága étek a hal, mondják, ilyen­tájt a csuka kap igazán a horog után. Aki a húsát nem szereti, — halászok vélemé­nye ez — tán nem is jó ember. S bármilyen nagy a forgalom, bármek­kora a tömeg, a nagy hentesbolt, meg a va­lamivel kisebb előtt sose méltatlankodnak az emberek. Gyönyörű az áru, illegeti ma­gát az üveg mögött. Rózsaszínű malachú­sok, testes sertések, sötétvörösen csillogó marhafelsálok között válogathat a vevő. Válogat, bár pénztárcája tapintásán érzi, drága a szombat, lassan a hétvégén költi a legtöbbet. Mire megfogy a piaci sokaság, már kel­lemes illatok járnak az emeletes házak zárt folyosóin. Csak beleszippant az em­ber, s tudja, a lecsóban kolbász is fő, s a rántott húshoz uborka pácolódik ecetjében. A hét vége többnyire a családé is. Kis család, nagyobb, legnagyobb együtt van, s — mint az utazások, a közutak mellett megtelt autóbuszok, vonatok igazolják — együvé törekszik. Mégha áldozattal jár is, ha törődést is jelent az utazás. Akik hely­ben vannak, megértik ezt, s talán azt is természetesnek tartják, hogy a szombat délután a csendes pihenésé, megpihenésé, — amit követhet testet-lelket üdítő séta, egy kis sportolás, kocogás, úszás — amíg engedi az idő. Rossz szokás különösen nap­sütéses, meleg nyárutón csak a tévé gomb­ját nyomkodni, s kényelmes fotelben ter- peszekedni. Télre való az, zordabb időkre... Manci néni, városszéli ismerősöm ebéd után mindig huny egyet. Nem, nem vet ér­te ágyat, csak kis sámliján a konyhában még kisebbre húzza magát, térdeire könyö­kölve megpihen a hajnali piaci cipekedés meg a magányos ebéd főzése után. Aztán, hogy enyhül a meleg, kiskertje utolsónak tűnő rózsaszálait vágja le vigyázva. Cso­korba köti, előveszi öreg, rozsdásodó lqr- csolóját, s látogatóba indul. Neki nem ma­radt csivitelő gyerek, egykor házsártos élete párja is hant alatt alussza álmát. Ki­tipeg a temetőbe, meglocsolja a tavasszal elültetett tátika, petunia maradékát. Friss vizet önt a fejfa mögött szomorkodó befőt- tesüvegbe — a vázát rég ellopta valami pernahajder — s tüskéktől óvakodva szá­lanként rakja bele a rózsát. Elül kicsit a szomszéd síremlék padján, fogatlan szájá­val beszél is — megszokta — az urának, s mire litániára kondul a harang, hazamegy. Korán nyugszik, ahogy kél, s kicsit pana­szolja is a párnájának: jaj, nehezen múlt el ez a nap is, holnap meg már itt van, megint a vasárnap... Aprítás pillanatok Jó félévet zárt az Ap­rítógépgyár Jászberény­ben. A 348 millió forintos tervet 353 millióra telje­sítették dolgozói. Ezen- belül a tőkés export meghaladta a 31 milliót, a szocialista országokba irányuló 28 helyett elér­te a 46 millió forintot. A Debreceni Biogal Gyógy­szergyár részére gyártott 115 köbméteres Fermentort szál­lításhoz készítik elő A SZIM részére Badar! Sándor horizont esztergán „állványt” készít (bal oldali kép) Tőkés exportra építőgép részegységeket is gyártanak. Képűnkön a francia Poclain cég ré­szére emelőkarokat esztergál Kozma László (jobb oldali kép) Gondok a puttonyban Borús az őszeleji határ­kép. Ám sajnos, ez az állí­tás nem az égre vonatkozák; a porzó, keményre szikkadt