Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
Irodalom» művészet 9 \ Molnár Vilmos; A megismerés művészete én meghallgatok mindenkit s újrahallgatom ha kell még kétszer. mindezt pedig közbeszólás vagyis szemrebbenés arcrándulás szájbiggyesztés vállrándítás nélkül. észrevétlenül mint egy kötőszót ma is ki fogják mondani az igazságot. Simor András: Kerék Imre: Pillanat Rézholdak, Hát vénülőben ez a nyár is, olyan, mintha eltűnne már is. réznapok Meghal a nap, a vére éppen átszivárog kötésen, égen. Lankadt szárnyú harangszó verdes a tűzfalak közt. Kaszál a szomszéd, és utána bizonyára bemegy a házba, Kapkodva hűtlenül elcsavargó és este, ha a gyerek kéri, madarai után bizonyára elkezd mesélni. kék semmibe markol a fa. Ugyanez volt már nem is Keringenek rézholdak, egyszer. réznapok alkonyéggel és levelekkel, melyeket mi hiszünk öröknek. Jegenyék meszelt-fehér míg csak hervadton nem oszlopai tartják fegyelmezetten zörögnek. a rogyni-készülő boltozatot. Újságot olvasunk, utána vitázunk, bemegyünk a házba, A kertek, mezők rozsdavérben. „mesélj!” — kéri a gyerek és mi Kikericsek lila nekifogunk szépen mesélni. gyertyái lobognak a nyár holtteteme fölött. Nem is vagyunk itt voltaképpen, Szél köhécsel csak szereplők egy régi képen, morogva szerzetes. vérét a piktor odakente, mormog foga közül: vörös rajta a naplemente. Látjátok feleim. Szobabelaő Torayay János festőművész kiállítása augusztus 3-án a Szolnoki Galériában nyílt meg. Irodalmi oldalpárunk Illusztrációit a bemutatott alkotásokból válogattuk. Duba Gyula: Megszegjük a rendeletet bban az időben vállalatunk megállíthatatlanul haladt a romlás felé. S mi, egy szocialista üzem alkalmazottai, nem tehettünk semmit az égvilágon, komoly megfontoltsággal és színlelt nyugalommal vártuk az erkölcsi bukást. Ott tartottunk, hogy habverőink és tormaszerelőink gyártása a piaci ár háromszorosába került. Exportszállítmányaink sorra visszajöttek, még a fiatal Bikini Köztársaság is visszaküldte habverőinket, azzal a megjegyzéssel, hogy nem rugóznak, egyáltalán nem verik a habot, és kilyukasztják az edény fenekét, torma- reszelőink érintése simogató, inkább vakarózásra használható, mint tormareszelésre. Ezek után mindenki előtt nyilvánvaló, hogy vállalatunk komoly hiányosságokkal küzdött. Évekig harcoltunk keményen a nehézségekkel, de mindhiába. A reszelők keménységi foka nem javult, re- szelőink sorra csorbultak ki a csípős, fás tormagyökerekben. Ez volt a helyzet azelőtt az emlékezetes termelési értekezlet előtt, melyen elhatároztuk, hogy megszegjük az előírásokat. Az értekezlet a szokásos módon indult. Monoton, rutinos hangján megnyitotta az igazgató, egyik részlegvezetőnk közömbösen bejelentette, hogy valamit modernizálni kellene a műhelyében, mire a főkönyvelő szenvtelen hangon, nyugodtan megmagyarázta, hogy nem lehet... Megemlítette az előírás számát is, melynek értelmében nem lehet. Tudom, intett erre beleegyezően a részlegvezető, nem is azért mondtam, csak úgy.. . A teremben meleg volt, legyek zúgtak és cikáztak a levegőben, kissé bóbiskoltunk. Unalmas nyári délelőtt, igazán nem tehetünk ró- 1*..! — Ki akar hozzászólni a tárgyhoz? — kérdezte az igazgató, bár tudta, hogy nem lesz hozzászóló. Illik megkérdezni. Bár amit nem lehet, ahhoz nem érdemes hozzászólni. Teljesen felesleges a lehetetlent logikailag is alátámasztani. A lehetetlen magában való dolog, mindentől függetlenül érvényes, létezése indokolja önmagát. S ebben a fülledt, és tunya csendben, mely annyira emberi és természetes, történt, hogy a főmérnökünk kétségbeesetten felsikol- tott: — Gyorsan vizet, mert megfulladok. ..! — S a szívéhez meg a torkához kapkodott. A főmérnök piros arcú negyvenes, köztudomású, hogy a szív- infarktus előszeretettel választja ki ezt az embertípust a tömeg sűrűjéből. Most meg sápadt és elgyötört, homlokáról súlyos verejték- csöppek gördülnek alá. Jobb lába furcsán rángatózik, s a melle hörög. Megrettenünk. A szemünk láttára hal meg