Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
I 6 Nemzetközi körkép 1986. AUGUSZTUS 30. Szovjet—amerikai viszony A Washingtonban elhangzó hivatalos megnyilatkozások azt sugallják, hogy az Egyesült Államok a lehető legkomolyabb szándékokkal készült a tervezett szovjet—amerikai csúcstalálkozóra. Ugyanakkor a világ fővárosainak többségében, beleértve Moszkvát is, kételkednek abban, hogy az amerikai fél a leszerelés kérdésében kész a konstruktív fordulatra. E kétkedésnek minden alapja megvan. Vegyük például Mihail Gorbacsovnak az SZKP KB főtitkárának levelére adott amerikai választ, amely építő reagálás helyett tele volt frázisokkal. Az amerikai kormány tényleges szándékait a csúcs- találkozóval kapcsolatban ugyanakkor az mutatja, miként viszonyul a hadászati stabilitás kérdéséhez. Ez egyebek között megköveteli egyrészt a fegyverkezési verseny új szférákra történő kiterjesztésének megakadályozását, másrészt a Földön folyó fegyverkezési verseny csökkentéséhez vezető halaszthatatlan első lépések megtételét. Az első feladat teljesítéséhez — amely megteremti a szükséges előfeltételeket a hadászati támadó fegyverkészletek SzovjetJogos kétségek unió által javasolt jelentős csökkentéséhez, — be kell tiltani a csapásmérő űrfegyvereket, átmeneti szakaszként pedig legalább 15—20 éven keresztül be kell tartani a rakétaelhárító rendszerek tilalmával kapcsolatos szerződést. A Fehér Háziból kiszivárogtatott hírekből kiviláglik, hogy az Egyesült Államok legalább 5—7 évig nem kívánja megsérteni a rakétaelhárító rendszerekkel kapcsolatos szerződést, ennyi időre van ugyanis szüksége ahhoz, hogy a kutatások után megkezdje a csapásmérő űrfegyverrendszerek telepítését. Ily módon az amerikaiak — mint azt a szovjet megfigyelők hangsúlyozzák — lényegében nem a világűr militari- zálásának megtiltását javasolják, hanem azt akarják megszabni, milyen ütemben folyjék az. Ez annyit jelent, hogy a szovjet vezetőt csupán azért kívánják Washingtonba meghívni, hogy aláírásával hitelesítse a Reagan-féle csillagháborús programot. Világos, hogy ez nem az az út, amely az új csúcstalálkozóhoz vezet. Másrészt az Egyesült Államok hivatalos képviselői ismét kinyilvánították, hogy Washington nem hajlandó csatlakozni a Szovjetunió által 1987. január 1-ig meghosszabbított nukleáris moratóriumhoz. E napokban a .legkülönfélébb fórumokon hivatalos amerikai személyiségek váltják egymást, hogy hangoztassák a jól betanult frázisokat: „Mivel a belátható jövőben a nukleáris fegyver marad a fékentartó erők kulcseleme, ezért a nukleáris kísérletekre e szakaszban szükség van”. Majd ernígy folytatják: „Az űrvédelmi program nem képezheti megbeszélések tárgyát. Nem kívánunk szünetet tartani a program kidolgozása és az eszközök telepítése között”. Ez az amerikai szándékokkal kapcsolatos tényleges igazság, amelynek fényében Reagan elnök kompromisszumkészsége méltatlan propagandafogás — vagy ha nem a diplomácia nyelvén fogalmazunk — csalás. Moszkva ■nem kíván részese lenni egy •ilyen csalásnak, ám a korábbiakhoz hasonlóan most is •kész mindent megtenni egy olyan párbeszéd sikere érdekében, melynek eredményeként az egyenlő biztonság elvének megfelelő, az űrfegyverkezést megakadályozó, a földi fegyverkezést csökkentő megállapodás születik. Szpartak Beglov El nem kötelezettek Egység a különbözőségben Földünk területének mintegy kétharmada, népességének körülbelül fele. Méltánylandó, nemegyszer kezdeményező szerep világunk átfogó problémáinak megoldásában és rendszeres közA fenti tényezők mindegyike az el nem kötelezettek áramlatához kötődik, ahhoz a mozgalomhoz, amely közelgő hararei csúcsértekezletével nemcsak fontos politikai állomáshoz, hanem kerek