földek, az esői szomjazó nö­vényeik még mostanában is hiába várják a kiadós égi áldást hozó felhőket. S ez a csapadékszegényes, mostoha idő&zalk már jó néhány éve tart. így nem véletlen, hogy az idén megint ibosszamfcod- nak a szőlősgazdák is. Hiszen már tavaly, amúgy isten- igazából megtizedelte a tő­kék vesszőit a fagy, s most nyáron pedig ismét az aszály alkadályozta a bogyók fej­lődését. — Ez így igaz — helyeséi Bartha Mihály, a Nagyrévi Tiszazug Termelőszövetkezet elnöke — minket meg külö­nösen érint a dolog — foly­tatja — mivel a 6 ezer 100 hektáros területünkből 500 hektár a szőlő, de további telepítéseiket is tervezünk, s 1990-re 600 hektáron szeret­nénk szőlőt termelni. Hogy miért? Nézze, a területün­kön lévő homok humusztar­talma alig éri el a fél száza­lékot, úgyhogy itt másféle növény nem is nagyon élne meg. A tavalyi fagy a 260 hektáros termő szőlőink felét vitte él. a nem termőknek meg a 15—20 százalékát pó­tolnunk kellett. így aztán az ágazat 1985-ben veszteséges volt. Az idén reményked­tünk, hogy jobb lesz, . de most meg a felvásárlási árak okoznak gondot. — Persze, ez eddig is zsák­bamacska volt, — legyint egyet az elnök — mivel a pincegazdaság hosszú évek óta csak a szüret kezdetén közli az alapárat, a nagyüze­mek előre csak azt tudták, — s ez így van jelenleg is —, hogy a majdani alapár mellett hány százalékos fel­árral számolhatnak. Amikor észreveszi, hogy közbe szeretnék szólni, pil­lanatnyi szünetet sem hagy­va folytatja: — Tudom mit akar kérdezni: akkor hogyan leihet így előre tervezni ? Hát csak rutinból — mondja, s elém tesz egy papírlapot, amely az idei nagyüzemi szerződéses árakat mutatja — Látja — bök az ujjával a számokra — például a tömegbort adó — így többek között a kövidinka, a kádár­ka. a sárfehér, az ezerjó, — fajták után tizenöt cukorfok feleítt 10 forintot kapunk ki­lójáért, de ebben az összeg­ben már a 30 százalékos fel­ár is benne van. Így könnyű kiszámolni, — szól közbe Zedsel László, a termelőszövetkezet főkerté­sze — hogy alacsonyabb az alapár, mint 1981-ben volt. Azóta viszont, jócskán emel­kedtek az üzem- és kenő­anyagok árai, a kötözőzsá- negről, növényvédőszereikről nem is beszélve... Számításo­kat végeztünk, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a jelenlegi félvásárlási ár mellett 7 tonna termést kell produkálni hektáronként ah­hoz, hogy fedezzük az egész évi ráfordításokat. Csak efö­lött számíthatunk nyereség­re, ez alatt viszont biztos rá­fizetéses a termelés. Ezért is van az, hogy itt a környé­ken sokan visszaadják a háztáji szőlőket, nem baj­lódnak vele az emberek. — Ezen a helyzeten min­denképpen változtatni kell — veszi vissza a szót Bairtha Mihály — hisz a szőlő neim olyan, mint mondjuk a zöld­borsó, hogy elvetem, majd learatom és jövőre már nem foglalkozom vele. Mivel ezt a növényt telepítés után még legalább 25 évig termelésben kell tartani, s ha azt akar­juk, hogy ne menjen tönk­re, egész évben „benne kell lenni”. Mert a szőlőben nincs holt időszak, kezdődik a munka a metszéssel, folytató­dik a kötözéssel, a zöldválo- gatással, a hajtásigazítással a