Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-23 / 198. szám

1986. augusztus 23. Irodalom* művészet 9 Nemes Nagy Ágnes; Dienes Eszter: Dalszöveg Örökös láz öregszik a gyümölcs a fán, Szívemet véste öregszik a gyümölcs a fűben, kőrisből pásztor akárcsak a balál után. hol tejesbárányt dajkál a jászol A víkendbázak alkjonyulnak. Az évszak is helyet cserél, Elcsapták léptem egymással észak és a dél, vonít a talpam 26 ezer év alatt. ringyósult kedvem magamra csaltam 26 ezer év után öregszik a gyümölcs a fán S míg az örökös láz és hallani a júliusi kertben égig énekeltet ­bulió gyümölcsök egyenetlen, szállásom e földön extraszisztólés dobbanásait. sírig kevesellek Zelk Zoltán; a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Hegyek között Itt jártam én, nem is tudom, •9 melyik évnek nyarán? Hegyek között, kövek között Itt jártam én és szembejött kígyózó csöpp patak, békák benne a hercegek, vélem egy barna lány... királyok a bálák. Kötényében szellőt hozott, baján falevelek ­A szélnek ága, lombja van: birkák követték léptek rigófüttyel tele ­és gyermek-jellegek. ősszel sárgán a vízre buli ezernyi levele. Szóltam hozzá, de ő tovább­haladt. Almát evett. ­A felbők földreszáUanak Vigyázol még rá, régi táji és úgy vegyülnek el örzitek még, begyek? Mattion! Eszter: Tihany buszra várnunk. — Akkor tüntette el az utolsó falat szendvicset a szá­jában, és mintha egy kicsit derű­sebb lett volna a tekintete. Hazafelé még vettek a játék­boltban egy olyan rajzolótáblát, amin egy húzással él lelhetett tö­rölni minden vonalat, és újra kez­deni. — Úgyis rossz idő van — mond­ta Anyja —, míg én főzök, meg ki­takarítok, te rajzolhatsz majd. És tényleg, minden olyan nyu­galmas és szép volt. Azt gondol­ták, később bekapcsolják a tévét, azt nézik, meg beszélgetnek. És akkor jöttek a rendőrök. ö éppen az új rajzolótáblát pró­bálta ki, gondolta, rajzol valami humoros képet Anyjának, az meg örül neki, amikor a kutya ugatni kezdett, és jöttek a rendőrök. — Most azonnal elviszik? — hal­lotta Anyja hangját a konyhából —, de hiszen arról volt szó, elő­ször értesítenek róla, mikor kell mennie. Neki összeszorult a szíve, és le­tette a rajzolótáblát maga mellé a heverőre Csak összefüggéstelenül hallotta Anyja sírós hangját, aho­gyan tiltakozott. Aztán mégis alá­írta a papírt, amit szerinte előző nap is kézbesíthettek volna, és egyik rendőr azt mondta, vegye fel a kabátját. Már hogy ő. Anyja akkor odasietett hozzá, ő léhajtott fejjel kapcsolgatta be a farmerdzsekije patentjait. — Szervusz, kisfiam — mondta Anyja sírva —, holnap megláto­gatlak. és ne csinálj többet semmi rosszat, mert látod, milyen nagy zűr lesz belőle... Érezte az arcán Anyja könnyeit, és kiment a házból a rendörökkel. Azóta olyan, mint egy tárgy. Be­ültették az autóba, elvitték átad­ták, ott felvették. Fürdött, pizsa­mát és türdőköpenyt kapott, ebé­delt. Ismeretlen gyerekek nézték, de nem szóltak hozzá. Délután valami csoportos játék folyt egy teremben, de ő kivülma­radt. Egy fiú szántszándékkal erő­sen rálépett a lábára, de ő csak ült lehajtott fejjel, fel sem szisz­szent. Azt mondták, ideiglenes állami gondozás. Anyja nem tudott vi­gyázni rá. Dolgozott. Nem tudta egész nap ellenőrizni, mit csinál. Este sokáig sírt a paplan alatt. Aztán elaludt. Kicsire kuporodva, a jobb oldalán, ahogyan otthon is szokott. Tudta, mindez ezért van, hogy megtanítsák: nem szabad bi­ciklit lopni. Anyja azt mondta, nincs pénze rá, de ha jól tanul, jövőre vesz, mindenképpen. Most nincs pénze rá. Nem szabad biciklit lopni. És semmit, soha! Álmában elemyedt a teste, ál­mában otthon volt megint, a szo­bájában, saját ágyában. És egy- szercsak mintha biciklicsengőt hal­lott volna szólni. Többször is, mintha hívná. S akkor azt