Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
Irodalom» művészet 1986. AUGUSZTUS 30. —» Lőrincz László: Szerelmem, novella! Tér és idő Irodalmi oldalpárunk illusztrációit Takács Rudolf grafikáiból válogattuk. Galambosi László; Kezemből a hattyú Már az őszirózsát csókolják a méhek. Dongó a dióra dülöngélve lépked. Mustillatú fények araszolnak szókén. Darazsak birkóznak sajtárváró tőkén. Már az őszirózsát öleli a váza. Búcsúzó fecskéktől hullámzik a pára. Homlokomat hajtom fekete felhőbe. Piros poharamban fanyarabb a lőre. Hosszan üldögélek, borozok magamban. Köddel teli harang kondul a magasban. Koravén a Világ, ölén csonka páva. öreg kutak fölé baglyot küld a káva. Bagolyszárnyak alól szállnék, üldögélek. Bukó őszirózsát csókolnak a méhek. Kezemről a hattyú régen fölrepült már. Kökényes lovamról hóba hull a csótár. zeretlek, novella, mert benned mindenből választhatok, Mert benned megbocsáthatok. Mert benned elítélhetek. És adhatok kegyelmet is. Van mindenkiben valami, amiért meg lehet kegyelmezni neki. Van mindenkiben valami, amit ki lehet választani a javára. Mint belőled a kétségbeejtő helyzetekben a derűt, te Nagy Játékos — akiről írtam. Aki hintát fabrikáltál Szibéria közepén a láger lakóinak, hogy ha azzal feltornász- szák magukat a magasba, tekinthessenek ki a szabad világba. Óriásként, mindenek fölé kerekedőként őriztelek meg magamnak, pedig láttalak sírni is. És téged is, Jurica Ágoston, aki a reményüket veszített emberek között abból éltél, hogy jó híreket terjesztettél közöttük, önző és haszonleső voltál, de reménykeltőbb, mint maga az Isten — és ezt írtam meg. Szeretlek, novella, mert megadod nekem azt a lehetőséget, hogy kiválasszam magamnak az embereket. A sorsokat és a szerelmeket. Mindent, amit csak akarok. És úgy szólhatok benned mindenről, hogy ami meg sem történt talán, mégis igazi legyen. Megköszönöm benned a mindennapi kenyeremet, de már nemcsak úgy, mint amikor azt anyám kezéből kaptam egykoron. Megköszönöm a halott tekintetének, amiért nem tudta már elárulni másnak is, hogy hová rejtette el a kenyerét. És megköszönöm a mesemondónak, aki esténként asztalt terített nekünk a semmiből. Én már tudom, hol kell valamit úgy abbahagyni szépen, hogy maradjon mégis az egész igaz. Benned, novella, fel tudom ismerni azt is, hogy meddig érdemes élni. Hogy mikor kell meghalni. A novellában nem akkor halsz meg, amikor alapodra ráírják az exitust. Ezt nem engedtem meg nálad sem, drága Barátom. Amikor már gipszágyban feküdtél, és azt mondtad nekem: sokáig nagyon féltél, de most már biztos vagy abban, hogy életben maradsz... — ekkor tettem pontot a végére. Hogy ne halj meg reménytelenül. Nem könnyű dolog eltalálni, hogy mikor tegyen az ember pontot valaminek a végére. Hogy azt mentsük meg magunkból, amit érdemes. Még a szerelemre is tudni kell pontot tenni valahol, nemcsak az életre, hogy az maradjon. Egyszer majd az én életem végéhez is meg kell keresnie valakinek a pontot. De benned, novella, most még fiatal is tudok lenni. Forgo- lódok a lányok után. Megyek, és kihúzom magam. Azt hiszem legalábbis, hogy kihúztam. Időtlenné válik bennem az idő. Nem lüktet fülemben az óra ketyegése, nem bánt a láz, nem fojt a köhögés. Egy hetyke fiatalember megy végig a kolozsvári Felmagyar utcán, fején méregzöld nyúlszőr kalap. Megírta már az aznapi szerelmes versét, a szerkesztőségbe felszalad. Majd meggylelkét iszik hosszan Asztalossal, vitázva élet és halál fölött — s ezt mind lehet? ... Benned, novella, mindent lehel. Átugrok egyik napról a másikra egy egész emberöltőt. Még ezt is lehet! Megölelek még egyszer mindenkit újra, akit szerettem. Elmegyek a rosszlányok utcájába, hogy sóvárogva tátsam a szemem! Elmegyek kamasznak! Vagy minist- ránsnak, hogyha akarok! És elviszlek titeket is vissza az időbe, hogyha jönni akartok velem. Ceruzámat, mint bűvész a varázspálcáját, ráteszem a fejetekre, és