sor- és talajműveléssél, a növényvédelemmel, s aztán a szürettel zárjuk a sort, ha... Ha nem szól közbe a fagy. És kezdődik minden elölről. — Visszatérve az eredeti gondolathoz — éppen az alacsony felvásárlási árak miatt — már keressük, ku­tatjuk a továbblépés, az ér­tékesítés újabb lehetőségeit, hiszen a szőlőből ma már nemcsak bort, hanem ivóle­vet, lekvárt, befőttet is ké­szítenek. Annak ellenére is gondolkodunk ezen, hogy a pincegazdasággal az évek során jó kapcsolatunk ala­kult ki. De mi is a piacról élünk, így természetesen ott értékesítjük a termést, ahol többet adinak érte. Ezért a csemege szőlőink közül a saszla nagy részét elküldtük exportra, s a Békéscsabai Konzervgyár is megkezdte a szőlő ivódé gyártását, s ma már oda is szállítunk. Szó­val, meg kell találni azokat az utaikat, amelyek a szőlő­ágazat nyereségességét segít­hetik elő. Persze, ez a hely­zet nemcsak ránk jellemző, hanem a szőlőtermelő gaz­daságok szinte mindegyikére összegzi beszélgetésünket az elnök. Az elmondottakból köny- nyen azt a következtetést vonhatja le az ember, hogy a termelők teljesen kiszol­gáltatottak a felvásárló cé­gek kénye-kedvének. így át­érezve a termelőszövetkezet helyzetét — képletesen szól­va — ezekkel a gondokkal a puttonyomban kopogtattam be a Dél-alföldi Pincegazda­ság Homok—Tiszaikürt kör­zeti üzemvezetőjének ajta­ján. Ami kor elmondom mi járatban vagyok, Tóth Sán­dor hellyel kínál, majd kész­ségesen magyarázni 'kezd: — Mi a központ által kia­dott felvásárlási árakat al­kalmazzuk, s ezek vélemé­nyem szerint elfogadhatóak. S mondandója bizonyításá­ra elővesz egy jegyzéket, amely az 1984-es felvásárlá­si árakat tartalmazza. — A tavalya évet nem lehet ala­pul venni — veti közbe — mivel akkor elég kevés sző­lő termett, ellenben az idén hasonló vagy még egy kicsi­vel jobb termést várunk, mint 1984-ben volt. No®, két évvel ezelőtt — vezeti muta­tóujját a számsorok iközött — a tömegbort adó első osz­tályú fajták után 15 cukor­fok felett 6 forint 20 fillér volt az alapár, erre jött a 30 százalékos felár, így összesen 8 forint 6 fülűért kaptak a gazdaságok a szőlő kilójáért. Most meg 10 forint az ár. Ezért úgy gondolom, hogy a művelés költségeinek növe­kedését a felvásárlási árak is követték, úgyhogy szerintem^ még mindig megéri a terme­lőszövetkezeteknek a szőlő­vel foglalkozni. Mi rettenete­sen örülnénk annak, ha az általunk értékesített bonok után annyi nyereségűink len­nie, mint a téeszeknek a sző­lő után van. Jelenleg ugyan­is a borá&zkodás nem olyan jó üzlet, mint a szőlőter­mesztés, mivel csökkent a kereslet a piacon. A szerencse úgy látszik mellém szegődik, hiszen ott- tartózkodásom alatt megér­kezik Szegedről Dann Ist- vánné, a Döl^alföldi Pince- gazdaság felvásárlási főosz­tályvezetője. így, mint a té­mában legilletékesebb, ő is bekapcsolódik a beszélgetési­be. — Említette, hogy a nagy­révnek szerint 7 tonna alatt veszteséges a termelés. Nos, mj reprezentatív felmérése­ket végeztünk, és számítása­ink szerint 5 tonnás átlag­termésnél már gazdaságo­san lehet szőlőt termelni. Persze, ez feltételezi a meg­felelő munkaszervezést