Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
1986. AUGUSZTUS 30. Irodalom« művészet 9 Gergely Ágnes; Keserű gyökerű Gyökér, gyökerecske, testszinú erecske, honnan jössz, televény munkáló jövevény? Milyen sors nőtt veled föld alatt, föld felett, borzongó levelű keserű gyökerű? Miféle hatalmas évezredrétegek dajkáltak tégedet? Miféle siralmas jégesők, záporok emlékét ápolod? Miféle nap sütött, hányszor kapa ütött, aszály vékonyított, forgószél konyitott? S miért ki nem tépett? Mi őrizett téged, nyújtózó levelű keserű gyökerű, mutasd fel az ujjad, takard be a mélyed, te kis eszeveszett kapaszkodó élet. Akármi szél hordott, akárhány áll lesbe, nem mozdulsz el innét, gyökér, gyökerecske. Itt kell a számumot derekadba kapni. Itt kell növekedni. Itt kell elrohadni. Olivér, az út mentén hagyta a kocsiját. Az ösvényen indult el. Alig lépett néhányat, visszapillantott a piros Skodára. A fölötte zöldellő fán egerészölyv üldögélt. Ügy rémlett, ettől az akácfától indultak el valamikor Ödönnel, hogy megkeressék a vadászházat. Harminc éve? — ez futott át Olivér agyán. Az ófalu felé vette az irányt. Hamar elérte a Molnár-tagot. A szőlőtőkékre ráborult az inda. A cseresznyefáknak csak a dudvás töveit lelte meg. A derékig érő fűből fogoly rebbent fel. A Sósvölgyben fácánkakas cserregett. Letiporta maga körül a füvet. Zakóját a földre csúsztatta, és rákuporodott. Fölpillantott az égre. Sehol egy felhő. Csak a fakó kék ég olvadt a végtelenbe, akár a tenger. Hajó úszott rajta. Az Atlanti-óceán ilyen a spanyol Szaharából nézve. Könnyű kis álomsu- hanás: Ödön nyaranta küldte a lapokat a világ repülőtereiről. Egyszer Las Palmasból érkezett kártya s egy fotó. Lila hortenziák közt ült egy német nővel. Azt írta, Kölnben ismerkedtek meg, rajnai sétahajó úton, és mivel ekkortájt Ödönnek se felesége, se élettársa nem volt, ezzel a fehérnéppel ütötte agyon a nyarat a Kanári-szigeteken. Szállodájuk ablakából a kikötőre láttak, ahogy írta, és még annyit, hogy Európából, Amerikából, Afrikából futottak be ide a hajók. Kósza felhő eltakarta a látképet. Olivér föltápászkodott, hogy utánanézzen, merre találja meg a vadászházat. Szarvasként vágta maga körül a csapást, hogy kijusson a Molnár-tagról, és elérje a szántást, az erdőszélt. Pillantást vetett az ártéri füzesekre, a Gergő-haj- lásra, amely nyárfákkal tűzdelt partszegély a Duna mentén. Űt- közben a Tordai-tanyán csak a kutat találta. Se sudara, se kávája, csak az ágas csonkja maradt. Innen rálátott az Újfalura. Amikor beért a pagonyba, meghűlt benne a vér. Az egykori széles, szekerekkel letaposott utat megvénült csalán szegélyezte. Olivér letört egy száraz ágat, hogy verdesse az öreg ragadozókat. Így is megcsípte egynéhány. A csalán előhívta anyja kiskacsáit. Sipákol- tak szegények, úgy könyörögtek mintha éhesek volnának. Zsák- szám, hordta nekik ezt az étket. A kezét hólyagosra harapták a gonosz növények. — Küszködünk fiam, küszködünk — azt hallotta, amikor a vadászházhoz ért. — Ki az? — rezzent meg Olivér. Senki sem felelt. Bepillantott az apró ablakon. A kis hajlékban sötétség tátongott. Elindult az udvar felé. Végében szálegyenes fenyőfa állt rezzenetlenül. Ez volt az, amelyre Ödön fölmászott volna, ha az anyja engedi. Olyan méreg járta át a fiút, hogy egy baltával esett a fenyőnek. — Ne'emelj rá kezet, fiam! — mondta szelíden az anyja. — Azt a fát szépapád ültette. Úgy mondta, akkor kapta az uraságtól, amikor az hírül vette Kossuthtól, hogy megszűnt a robot. Olivér a bottal a levegőbe csapott. Mintha a beszélőre mért volna csapást, olyan mozdulatot tett. — Reménytelen az, fiam. Mi már testetlenek vagyunk — szólalt meg az anyja. — Édesanyám! Édesanyám! — így