Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-23 / 198. szám
1986. augusztus 23. Irodalom* művészet 9 Nemes Nagy Ágnes; Dienes Eszter: Dalszöveg Örökös láz öregszik a gyümölcs a fán, Szívemet véste öregszik a gyümölcs a fűben, kőrisből pásztor akárcsak a balál után. hol tejesbárányt dajkál a jászol A víkendbázak alkjonyulnak. Az évszak is helyet cserél, Elcsapták léptem egymással észak és a dél, vonít a talpam 26 ezer év alatt. ringyósult kedvem magamra csaltam 26 ezer év után öregszik a gyümölcs a fán S míg az örökös láz és hallani a júliusi kertben égig énekeltet bulió gyümölcsök egyenetlen, szállásom e földön extraszisztólés dobbanásait. sírig kevesellek Zelk Zoltán; a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Hegyek között Itt jártam én, nem is tudom, •9 melyik évnek nyarán? Hegyek között, kövek között Itt jártam én és szembejött kígyózó csöpp patak, békák benne a hercegek, vélem egy barna lány... királyok a bálák. Kötényében szellőt hozott, baján falevelek A szélnek ága, lombja van: birkák követték léptek rigófüttyel tele és gyermek-jellegek. ősszel sárgán a vízre buli ezernyi levele. Szóltam hozzá, de ő továbbhaladt. Almát evett. A felbők földreszáUanak Vigyázol még rá, régi táji és úgy vegyülnek el örzitek még, begyek? Mattion! Eszter: Tihany buszra várnunk. — Akkor tüntette el az utolsó falat szendvicset a szájában, és mintha egy kicsit derűsebb lett volna a tekintete. Hazafelé még vettek a játékboltban egy olyan rajzolótáblát, amin egy húzással él lelhetett törölni minden vonalat, és újra kezdeni. — Úgyis rossz idő van — mondta Anyja —, míg én főzök, meg kitakarítok, te rajzolhatsz majd. És tényleg, minden olyan nyugalmas és szép volt. Azt gondolták, később bekapcsolják a tévét, azt nézik, meg beszélgetnek. És akkor jöttek a rendőrök. ö éppen az új rajzolótáblát próbálta ki, gondolta, rajzol valami humoros képet Anyjának, az meg örül neki, amikor a kutya ugatni kezdett, és jöttek a rendőrök. — Most azonnal elviszik? — hallotta Anyja hangját a konyhából —, de hiszen arról volt szó, először értesítenek róla, mikor kell mennie. Neki összeszorult a szíve, és letette a rajzolótáblát maga mellé a heverőre Csak összefüggéstelenül hallotta Anyja sírós hangját, ahogyan tiltakozott. Aztán mégis aláírta a papírt, amit szerinte előző nap is kézbesíthettek volna, és egyik rendőr azt mondta, vegye fel a kabátját. Már hogy ő. Anyja akkor odasietett hozzá, ő léhajtott fejjel kapcsolgatta be a farmerdzsekije patentjait. — Szervusz, kisfiam — mondta Anyja sírva —, holnap meglátogatlak. és ne csinálj többet semmi rosszat, mert látod, milyen nagy zűr lesz belőle... Érezte az arcán Anyja könnyeit, és kiment a házból a rendörökkel. Azóta olyan, mint egy tárgy. Beültették az autóba, elvitték átadták, ott felvették. Fürdött, pizsamát és türdőköpenyt kapott, ebédelt. Ismeretlen gyerekek nézték, de nem szóltak hozzá. Délután valami csoportos játék folyt egy teremben, de ő kivülmaradt. Egy fiú szántszándékkal erősen rálépett a lábára, de ő csak ült lehajtott fejjel, fel sem sziszszent. Azt mondták, ideiglenes állami gondozás. Anyja nem tudott vigyázni rá. Dolgozott. Nem tudta egész nap ellenőrizni, mit csinál. Este sokáig sírt a paplan alatt. Aztán elaludt. Kicsire kuporodva, a jobb oldalán, ahogyan otthon is szokott. Tudta, mindez ezért van, hogy megtanítsák: nem szabad biciklit lopni. Anyja azt mondta, nincs pénze rá, de ha jól tanul, jövőre vesz, mindenképpen. Most nincs pénze rá. Nem szabad biciklit lopni. És semmit, soha! Álmában elemyedt a teste, álmában otthon volt megint, a szobájában, saját ágyában. És egy- szercsak mintha biciklicsengőt hallott volna szólni. Többször is, mintha hívná. S akkor