évfordulóhoz is érkezett. a zimbabwei fővárosba sereglő delegátusok ugyanis (bár a tanácskozás időzítését egyáltalán nem ilyen „jubileumi szempontok” befolyásolták) várhatóan megemlékeznek arról is, hogy az el nem kötelezettek hivatalos zászlóbontására, első .csúcstalálkozójára éppen negyedszázaddal ezelőtt került sor. Annak idején, 1961 - ben Belgrádban még csupán 25 állam- és kormányfő gyűlt össze — köztük olyan kimagasló politikusok, mint Nehru, Tito, Nasszer és Szu- harto. Most, 25 év múltán már tisztán látszik az az ív, amelyet a mozgalom — a nemzetközi helyzet változásával, a gyarmati rendszerek fokozatos felbomlásával párhuzamosan — befutott. Tükröződött ez nemcsak a tagállamok, megfigyelőként vagy meghívott vendégként megjelent küldöttségek számának gyors gyarapodásában (II. csúcsértekezlet: 1964, Kairó — 47 tag; III. csúcsEnnek fel- és elismerése a politikai realitások elválaszthatatlan része. Az elmúlt években a mozgalom tevékenységének összehangolására törekvő erők egyre hangsúlyosabban hirdetik, hogy a cél nem lehet a nézetkülönbségek tagadása, hanem inkább a legfőbb kérdésekben kialakítandó egyetértés kidolgozása. Ez a konszenzus-szemlélet nyilvánvalóan a csúcsértekezletek munkáját is meghatározza, így az utóbbi hetekben, hónapokban már megfigyelhető volt a különféle egyeztető találkozók, előkészítő megvetítés a különböző helyif regionális konfliktusokban. Túlnyomó többség az ENSZ közgyűlésében, jelentős, növekvő aktivitás a nemzetközi szervezetekben.. értekezlet: 1970, Lusaka — 53 tag; iV. csúcsértekezlet: 1973, Algír — 75 tag; V. csúcsértekezlet: 1976, Colombo — 86 tag; VI. csúcsértekezlet: 1979, Havanna — 94 tag), hanem abban a szerep- váltásban is, amelyet a mozgalom a nemzetközi diplomácia színpadán betöltött. A legutóbbi, 1983-as VII. csúcsértekezleten már száznál több tagállam vezetői, valamint felszabadítási szervezetek és intézmények képviselői foglaltak helyet az új-delhi tanácskozóterem padsoraiban.' A résztvevők számának e dinamikus növekedése persze nem fedheti el, hogy az el nem kötelezettek mozgalma a mögöttünk álló negyedszázadban számos nehézséggel kellett, hogy szembe nézzen. Hiszen a kibővülés ■ természetesen a politikai és társadalmi sokszínűséget is fokozta, egymás mellé sodorva nemegyszer ellentétes irányvonalat követő, más gazdasági és ideológiai célokat valló rendszereket. Kétségtelen, hogy ez a megosztottság, az örökölt ellentétekkel és nemegyszer új konflikusokkal folytatott küzdelem napjainkban is az el nem kötelezettek csoportjának egyik tartós tehertétele. beszélések megszaporodása, vagyis a törekvés az álláspontok közelítésére. Egység a különbözőségben — ez a szándék érvényesült az eddig összeállitott tervezetek, dokumentum-javaslatok megfogalmazásakor s a hararei tanácskozás sikerét is az szabja meg, mennyire igazolják a tagországok Báli Ram Bhagat szavait. A mozgalom soros vezetőjeként eddig ténykedő India külügyminisztere a világbéke megőrzésének, a fegyverkezési hajsza visszafogásának, az elmaradottság. szegénység legyőzésének feladataira célzott, amikor kijelentette: ,,A kapcsolatok, amelyek bennünket összekötnek, jóval erősebbek a különbözőségeknél”. S ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy jónéhány válsággóc (Kambodzsa, Afganisztán, Irak—Irán) ügyében a zimbabwei csúcson éppoly heves viták várhatók, mint az elmúlt esztendők során már több alkalommal. Harare kiválasztása ugyanakkor a jelek szerint erősíti a közös nevező megtalálásának esélyét. A zimbabwei főváros esetében ugyanis nem csupán a regio- nalitás (a megelőző karibi és ázsiai térség után egy afrikai színhely kijelölése) szerepelt szempontként, hanem az az éles