nyögött a fiatal férfi. — Ne tegyék bolonddá. Könyörgőre fogta a beszédet. — Semmi keresnivalód ebben a házban! — dörrentett rá az anyja. — És apám?. — ö is meghalt már. Égi vizeken halászgat egymagában. — Ó, Ödönnel találkozott-e már? — Ne ejtsd ki a nevét. Világcsavargója! Elég nagy az erdő. Maradhattatok volna itthon is. Elég nagy az erdő ... A mondatot ismételgette vagv tízszer. A férfi szólongatta, de többé nem hallatta szavát. Mintha elnyelte volna a pagony. Olivér megkerülte a házat, hogy kiérjen a csalános ösvényre. Visz- szanézett. — Soha többé nem járok erre — mondta magának. Az erdő szélén kakukk várt visszhangot. A rét fölött pacsirta röppent magasba. Olivér nem tudta, hogy miért nem találkozik egy teremtett lélekkel sem. Ezen az ösvényen tértek be a faluba régen az aratók, erre jártak egykoron a vadászok- Erre jött ki a faluból éjnek idején az apja is, hogy belopódzék az anyjához. Amikor kiért a tisztásra, káprá- zott a szeme, a fény elvakította. Közel lehetett a dél, fönn járt a nap. Az óceán közepén forgott a tengelye körül. A pacsirta hasztalan igyekezett fölfelé, hogy szóróját oltsa abban a vízben, minduntalan visszaesett. Ezerjófű és eper nőtt a Sárdos medrében. Vadméhek döngicséltek fölötte. A patakban apró halak, balinok és kárászok úszkáltak, egy- kettő fölé lehajolt, hogy rájuk rezzen tsen. Elsiklottak a parttól, a békák fölverték a parti sás csöndjét. A széna elhódította a hívatlan tekergőt. Olivér ismét körbejártatta tekintetét a tájékon, összerezzent a tengercsöndességtől. — Benézek az Ófaluba — biztatta magát, és meggyorsította lépteit. Valamikor hallotta, hogy az Öfa- lut elvitte a nagy árvíz. A kocsmájában maradtak a hordók, teli borral, a kármentőben vesztek az ezüstékszerek. Ödönnel a fejüket törték, hogyan lehetne nyomukra bukkanni. A terv végérvényesen csak terv maradt. A nagy árvíz után nyitották a temetőt a papok dombján. Régen lehetett, mert az ideje kiesett az emberek emlékezetéből. Apja-any- ja úgy tudta, hogy már szépapját is a dombra temették. A patakon megrozzant a híd. Olivér átbillegett rajta, hogy közelítsen az Öfaluhoz. Délnyugatra esett a temető, keletre a Duna. Északon az uradalmi földek nyújtóztak. A rekettyés mögött búvott meg az Öfalu. — Siralmas látvány — így sóhajtott föl a fiatal férfi, amikor meglátta. A törmelékkupacokat benőtte a gaz, szappanvirág honosodott meg rajtuk, mint az erazmu- szi zsidótemetőben. — Csak a szél hozhatta idáig a magot — mondta magának Olivér. Jól tudta, a virágot senki nem ültette. Itt ezeréve nem lakott más, csak magyar ember. Vagyis csak olyan, aki e népbe tartozónak nevezte magát, ősrégi időkben a török elől menekülvén érkeztek ide Mitrovicáról. Lendváról szer- bek és egyéb délszláv nációk, a rácokat a földbirtokosok telepítették be. De azok mind magyarnak vallották magukat. Lassan elfeledték egykori önmagukat. Házukat, földjüket sokszor elvitte az árvíz, sarcolta őket idegen katona, erőszakot tettek rajtuk, erőszakot tettek magukpp, mégis maradtak. Olivér icjáig jutott, amikor előtte termett egy kisfiú. Az idegen férfi látása összerezzentette. Elbújt egy római kő mögé. — Ki vagy te? — szólt hozzá a férfi. — Én vagyok ennek a falunak az egyedüli lakója — válaszolt éneklő hangon a fiúcska, és előmerészkedett. — Melyik falunak? — Ennek. Aminek látod elporladt köveit. — Az új faluban laktál a szüléiddel? — Ott laktam valamikor. Olivér nevetett: — Valamikor? Tízéves vagy? — Csak kilenc. — És most hol van az otthonod? — Nem tudom. Hol itt, hol ott. Olivér meglepődött. — Mi a neved? — Olivér. — Testvéred van? — Volt. — Hol van? — Valahol. A világban. — Apád, anyád van-e? — Nincs már, egyik sem. — Hol laktatok? Az