azt gondolta, már elmúlt ez az év, <5 jól tanult, és Anyja megvette neki a biciklit Felnevetett, hangosan. Hajnalodott már. Valaki felneszeit a nevetésre, és nyugtalanul megfordult az ágyában. N6grid. a mandarin Újpalotán I iseltes kék öltönyben alacsony férfi állt az ajtó előtt. — Tessék — nézett rá az asszony a kteskenyre nyitott résből, és vékony, lányos testén összehúzta a köntöst — Kit keres? — Én vagyok az — bólintott a férfi, és látszott az ádámcsutkáján, hogy nehezen nyel. A nyakkendője keskeny volt. virágos mintázatú, amilyeneket hosszú évekkel ezelőtt kötöttek azok az alacsonyabb beosztású vezetők, akik divatosan próbáltak öltözködni. Kezében újságpapírba burkolt virágot tartott, és egy barna svájcisapkát, öszes szökés haja alig fedte a terjengő kopaszságot. Az efféle hajhullás gyakran utoléri a folyton sapkában dolgozó mesterembereket. — A férjem keresi? Elutazott — mondta a nő, és végtgpillantott a félhomályos folyosón sorakozó ajtómélyedéseken. Az egyik ajtó előtt műanyag játékautó árválkodott Hiányzott két kereke. Bónáék talán otthon vannak. — Tudom, tetszett mondani — suttogta az ember, és ő is az ajtókra nézett. — Azért jöttem most. Ahogy megbeszéltük. — Ahogy megbeszéltük? A nő a férfi arcába bámult az ajka lefittyedt és elengedte az ajtót. Két melle között apró, sötétbarna, anyajegy bukkant ki a köntös alól. A férfi, kicsarepesedett száját alig mozgatva, közelebb hajolt. — Mikor a zárat... — Maga? — hőkölt hátra a nő. — Jaj, maga az? Ne haragudjon! Olyan félhomály van itt a folyosón. Mindig a leggyöngébb körtéket teszik fel. Ez a takarékoskodás! Mért áll itt? Jöjjön beljebb! — És kinyitotta az ajtót. A lakatos! Nem ismerte meg. Ez ez öltöny! Abban a koszos, kék munkaruhában, ahogy néhány napja guggolt az ajtó előtt. Mikor- ds? Az olajos kezeivel. Meg a ki- hasadozott cipő. Most mintha fiatalabb lenne. Igaz, akkor meg sem nézte az arcát rendesen. — Rendben van a zár. Már nem * esik ki a kilincs — nevetett a nő, és az erkélyajtóhoz ment Tessék! Nézze meg! — És visszafordult. — Mit beszéltünk meg? —■ Hát hogy ma... Ma idejövök. — A férfi megállt a szobaajtóban. — Mert a férje elutazik vidékre. Szegedre. — Ne haragudjon, nem értem — mondta a nő tétován, és a székről a vetetten ágyra dobta a hálóinget. A férfi nézte. Halványkék hálóing volt, keskeny csipkével a vállaknál és a mellrész körül. — Mit beszéltünk meg? Foglaljon már helyet! — Mondani tetszett, hogy ilyen ügyes ember... Hogy én... Biztos mindent jól csinál. — A férfi leült, és a virágot a kisasztalra helyezte — Meg hogy hálás lenne, ha én ezt a munkát gyorsan és jód megcsinálnám. Aztán tetszett mondani, hogy ma úgysem lesz itthon a férje. Mert Szegedre utazik. A nő a fotelba csúszott, lábait összezárta, köntösét a combjaira hajtotta, és lesimította a térdén. — Azt tetszett kérdezni, hogy én mindent ilyen módszeresen csinálok? Biztos az asszonyokkal is. Nevetni tetszett. És hogy... Szóval hogy szívesen megpróbálná. A férfi komoly arccal lassan beszélt. Könbepislantott a szobában, a mennyezetig érő könyvespolcra nézett, meg a vetetten ágyra, aztán csak az asszonyra meredt, szinte szomorúan. A saptíat a combjai közé szorította. Kissé előredőlt. — Én kérem elvált ember vagyok — suttogta. Aztán az egyik kezét az újságpapírra helyezte — Hoztam virágot. — Köszönöm — mondta a nő. — Nagyon kedves. De bocsásson meg, nem értem. Elhallgatott. Hát persze, hogy mondta. Az ember mindenfélét mond egy lakatosnak. Különben nem végzi el a munkáját tisztességesen. Mondta máskor is, másnak is. Dehát ez csak évődés, játék. Hogy lehet így félreérteni? — Félreértette... — Nem kérem. Ma péntek van. Azt tetszett mondani, ha pénteken eljönnék, nem bánnám