válsághelyzet is, amely a fekete kontinens déli csücskén napjainkban uralkodik. Elnöki helycsere Ezért joggal várható, hogy olyan, immár hagyományosnak tekinthető témák mellett, mi.nt az új gazdasági világrend kialakítása, a segélypolitika, az úgynevezett Dél—Dél együttműködés, stb. a mostani találkozón kiemelt teret szentelnek az apartheid-rendszerrel szemben követendő politika és Namíbia -függetlensége kérdésének. A szankciók sürgetése mellett persze a tradicionális kérdések is középpontban maradnak. A fejlődő és fejlett országok közti mélyülő szakadék, a robbanással fenyegető .adósságbomba, a sok százmillió éhező, a riasztóan terjedő munkanélküliség, a helyi feszültségek és konfliktusok egyaránt az állam - és kormányfők megbeszéléseinek napirendjén sorakoznak. Csakúgy, mint világunk megannyi más aktuális politikai gondja, amelyek mindegyike kihat az el nem kötelezettek körére. A mozga- öom előírásai alapján egy helycserére is sor kerül: Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnöktől a zimbabwei kormányfő veszi át a stafétabotot. Abban máris valamennyi megfigyelő egyetért, hogy Robert Mugabe megbízatása a mozgalom soros elnöki feladataira megtisztelő, ám megterhelő is lehet. . . Sz. G. Negyedszázados évforduló A siker esélyei Kabuli jegyzetlapok Afganisztán a kilencedik évben Az afgán főváros völgyben fék-, szik. Nevét a rajta keresztül kanyargó Kabul folyócska adta. A folyó vize hatalmas kincs ebben a száraz, kopár hegyi országban, ahol az öntözés — élet. A város azonban nem csupán a völgyben kanyargó folyót követi: a vályogból és köböl épült házak felkúsznak a dombokra, hegyekre. Ebben az országban a gazdagok laknak a völgyben és a legszegényebbek a jó kilátást nyújtó dombokon. Mint mindenütt a fejlődő világban, itt is hatalmas munka vízzel ellátni a háztartásokat. Kabulban ugyan van vízvezeték, villany, ám az évezredes technikával felhúzott vályogházak közül sokba egyik sem jut el. Itt petróleumlámpával világítanak, a vizet pedig kancsókban, vödrökben hozzák sok száz méterről. Az egyik kabuli domb tetején zöld és vörös zászlókat lobogtat a nyugtalan szél. Ez a hősök temetője. Néhány sír jeltelen földkupac, rajta csak egy vékony kőlap. Ez a hagyományos muzulmán temetkezési forma. Más sírokon felirat, fénykép, egyike t-másikat kisebb épület védi. Kísérőm lefordítja a feliratokat: szinte mindegyik sírban fiatal ember nyugszik. Katonák, akik az elmúlt években pusztultak el a hadüzenet nélküli háború valamelyik frontján. A feliratok szerint sokan tagjai voltak az Afganisztáni Népi Demokratikus Pártnak. Az ország vezető ereje maga is fegyverben áll: tagjai akár a hadseregben, akár civilben vannak, harcolni kénytelenek továbbra is. A kabulihoz hasonló hősi temetőt szinte minden afgán városban, tartományi székhelyen megtalálni. A sírkertek soha nem üresek: egy- egy friss halomnál családok búcsúztatják elpusztult fiaikat. A nyelv számomra ismeretlen volt, ám a sirató dallama, a még fiatal anya fájdalmas gesztusai érthetőek. A temetőt katonák őrzik, mint ahogy fegyveres őrök vigyázzák a közintézményeket is Afganisztánban. Ilyen intézménynek számít a mozi is, ahol épp egy indiai szerelmes-kalandos filmet A kabuli mozi vetítettek. Az ellenforradalom terrorosztagai nem válogatnak: bombáik gyakran épp olyan helyeken robbannak, ahol rengeteg ártatlan ember, kisgyerek és asszony van. Kabul egyik újabb panel-lakótelepén nem is olyan régen egy fagylaltozót robbantottak fel. A kövek alatt asszonyok, kisgyerekek maradtak. Ilyen a népi rendszer ellen folytatott „szent háború” természete. A háborúra az. Egyesült Államok eddig több mint egymilliárd dollárt költött — mondják az afgán hivatalos