gondol­ta, már elmúlt ez az év, <5 jól ta­nult, és Anyja megvette neki a biciklit Felnevetett, hangosan. Hajnalodott már. Valaki felne­szeit a nevetésre, és nyugtalanul megfordult az ágyában. N6grid. a mandarin Újpalotán I iseltes kék öltönyben alacsony férfi állt az ajtó előtt. — Tessék — nézett rá az asszony a kteskenyre nyitott rés­ből, és vékony, lányos testén összehúzta a köntöst — Kit keres? — Én va­gyok az — bólintott a férfi, és lát­szott az ádámcsutkáján, hogy ne­hezen nyel. A nyakkendője kes­keny volt. virágos mintázatú, ami­lyeneket hosszú évekkel ezelőtt kö­töttek azok az alacsonyabb beosz­tású vezetők, akik divatosan pró­báltak öltözködni. Kezében újság­papírba burkolt virágot tartott, és egy barna svájcisapkát, öszes szö­kés haja alig fedte a terjengő ko­paszságot. Az efféle hajhullás gyakran utoléri a folyton sapká­ban dolgozó mesterembereket. — A férjem keresi? Elutazott — mondta a nő, és végtgpillantott a félhomályos folyosón sorakozó aj­tómélyedéseken. Az egyik ajtó előtt műanyag játékautó árválko­dott Hiányzott két kereke. Bónáék talán otthon vannak. — Tudom, tetszett mondani — suttogta az ember, és ő is az aj­tókra nézett. — Azért jöttem most. Ahogy megbeszéltük. — Ahogy megbeszéltük? A nő a férfi arcába bámult az ajka lefittyedt és elengedte az aj­tót. Két melle között apró, sötétbar­na, anyajegy bukkant ki a köntös alól. A férfi, kicsarepesedett száját alig mozgatva, közelebb hajolt. — Mikor a zárat... — Maga? — hőkölt hátra a nő. — Jaj, maga az? Ne haragudjon! Olyan félhomály van itt a folyo­són. Mindig a leggyöngébb körté­ket teszik fel. Ez a takarékosko­dás! Mért áll itt? Jöjjön beljebb! — És kinyitotta az ajtót. A lakatos! Nem ismerte meg. Ez ez öltöny! Abban a koszos, kék munkaruhában, ahogy néhány napja guggolt az ajtó előtt. Mikor- ds? Az olajos kezeivel. Meg a ki- hasadozott cipő. Most mintha fia­talabb lenne. Igaz, akkor meg sem nézte az arcát rendesen. — Rendben van a zár. Már nem * esik ki a kilincs — nevetett a nő, és az erkélyajtóhoz ment Tessék! Nézze meg! — És visszafordult. — Mit beszéltünk meg? —■ Hát hogy ma... Ma idejövök. — A férfi megállt a szobaajtóban. — Mert a férje elutazik vidékre. Szegedre. — Ne haragudjon, nem értem — mondta a nő tétován, és a székről a vetetten ágyra dobta a hálóin­get. A férfi nézte. Halványkék há­lóing volt, keskeny csipkével a vállaknál és a mellrész körül. — Mit beszéltünk meg? Foglaljon már helyet! — Mondani tetszett, hogy ilyen ügyes ember... Hogy én... Biz­tos mindent jól csinál. — A férfi leült, és a virágot a kisasztalra he­lyezte — Meg hogy hálás lenne, ha én ezt a munkát gyorsan és jód megcsinálnám. Aztán tetszett mon­dani, hogy ma úgysem lesz itthon a férje. Mert Szegedre utazik. A nő a fotelba csúszott, lábait összezárta, köntösét a combjaira hajtotta, és lesimította a térdén. — Azt tetszett kérdezni, hogy én mindent ilyen módszeresen csiná­lok? Biztos az asszonyokkal is. Ne­vetni tetszett. És hogy... Szóval hogy szívesen megpróbálná. A férfi komoly arccal lassan be­szélt. Könbepislantott a szobában, a mennyezetig érő könyvespolcra nézett, meg a vetetten ágyra, az­tán csak az asszonyra meredt, szinte szomorúan. A saptíat a combjai közé szorította. Kissé elő­redőlt. — Én kérem elvált ember va­gyok — suttogta. Aztán az egyik kezét az újságpapírra helyezte — Hoztam virágot. — Köszönöm — mondta a nő. — Nagyon kedves. De bocsásson meg, nem értem. Elhallgatott. Hát persze, hogy mondta. Az ember mindenfélét mond egy lakatosnak. Különben nem végzi el a munkáját tisztessé­gesen. Mondta máskor is, másnak is. Dehát ez csak évődés, játék. Hogy lehet így félreérteni? — Félreértette... — Nem kérem. Ma péntek van. Azt tetszett mondani, ha pénteken eljönnék, nem bánnám meg. így' jöttem a ... virággal. A nő elnevette magát. Sápadt volt. — De kedves mester! Azt nem úgy gondoltam! — Nem? — Az ember viccelődik... — Ez nem volt vicc, kérem Meg tetszett mondani, hogy pénteken nem lesz itt a férje. Mert Szegedre megy. Te jó ég! Tényleg mondta vol­na? Csak a hallgatag emberre em­lékezett Egyetlen szót sem szólt, míg dolgozott. Most mit lelhet csi­nálni? — És hogy jöhettek nyugodtan — folytatta a férfi. — Nem bánom meg — Ne haragudjon, dehát ez lehe­tetlen — mondta a nő. — De igen. Tetszett mondani. A nő felállt, a könyvespolchoz lépett, és leemelt egy csomag ci­garettát. — Rágyújt? — Nem dohányzom — A férfi letette a sapkát az asztalra. Nézte a félig háttal álló nőt, ahogy meg­gyújtja a cigarettáját, nézte a kön­tösét, ahal a far két félgömbje ki­dudorodott, nézte a combok vona­lát, az alsó lábszár szőke pilléit, nézte a papucsba bújtatott sápadt- fehér lábfejet, a sarkak szaruréte­gét, a diónyi bokán átfutó vékony ereket, és érezite az illatot. A nő végigesúszott a fotelbe. Hátrasimította a haját. Nem dobhatja ki csak úgy. Ezek kiszámíthatatlanok. Meg végülis: a zárat rendesen megcsinálta. — Van családja? — Két lányom — Magával élnek, ugye? — Nem kérem, a feleségemnél maradtak. Én egyedül vagyok. — De barátnője ... Barátnője biztosan van. — Nincs. Én nem szoktam így. A nő leverte a hamut a cigaret­tájáról egy kistányérba. — Jaj, ne beszéljen már! A férfi a kezeire nézett. Alapo­san megmosta. A körmét is levág­ta, a körme sarkából a bicskával kiszedte a feketeséget. Persze a redőkbe már régen beleivódott va­lami, fémpor és olaj keveréke, amit nem lehetett letisztítani.' De­hát az már nem kosz, az már ma­ga a bőr. Az ujjhegyei érdesek, a felesége is mondta annak idején. Mit csináljon? ö nem pék vagy fodrász, hogy a bőre bársonyos maradjon. Nem azt kell nézni. Régen volt asszonnyal, öt vagy hat hónapja is van már. így, mun­kát vállalt, mint itt. De az kövér volt, meg idősebb is. A férfi felné­zett, az arca elvörösödött. A vér meleg hullámokban rohant szét a testében. Kamaszkorában volt így. De akkor verekedhetett vagy könnyített magán. Hirtelen felállt. — Hát akkor...? Tessék mon­dani, levetkőzzek? — Nem! Ne! — emelkedett fel a nő is, és a cigarettát maga elé tar­totta. — Higgye el, félreértett! A férfi lépett egyet. A nő ha­dart — Én azt nem gondoltam komo­lyan. Hogy képzeli? Én magával? — És nevetni próbált. Ödsten! Ez most nekem jön. Még kiabálni se... Felijed a gyerek. — Nem? — A férfi bambán bá­mult a nö szemébe. — Hát nem? Dehát hogy? Én kivettem egy nap szabadságot. Hát ez... — Szisze­gett — Maga azt hiszi...? Maguk azt hiszik? Beszélhetnek akármit? Én bejöttem Dunakesziről. Virágot vettem! Nekem költségeim voltak! A nő a polchoz húzódott, és az ab­lakra pillantott: nyolcadik emelet A cigarettáról a szőnyegre esett a hamu. — Ne haragudjon — dadogta az asszony. — Tényleg... Maga ko­molyan? — Szabadságot vettem ki... — Én azt... Én csak ... — Akkor most? — A férfi topár- gott — Most mi lesz? Élmenjek? — Bocsásson meg! — De miért? Miért játszanak? — A férfi felkapta a sapkáját, gyűrögette, aztán elindult a kijá­rat felé. udja kivel!? A jó édesanyjával... Az­zal játsszon! Az ajtó előtt hirtelen megtor­pant és visszasietett A nő a könyvespolcba kapaszkodott. Ujjai elf ehéred tek a körömágy alatt. — A virág... — lihegett az. ember. — Nem fogom itthagyni. — Igen — dadogott a nő. — Persze. A férfi a nőre meredt, aztán a fejére tette a sapkáját, megigazította, felemel­te az újságpapírba burkolt csokrot, és szitkozódva kisietett. Csattanta bejárati ajtó. A gyerek felsírt. Tisztába kell tenni — gondolta a nő. itt az ideje. És remegő lábak­kal a fotelbe ereszkedett. Összeállította: Békasy Ildikó ■ Bernd Svetítt: Ház

Next

/
Thumbnails
Contents