erdészházban? — Ott, ahol a magas fenyőfa áll. Olivér megborzongott. — Ez lehetetlen! A kisfiú tágra nyílt szemmel bámulta. — Rosszul vagy? — kérdezte fürkészve. A férfi fejét rázta, de a gyerek közelebb lépett hozzá. Megfogta a kezét. — Nem szeretem, ha hazudsz. Látom, hogy kivert a verejték. Miért viselsz ilyen hőségben szakállt? — Nem tudom — szólalt meg töredelmesen a szakállas. — Tudom én. Azért ragaszkodsz a szakállhoz, hogy különbözz a többi embertől. Vagy azért, hogy hasonlíts hozzájuk? — Nem! Nem! — tiltakozott Olivér. — Akkor mondd meg őszintén, hogy miért? — Mert ez a divat. — A világban? — Igen, mindenütt a világban. — Nem jól válaszoltál! — piron- gatta a kisfiú. — Szakállt csak az hordhat, akinek lehetősége adatik... Én nem hordhatok. Érted már? Olivér szégyenkezett. Leroskadt a földre, hanyatt feküdt. Tekintete ismét fölröppent az égre, amely nem volt ég, hanem végtelen óceán, olyan, amilyet Ödön már sokszor látott, ö nem tekereg egyik városból a másikba, hogy otthont keressen. 0 úszik a tengerben. Elfeledkezett a kisfiúról. Fölpattant, nagyot kiáltott: — Hé, te kisfiú! Hol vagy? Semmi válasz. — Olivér! Mindenütt néma csönd. A szappanvirág illata keringett körülötte. Aztán a kakukk távolodó hangja szűrődött ki a pagonyból. — Olivér! Hová tűntél? — kiabált a férfi. Az ösvényen föltűnt a kocsi. A volánjánál a kisfiú ült. Halkan érkezett, a motor zúgását sem lehetett hallani. — Elmehet! Itt már nem lakik senki, csak én — szólt a gyerek a szakállas férfihoz, aki fölkászálódott. Beült a piros Skodába, és indította a motort. — Találkozunk még? — suttogta maga elé. A kérdésre nem érkezett válasz. Az egerészölyv a magasban keringett. Zsákmányra vadászott. Varga Lajos Dániel: Ahol a magas fenyőfa áll A kisfiú az úttesten fekszik. Most kezd sírni, az olasz mellette térdel, csititja. — Mi fáj?... Nagyon fáj?... Közben az öregasszony a gyűrűnek magyarázza — az idegen elütötte az unokáját, szerencsétlen gyerek, talán már nem is él. Még azt is közli, vidékről jötttek. Világos az alaprajz. Az olasz nekivezette kocsiját a kisfiúnak. Talán meg sem érintette... De a kisfiú megijedt, megbotlott — és most a földön fekszik, és már bömböl. Az olasz tehetetlen. Az öregasszonyhoz fordul: Zord tagadás a válasz. — Paria italiano? — Mi perdoni!... — engeszteli az olasz az öregasszonyt. — Mi spiace molto!... És lelkesen reméli, hogy az öregasszony mégis megérti az olasz engesztelését. A kisfiú alattomban megrúgja. Az olasz felugrik. Nem a rúgás — egy ötlet ugrasztottá fel. Benyúl a kocsijába, egyetlen rántással letépi a visszapillantó tükörre aggatott babát — egy balerinaruhás, kacér, hosszú combú Colombinát. A gyűrű közben megtudja az öregasszonytól, hogy a kisfiúnak Félicien a neve. A dallamos Félicient nem neki szánták, de az olasz rögtön elkapja. Boldogan felragyog: — Félicien? Felrántja a kisfiút, és a balerinát Félicien poros kezébe erőlteti. — Colombina! — mondja a baba nevét. És rögtön ellágyulva becézi is. — Colombina... piccola. A tied Félicien! Majd elragadtatva fokozza: — Colombina, bellissima, splendissima!... — És máris áldását adja rájuk. — Félicien e Colombina! Megcsókolja a kisfiút. Hosszú, gyors, követhetetlen mondatokat pörget — és megcsókolja az öregasszonyt is. — Grazie! Grazie infinite! Végtelen boldogsággal köszöni, hogy megbocsátottak neki. A gyűrű már tágul, a dúlt nagyanya is megbékélt, a kisfiú bambán szorítja hasára Colombinát, már nem sír. De a fiatal olasz még nem tudja befejezni a kalandot. — Un momento! — kiáltja. Néhány lépésnyire nyílt piac nyüzsög a járda mellett. Az olasz karjára emeli a kisfiút, és befúrja magát az áruk és árusok közé. A hulllám összecsap mögöttük. Két