meg. így' jöttem a ... virággal. A nő elnevette magát. Sápadt volt. — De kedves mester! Azt nem úgy gondoltam! — Nem? — Az ember viccelődik... — Ez nem volt vicc, kérem Meg tetszett mondani, hogy pénteken nem lesz itt a férje. Mert Szegedre megy. Te jó ég! Tényleg mondta volna? Csak a hallgatag emberre emlékezett Egyetlen szót sem szólt, míg dolgozott. Most mit lelhet csinálni? — És hogy jöhettek nyugodtan — folytatta a férfi. — Nem bánom meg — Ne haragudjon, dehát ez lehetetlen — mondta a nő. — De igen. Tetszett mondani. A nő felállt, a könyvespolchoz lépett, és leemelt egy csomag cigarettát. — Rágyújt? — Nem dohányzom — A férfi letette a sapkát az asztalra. Nézte a félig háttal álló nőt, ahogy meggyújtja a cigarettáját, nézte a köntösét, ahal a far két félgömbje kidudorodott, nézte a combok vonalát, az alsó lábszár szőke pilléit, nézte a papucsba bújtatott sápadt- fehér lábfejet, a sarkak szarurétegét, a diónyi bokán átfutó vékony ereket, és érezite az illatot. A nő végigesúszott a fotelbe. Hátrasimította a haját. Nem dobhatja ki csak úgy. Ezek kiszámíthatatlanok. Meg végülis: a zárat rendesen megcsinálta. — Van családja? — Két lányom — Magával élnek, ugye? — Nem kérem, a feleségemnél maradtak. Én egyedül vagyok. — De barátnője ... Barátnője biztosan van. — Nincs. Én nem szoktam így. A nő leverte a hamut a cigarettájáról egy kistányérba. — Jaj, ne beszéljen már! A férfi a kezeire nézett. Alaposan megmosta. A körmét is levágta, a körme sarkából a bicskával kiszedte a feketeséget. Persze a redőkbe már régen beleivódott valami, fémpor és olaj keveréke, amit nem lehetett letisztítani.' Dehát az már nem kosz, az már maga a bőr. Az ujjhegyei érdesek, a felesége is mondta annak idején. Mit csináljon? ö nem pék vagy fodrász, hogy a bőre bársonyos maradjon. Nem azt kell nézni. Régen volt asszonnyal, öt vagy hat hónapja is van már. így, munkát vállalt, mint itt. De az kövér volt, meg idősebb is. A férfi felnézett, az arca elvörösödött. A vér meleg hullámokban rohant szét a testében. Kamaszkorában volt így. De akkor verekedhetett vagy könnyített magán. Hirtelen felállt. — Hát akkor...? Tessék mondani, levetkőzzek? — Nem! Ne! — emelkedett fel a nő is, és a cigarettát maga elé tartotta. — Higgye el, félreértett! A férfi lépett egyet. A nő hadart — Én azt nem gondoltam komolyan. Hogy képzeli? Én magával? — És nevetni próbált. Ödsten! Ez most nekem jön. Még kiabálni se... Felijed a gyerek. — Nem? — A férfi bambán bámult a nö szemébe. — Hát nem? Dehát hogy? Én kivettem egy nap szabadságot. Hát ez... — Sziszegett — Maga azt hiszi...? Maguk azt hiszik? Beszélhetnek akármit? Én bejöttem Dunakesziről. Virágot vettem! Nekem költségeim voltak! A nő a polchoz húzódott, és az ablakra pillantott: nyolcadik emelet A cigarettáról a szőnyegre esett a hamu. — Ne haragudjon — dadogta az asszony. — Tényleg... Maga komolyan? — Szabadságot vettem ki... — Én azt... Én csak ... — Akkor most? — A férfi topár- gott — Most mi lesz? Élmenjek? — Bocsásson meg! — De miért? Miért játszanak? — A férfi felkapta a sapkáját, gyűrögette, aztán elindult a kijárat felé. udja kivel!? A jó édesanyjával... Azzal játsszon! Az ajtó előtt hirtelen megtorpant és visszasietett A nő a könyvespolcba kapaszkodott. Ujjai elf ehéred tek a körömágy alatt. — A virág... — lihegett az. ember. — Nem fogom itthagyni. — Igen — dadogott a nő. — Persze. A férfi a nőre meredt, aztán a fejére tette a sapkáját, megigazította, felemelte az újságpapírba burkolt csokrot, és szitkozódva kisietett. Csattanta bejárati ajtó. A gyerek felsírt. Tisztába kell tenni — gondolta a nő. itt az ideje. És remegő lábakkal a fotelbe ereszkedett. Összeállította: Békasy Ildikó ■ Bernd Svetítt: Ház