és a technológiai fegyelem szigo­rú betartását is. Ugyanak­kor a nagyrévi termelőszö­vetkezet nemcsak tömegbort adói, hanem ötven százalék­ban minőségi szőlőfajtáikat .termel, amelyekért 10 forint­nál jóval többet fizetünk, Mivel a minőségi szőlőikért 15 forint, a különleges mi­nőségi fajták — mint példá­ul a rajnai rizling, rizling­szilváni vagy a cabernet — után pedig 16 forint 50 fil­lér jár kilónként. És még valamit; a tömegbort adó szőlők közül is kiemelten kezelünk egy-egy fajtát — mint például a saszlát. a Za- La-gyöngyét — amelyek ezen a tájon nem 7 tonnát, hanem annak a dupláját is megad­ják hektáronként. Ezek ki­lójáért 12 forint 50 fillért kapnak a termelők — teszi hozzá befejezésül. A termelőszövetkezet iro­dája és a DéL-al£öldd Pince­gazdaság területi központja után végül a szőlőtáblák fe­lé veszem utamat. Mihály Imrét a sorok között talá­lom. — Három héttel ezelőtt kezdtük a munkát — be­szélgetőtársam, aki egyéb­ként a termelőszövetkezet szőlő-gyümölcs ágazatának vezetője — s eddig 110 hek­táron szedtük le a termést. Főleg saját embereink dol­goznak itt, de besegítenek a kunszentmártoni szakisko­la tanulói is. Araszolunk a vége-hossza nincs szőlősorok között, de egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Persze, ennek is megvan a magyarázata. Be­szélgetésünk közben elérke­zik a dél; így a szüretelő asz- szonyokat már a sor végén, a tőkék hűvösében, találjuk. Előkerül a szatyorból a ke­nyér, a szalonna, a májkrém, az alma, a paprika. Ebédszü­net van, alkalom egy kis be­szélgetésre. — Előfordulhat olyan, hogy ma itt vagyunk — magya­rázza Oltyán Ferencné — de holnap már lehet, hogy má­sik helyen talál bennünket, attól függően, hogy melyik szőlőfajtáért hol adnak a gazdaságnak többet. Nem is panaszkodunk mi ezért, hi­szen ha a termelőszövetké- zetnök jobban megy, azt év végén a mi zsebünk is érzi. Szóval, nem éppen egysé­gesek a vélemények a szőlő- termesztés gazdaságosságát illetően. És nem ás ennek az írásnak a feladata eldön­teni azlt, hogy hol az igaz­ság. Mindenesetre, olyan ez mint a bot ikét vége: egymás­ra utaltak. Egyik „cég” sind» meg a másik nélkül. Éppen ezért, no meg azért is, mert a szőlőben csak hosszútávon lehet tervezni i— hiszen 25 év nem kevés idő — a jelen­legi nézetkülönbségek nem tehetik kockára a termelő és felvásárló több évtizede kia­lakult jó kapcsolatát. Hiszen, aszály ide, ala­csony, közepes vagy magas felvásárlási árak oda, Nagy­réven lépten-nyomon olya­nokkal találkozik az ember, akiknek a szőlő az életet je­lenti. Közéjük tartozik a hetvenhat éves Kósa Károly bácsi is. Az udvarán kato­nás rendiben sorakoznak a fürtökkel teld tőkék. Az ül­tetvény nem kiabál gazdája után, hiszen elvétve sem ta­lálná ott gyomot. — Már csak ez a terület maradt meg — mutat körbe a ház körül — hisz öreg vagyok, így éppen ejLég ezt is rendben tartam. Erre azért vigyázok — s mondja, mondja a magáét... Figyelem ahogy beszél, Hol szőlőt, hol gyümölcsöt, hol pedig bornak valót mond. Becézgeti, mint ahogy a gye­reket szokták. Nagy Tibor Szakmai megbe­szélés — nzs —

Next

/
Thumbnails
Contents