perc múlva térnek vissza. Félicien már a saját lábán lépdel, igen elégedetten. Nyakában egy kis postakürt lóg, nagy tábla csokoládét harapdál, baljában egy szélmalom és egy Eiffel-torony, jobbjában a Colombina és egy képeskönyv. Az olasz még egy átkötött dobozt is hoz. A dobozt a nagymamának. Érzékeny búcsú, csókokkal. Búcsú közben a fiatal olasz megkérdi a nagymama nevét, természetesen a keresztnevét. De az öregasszony váratlanul bezárkózik. A nevét? Azt nem mondja meg. Úgy tesz, mintha nem értené az olaszt. És az sem erőlteti a választ, inkább ő mondja meg a saját nevét: Mario. — Mario!.. . — ismétli kétszer is, háromszor is, diadalmasan. És még egyszer a magasba emeli Félicient, megpaskolja, majd útjára engedi áldozatát. Néhány lépés, a kisfiú és a nagyanya eltűnik az áradatban. Mario most beül a kocsiba, hátradől. Barnára sült arca fénylik az elégedettségtől, de kissé fáradt is. Csak ül, és még nem indítja el a kocsit. Szeme a visszapillantó tükörre esik — a Colombina már nem himbálózik előtte, á szép hosz- szú combú Colombina nem kíséri tovább útjain. Mint váratlan ajándékot, gyönyörködtető színjátékot figyeltem eddig a montmartre-i idillt. Élveztem az utolsó percet is. Mario most szomorú, Colombina eltűnt az életéből — a következő pillanatban nyilván előveszi majd cigarettatárcáját, rágyújt, és nekivágtat a háromcsillagos látványnak, a Sacré Coeur-nek. De nem! ... Mario nem indít. Fürgén kipattan a kocsiból, átrohan a túlsó járdára — találgatni sem kell: megint meglátott valamit. Úgy van! Beront egy boltba... Ó, tudom, mit vásárol a boltban Mario. Egy új Colombinát. Mert Mario nem lehet meg Colombina nélkül. Milyen gyorsan tud vásárolni ez a fiú! Már jön is vissza. Arca még sugarasabb a boldogságtól. Az új Colombina tenné ilyen boldoggá? Nem. Mario még nem fejezte be a kalandot. Nem új Colombina himbálózik a kezében: Colombina helyett egy kis csontvázat táncoltat maga előtt. Szabályosan összeszerelt miniatűr meztelen csontvázat. Mert festmények, levelezőlapok, nemes italok, banánfürtök és postakürtök között játék csontváz is kapható a Montmartre-on. Mario is egy csontvázat vett. Memento móri. Gondolj a halálra, inti magát Mario. A mások halálára. Ezentúl jobban fogsz vigyázni azokra, akik a kocsid elé kerülnek — így beszélgetett önmagával. Ez a kis csontváz állandóan ott lóg majd az orra előtt, és amikor elkapná a vad rohanás vágya, eszébe juttatja a kis Félicient, akit majdnem elgázolt. Mario buzgón szerel. Szereli a csontvázat és oktatja magát. És ezzel az oktatással a kis montmartre-i idill az emberi jobbulás szép diadalával véget ér. Magára hagyom a szeles, derék Mariót. A többit már röviden elmondhatom. A lassan vonuló tömegben fél perc múlva utolérem Félicient és titkolódzó nagyanyját, aki mindannyiunk előtt eltitkolta a nevét. Már-már leértem volna hozzájuk az úttestre, hogy elmondjam nekik a kaland végét: Mario egy csontvázat lógatott fel a piccola, bellissima Colombina helyére. . . — amikor dudaszó harsant mögöttünk. Mario volt. Bosszúsan félrehúzódtak. Mario megpillantotta Félicient, intett a kisfiúnak, és vigyorogva bökdösött a visszapillantón himbá- lódzó halálfejes csontvázra. A kisfiú kitátotta a száját. És Mario ebben a pillanatban másodszor is elütötte Félicient. Oaueállltotta: Rékaaiy Ildiké Újházi László: Nyitott vagyok Üres a levegő vízesésként zuhog köves tájba nincs a szónak értelme már csak világossága vár a csönd is gond nélkül van épphogy megpendül néha a réz sugarakban árnyékok suhannak át az életemen készülődő vihar vas lemez -mennydörgései majd egy csoda: a levegő élettel teli újszülött lányom egyhelyben repül s öröm nem érhet készületlenül A vén fa