eltűnnek a ráncaitok. Szép, dús haj korona nő a kopasz fejetekre. Kiegyenesedik a derekatok. Rácsodálkozik újra mindenre a szemetek világa. Szécsi tanár úr nem úgy fog kinézni, mint mostanában, amikor találkoztam vele az utcán. Le- fittyedt, táskás szemeivel éppen csak felismert valahogy. Legalább három számmal bővebb volt rajta az ing, s a régimódi kétsoros zakója úgy lógott a testén, mint egy kaftán. Pedig valamikor ő volt az ideál. A lányok a tenyeréből ettek volna, mint szelíd madarak a magot. Megtehetem, hogy visszaviszem még egyszer őt is az időbe. Kerítek neki egy szép kis barna kerista leányt. Olyat, amilyenek annyira szaladgáltak utána. Aztán visszahozom, és talán még öregebb lesz. Mert benned, novella, megvan a lehetőség arra is, hogy az ő életét onnan kísérjem figyelemmel, ahol most tart. De el tudok száguldani a jövőbe is. Röptűnkben elfogdosom azokat a pillanatokat, amelyek felénk tartanak, vagy amelyek felé mi rohanunk. Ilyen nagy az én mozgási lehetőségem térben és időben egyaránt. Ezért lehet, hogy a szó ismert értelmében nem fogok megöregedni talán soha. Ez attól függ, hogy lesz-e elég erőm és kitartásom ahhoz, hogy időnként szembeszálljak veled. Mert benned, novella, szembe kell kerülnöm magammal is. Azzal, aki most vagyok. Azzal, aki voltam. Vagy aki szerettem volna lenni. írhatok akármit benned, az egy kicsit mindig én vagyok. Én szeretek, én bukók el. A magam elétének a végére keresem meg a pont helyét. És amikor szálldosni engedek valakit az időben, én is vele vagyok. Ilyen sokféle formában és módon létezek egyszerre. Benned, novella, a létezésnek nincsenek korlátái. Én vagyok maga a lét, amelyben vitázok folyton önmagámmal. Azzal, ahogy éltem. Azzal, amit itt-ott tettem vagy nem tettem néha. Amivel megaláztam másokat, vagy tűrtem, hogy enge- met alázzanak meg. Szeretlek, novella, mert te adod nékem a templomok csöndjét. Ilyenkor valamilyen módon felidé- ződik bennem mindenki, akit ismertem, akivel éltem. Minden, amit megéltem. Körém sereglenek gyermekkoromnak a fái, és körbefognak a hegyei. Felismerem a visszaverődő kiáltásokat. Megmosom arcomat a patakok csörgede- zésének csöndjében. Jó ez a csönd. Szükséges ahhoz, hogy megszülessél. Hogy úgy szülessen újjá benned minden, ahogy akarom. Ezért egy kicsit teremtem is benned a világot. Hogy Isten, hogy teremtette meg, majdnem mindegy. Az olyan régen volt. Én nem törekszem semmiféle teljességre. Az életet végigcsinálni, elejétől végig — éppen elég. Én csak kockákat készítek hozzá, melyekből majd mindenki összerakhatja a magáét. Ügy, ahogy ő érzi, ahogy ő szeretné. Megírom az élet különböző darabjainak apró kis kockáit, hogy lehessen választani közülük: „Ez az életem egyik darabja. Ez a megaláztatásomé. Ez a szerelmemé.” Csakhogy én nem tudtam időben pontot tenni a végére. Csakhogy én nem ismertem fel a kegyelmet. Csakhogy én nem tudtam újrakezdeni. Ez benned a szép, ez benned a jó. Az a sokféle lehetőség, amelyet felkínálsz, novella. Az a sokféle választhatóság, amelyet találsz. Az érzelmeknek az a sokrétűsége, amelyet felkelthetsz. Az, hogy engedsz játszani. Játszani magával az élettel. Az örömeivel, a groteszkségeivel, a tragédiáival. A sokféleségével és színességével. Mindennel. Néha azon kapom rajta magamat, hogy benned, novella, valóban játszom is. Talán ezért szeretlek a legjobban. Amiért engedsz játszani. Mindennel és mindenkivel. A megvénült Frankkal, aki utoljára még meglesi magának a kulcslyukon át Jolit. Áronnal, aki a háborúból és a fogságból hazatérve egymás után megünnepli az életéből kiesett ünnepeket. Timóttal, aki a háború után egy néma leányt választ magának, hogy még csak beszélni se tudjon a háborúról. A vonaljáróval, aki szolgálatának harminc esztendeje alatt Pincefő és Sárbogdány között kereken százezer kilométert gyalogolt. And- ráska Mihállyal, akinek ki kell választania azt r a huszonöt szót. amellyel