források. A pénz nem „humanitárius segély menekülteknek”, hanem fegyvervásárlásokra, katonai akciókra adott tőke. Százötvennél több táborban képezik ki az ellenforradalmi osztagok tagjait a szomszédos országokban. A kiképzők jó része Nyugatról, vagy az arab országok valamelyikéből származik. Gyakran az országba behatoló bandákhoz is csatlakoznak a nyugati instruktorok. A harcok ellenére a gazdaság fejlődése nem állt le. A kabuli piac zsúfolt és eleven, termelnek az üzemek, van élelmiszer, még exportra is jut. Persze Afganisztán továbbra is a világ legszegényebb országai közé tartozik, ha az egy főre jutó nemzeti jövedelm mutatóját nézzük. De talán itt nem is sokat mond a dollárban megadott kétszáz körüli ösz- szeg. Afganisztán mintegy tizenöt millió lakójának nagy része még a naturális gazdálkodás körülményei között él: dolgozik és feléli terményeit. A társadalmi fejlődés itt jó néhány száz évvel ezelőtt megakadt; a lakosság jelentős része még kapitalizmus előtti szervezetekben él. Jelzi ezt az is, hogy az egyik legfontosabb kormányhivatal a törzsi és nemzetségi ügyek minisztériuma. A tekintélyes törzsfők, némzet- ségfők megnyerése fontos politikai ügy. Ha ők felismerik a forradalom jelentőségét, könnyebb lesz a népet is mozgósítani — magyarázták vendéglátóim. Mi is a forradalom Afganisztánban? Nos, részben háború, másrészt meg harc az emberibb életért. A forradalom úgy győzhet, ha vizet, villanyt, földet ad az embereknek. Az a paraszt, aki saját maga ura lett — egészséges vizet kap, villanyt vezethet be kunyhójába — kész fegyvert is ragadni új élete védelmében. A forradalom lehetőséget jelent számára például az írás-olvasás tanulásra, s megérti: nem igaz, hogy Afganisztánban veszély fenyegetné az iszlámot. (Ez ugyanis az ellenforradalom fő jelszava, együtt azzal az állítással, miszerint a Szovjetunió elfoglalta volna Afganisztánt.) Július utolsó napjai óta tudott, hogy még az idén hat szovjet ezredet kivonnak Afganisztánból, s ha sikerül eredményt elérni a politikai tárgyalásokon, viszonylag rövid időn belül az összes szovjet katona távozik. Az afgán vezetés kész arra is, hogy a kormányzásba bevonjon minden hazafias erőt, olyanokat is, akik eddig külföldön voltak, de készek részt venni az ország építésében. A nemzeti demokratikus forradalom jellege ezt lehetővé teszi. Az egyik oldal jószándéka azonban nem elegendő. A csapatkivonás elengedhetetlen feltétele, hogy megszűnjék a beavatkozás, az ellenforradalmárok táboraiba ne kerüljenek többé fegyverek. Lehetővé kell tenni, hogy a határokon túl rekedt nomádok, megtévesztett, földönfutóvá tett menekültek hazatérhessenek otthonaikba. Az afgán forradalom sajátossága: nem kéri számon, ki mit tett, ha belátja hibáit és kész azokat tettekkel is kijavítani. A kabuli televízió, a lapok rendszeresen beszámoltak arról, hogy a különböző ellenforradalmi csoportok (magukat iszlám pártok fegyveres osztagainak minősítik) átállnak a kormány oldalára és fegyvereiket korábbi megbízóik ellen fordítják. Különös jelentősége van a határ mind két oldalán élő pastu harcosok ilyen állásfoglalásainak. Az afgán városok utcáin rengeteg a gyerek. Afganisztán fiatal ország. Sok idős embert is látni, ám egy korosztály szinte hiányzik. A háború egyenruhába kényszeríti a 18 és 40 közötti férfiakat. Közülük szedi legtöbb áldozatát is. A forradalom kilencedik évében még mindig rengeteg szenvedés jut osztályrészül ennek a szegény s egyben gazdag országnak. Az afgánok, akikkel találkoztam, mégis bizakodóak, hisznek abban, hogy mind kevesebb áldozata lesz a pusztításnak, nem szaporodnak majd a sírok a hősök temetőiben. M. G. Utazni csomagtartóban la lehet A szegények a dombokon élnek