annyi év után üzenhet végre egy tábori lapon. Magammal, aki gyermekfejjel az éjszakai kutya elpusztításával meg akartam szabadítani a világot a félelemtől. Játékos ember! Benned, novella, ez is lehetek. Felszállók azok fölé, akik olyan ridegre, mindenben olyan nyomottan komolyra akarják gyúrni a világot. Az ember eredendően szeret játszani is. Ezzel születik a világra. A kisgyermek addig rakosgatja egymásra a kockáit, amíg az egész össze nem dől. Még sohasem sikerült egymásra raknia az egészet. Ezért megszállottan élőiről kezdi mindig. Amikor nagyobb lesz, a kitömött bábjaival elkezd beszélgetni^ Ki meri azt állítani, hogy egymást nem értik? Később elkezdi rajzolni a világot. A madárnak kékre festi a csőrét, pirosra a fejét és a farkát, és zöldre a lábujjait. Egy lába van, de azért madár. Senki sem kérdezi tőle. hogy: — Ez micsoda? Szerelmem, novella, benned így tudok játszani én is. Imáimnak, vágyaimnak és a valóságnak te vagy a szintézise Ezért van harc közöttünk. Ezért tudsz olyan nehezen megszületni. A kamasz lány álmodozni kezd á szerelemről, pedig az apja veri a mamát. És mégis megszületik benne a szerelem. illés Endre: Idill A St. Pierre de Montmartre Párizs nagyon régi temploma. Szép, igazi templom, falait évszázadok támogatják. Még pogány emlékeket is őriz, négy római márványoszlopot. De szépségét elnyomja a hivalkodó szomszéd, a Sacré Coeur. A kívül-belül gőgös Sacré Coeur zsúfolt, megtöltik az imádkozok és bámészkodók, mellette az öreg Pé- ter-templom üres. Majdnem üres. Mert ennek a csontos, kemény remeklésnek is vannak még hívei. A fiatal olasszal is találkoztam. Az olasz berontott, körülnézett. Az oltár előtt akadozva zümmögött egy idősödő porszívó. A délutáni csendben, a szentély egymásba futó, piros szőnyegein görnyedt, sovány férfi tologatta a zümmögő gépet. Az olasz megindult feléje. De akkor megpillantotta a nagy halom, vékony, mészfehér gyertyacsomót. Baloldalt, egy kőpadkán kínálkoztak némán a gyertyák. Az olasz rögtön megértette, mire kínálkoznak. Vastálcán aprópénz csörrent, és egymásután három gyertya fénye lobbant mind magasabbra a félhomályban. A fiatal olasz férfi a szakadékony gyertyafényben állt — nem tudtam, imádkozik-e, emlékezik-e, vagy élő kedveseinek kíván valami nagyon kedveset a távolból. Akkor hagytam ott, amikor már a sovány sekrestyéssel tárgyalt: merre találhatná a római oszlopokat? Mert ő is római. Megértettem, rokoni látogatóba tért be a mont- martre-i rokonokhoz. A két templomot, a régit és a hivalkodó újat, szűk utcák és zsúfolt kis boltok kötik össze. A kira- katokbant szinte fulladozik a sok emléktárgy, és a járdákon lépés- rőil-lépésre elénk áll egy-egy festőállvány. Körülöttünk, mint kot- lóstyfúk körül a csibék, rajzanak, tátognak és egymást tapodják a helyben szaporodó montmartre-i festmények. De nemcsak a festmények, rajzok, kocsmacégérek, emléktárgyak tapodják itt egymást — az emberek is. Vidékiek és idegenek. És mind felfelé tolonganak, a Sacré Coeurhöz. Dudáló kocsik úsznak velük ünnepélyesen, ők is fel, egyre feljebb. Majd a film váratlanul elszakad .. . Már csak egyetlen hang hallatszik — ijedt, fiatal férfihang: Per amore. . . Figlio!... A hang rémült, őszinte és segítségért esdő. A következő pillanatban szoros embergyűrű zárja körül a kiáltozó férfit, s vele egy idősebb asz- szonyt meg egy kisfiút. Már magam is a gyűrűben állok. Az én fiatal olaszom dobálja mind magasabbra a rémült szavakat, a gyertyát gyújtó olasz a Péter-templom- ból. — Figliolo!... Figlioletto!... Mi történt? ... Megütöttelek? ... Eltűnő világ Bertók László: Weöres Sándor emlékkönyvébe Világnagy hársfa álmodik, ballag a vizen át, röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág. Hetven ágából dől a fény, köröskörül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből. Látja, hogy szeme nyitva van. így álmodik tovább, bezárja a határtalan, viszi a sok virág.