itt. Valaki vízért futott. Az igazgató zsebkendőjével törülgette a beteg homlokát, a főkönyvelő meg a hátát veregette. — Kuc, kuc, kuc — mondta neki —, mi lett veled, Zsiga? Az még hörgött egy ideig, megivott fél liter vizet, aztán elénk tárta a két kezét. Panaszok árja tört elő belőle, hol sírt, hol meg szitkozódott. Fejébe toluló vérétől élénkvörös lett az arca. Az ő két keze meg van kötve, s a lába is kötve van. Minden végtagját harminc előírás köti gúzsba. Agyát elevenen nyüzsgő gazdasági rendeletek koptatják, mint a torma a reszelőt. Se éjjele, se nappala, mert fél, hogy valamelyiket elfelejti. Meghökkenve hallgattuk. — Minket is gúzsba kötnek a rendeletek — mondta bizonytalanul a főkönyvelő —, mégsem kapkodunk a szívünkhöz, és nem hörgünk olyan rettenetesen. — De én kapkodok — bömbölte erre iszonyú hangon a főmérnök, — én igenis kapkodok... A demokráciában mindenkinek joga van kapkodni a szívéhez, meg hörögni is, olyan hangon, amilyenen akar. Csend telepedett közénk. Csak Zsiga főmérnök zihált vadul és szabálytalanul. S ebben az ólomnehéz, baljós csendben valaki megjegyezte, alig hallhatóan és puhán, ahogy az esti szél indul, sóhajsze- rűen: — Meg kellene szegni egy rendeletet. .. Szavai azonnal elhaltak, de visszhangjuk tovább rezgett a levegőben. Riadtan néztünk körül. Ki mondta ezt? Hol a lázadó? Mindenki a másikra nézett. A levegőben forradalom feszült. A megjegyzést egyelőre még senki nem vállalja, de a lelkeket már kikezdte és rágja, mint szú a fa belsejét. És miért ne szegnénk meg? Legalább egyet az ezerkilencszáztá- zenhét közül. Valamelyiket. Akárha a legjelentéktelenebbet is. S jött a kísértés. Micsoda öröm lehet megszegni egy rendelkezést. Kéj, bizonyára... Az igazgató szólalt meg habozva és mintegy személytelenül. — De melyiket kellene megszegni? Melyiket...? Hátunkon hideg borzongás fut- kározott. A főkönyvelő a semmibe bámult, mint aki nincs jelen, és lassan mozgott az ajka, magában beszélt. Zsiga főmérnök zihálása csillapodott. — Talán a nyolcszázötvenhat- perkilencveníkettest... — mondta rekedten —, a nyersanyagbeszerzésre vonatkozót... Személyes örömet szerezne, ha a b cikkkelyeit semmibe vehetném. Egy kéz lendült a levegőbe, a főanyagbeszerző keze. Izgatottan kalimpálva jelezte, hogy beszélni akar. — Miért nem egy másikat, elvtársak. .. Miért éppen a nyolcszázötvenhatperkilencvenket- test...? Nekem három ellátatlan gyermekem van otthon, elvtársak, éhesek, mint a verébfiókák. S amúgy sem vagyok mártír természetű ember... Sosem szerettem vértanú lenni, már gyermekkoromban is idegenkedtem ilyen szerepektől. A tervezőosztály vezetője azzal utasította vissza a munkakörét érintő előírások megszegését, hogy öreg édesanyját kell eltartania, aki ágyban fekvő beteg és magia- tehetetlen. — Újházas vagyok — mondta határozottan a minőségi ellenőr —, előttem az élet, s a feleségem gyermeket vár. Két hónap múlva apa leszek... Tiltakozom a hetven- ötperszáz megszegése ellen! Aztán megint arról kezdtünk beszélni, hogy milyen rendeleteket kellene megszegni, kormányrendeletet, vagy miniszterit. A probléma groteszk helyzet elé állított. Szíves-örömest megszegtük volna bármelyiket, de a felelősségtől mindenki húzódott. Néhányan arra hivatkoztak, hogy nagyobb ösz- szegű kölcsönt vettek fel házra, autóra, üdülőre, s amíg vissza nem fizetik, felelőtlenség lenne tőlük szabályellenességekbe keveredni. Egy kollégánk az akváriumát és a díszhalait, egy másik pedig a sziámi macskáit féltette az esetleges következményektől. — Komolytalanok vagyunk, elvtársak — jegyezte meg az igazgató —, eh... eh... öhöm... pedig az üzem érdeke férfias helytállást követel felelős vezetőitől... S közben Zezula kartársra nézett. Ze- zuLa kartárs ötven éven felüli, vá- nyadt agglegény (szívinfarktustól nincs mit félnie), köztudomású, hogy se kutyája, se macskája, igénytelen, és az ételt csak csipegetve eszi, mint egy madárka. A döntő szót a főmérnök mondta ki, aki követte az igazgató tekintetét — Szegjük meg a negyvenperöt- venötös összes alcikkelyét...! A cikkelyek felölelték Zezula kartárs teljes hatáskörét. Zezula kartárs érezte a vészt, kínosan vo- naglott székén, szája szélét ha- rapdálta, és ütemesen tördelte a kezét. Szólni nem mert, érezte, hogy neki van a legkevesebb vesztenivalója közülünk. Hát szegjük meg a negyvenöt- perötvenötöst, mondtuk egyhangúan, az lesz a legjobb, ha azt szegjük meg... így szegtük meg a negyvenöt- perötvenötös rendelet összes alcikkelyét. zota vígan szegjük meg sorra a rendeleteket és előírásokat, s eddig még minden baj nélkül. Ellenben a Bikini Köztársaságból köszönőlevelet kaptunk, melyben lelkesen magasztalják habverőinket, állítólag a legjobb külföldi gyártmányokkal is felveszik a versenyt. De a főkönyvelőnk feje erősen reszket azóta, s a felesége meséli, hogy álmában vadul hánykolódik, és néha felkiált. Mintha ma is hallanám sípoló tüdejének hangját, lihegését. — Töröld meg a homlokom, kisfiam! A cserépfazékban olyan az aludtej, mint a máj. Csúszik a fakanálról, mint tavasszal a háztetőről az olvadó hó, de a cipó sem alábbvaló, noha ezt már — anyám szokása szerint — a húgom sütötte. — Jólesik? Csak a fejemmel intek igent, majd amikor lenyelem a finom falatokat, előhozakodom a tudományommal : — Tudják-e, hogy mióta sütnek kenyeret? Nem szólnak rá semmit, ezért elmesélem nekik, hogy a rómaiak időszámításunk előtt -170-ben már sütöttek kenyeret, és — állítólag — ők használták először a kenyérsütéshez élesztőt. A németek csak a középkorban, a svédek még később kezdtek kenyeret sütni, és hogy 1787-ben Bécsben használtak először dagasztógépet. Ámulva hallgatják a mesét, a mama csak akkor ráncolja össze a homlokát, amikor a bécsi dagasztógépet említem. Egy kis idő után aztán ő adja fel nekem a leckét: — Meg tudod-e mondani, hogy miért jobb ízű a házi kenyér, mint a gyári ? Sült hal módjára hallgatok. — Jobb, vagy nem jobb? — Jobb! — Miért jobb? Egymásra nézünk, nevet az egész család, de a válaszra senki sem vállalkozik. A búbos padkáján hanyatt vetem magam egy elnyűtt bárány bőr bekecsen, és Jóllakottan lesem a mennyezetet, meg az ismert régi falvédőt. Hú- gomasszony azután jónak látja befejezni a kenyérsütés ismertetését: — Dagasztás után szakajtókba szaggatom a kenyértésztát, letakarva kelni hagyom, majd a felifűtött kemencébe rakom. — Szoktál-e még lángost sütni? — Inkább csak cipót, meg „vakarcsot” a maradék tésztából, hiszen annyira várják a gyerekek... Amikor valamiért kimegy anyánk a konyhából, megkérdezem: — Mi lesz a búbossal, ha felépül az új ház? Válaszra nem jut idő, mert Visszajön, és a testvérem csak a szemével kacsint, hogy „zsindely van a háztetőn”... — Tudjátok-e, hogyan büntette meg egyszer egy gazdag ember a fiát? — kérdezte anyám. Régi emlékek tornyosulnak bennem, régi mondák, mesék de erre a kérdésre a választ’ sehol sem találom. — A gazdag ember fia jó dolgában már nem tudott mit csinálni, és játékból labdát gyúrt a kenyérből. Meglátta ezt az apja, és elhatározta, hogy példásan megbünteti a fiát. — Te nem becsülöd a kenyeret! — adta elő a vádat. — Minek, becsülném, amikor húst is ehetek. A kenyér -csak a szegényeknek való! 'Nem sokáig késlekedett az apai ítélet: — Mától kezdve mindent ehetsz, csak kenyeret nem!. Néhány nap múlva a fia rimán- kodva kért bocsánatot, mert kenyér nélkül mit sem ért a hús. A családi meghitt beszélgetéseket nem pótolhatja semmi! Nincs az az izgalmas film, vagy rádióműsor, amely helyettesíthetné a hazai szót, a nyílt szívű kitárulkozást, amelyeken hol nevet, hol sír az ember, néha egy kicsit egy- ügyűnek is tartja, de rajtuk évtizedek múltán is elgondolkodik. Lámpagyújásra megérkezik a sógor. Fáradtan, porosán, ízzad- tan, egyenesen a búzatarlókról, ahol a hatalmas kombájnok kro- kodilfogakkal harapják az „életet”. Az eső megtette a magáét, megáztatta a vetéseket annyira, hogy jól bírják a nyarat. — Milyen a termés? — A tavalyihoz hasonló! — válaszol a parasztember mindig szerénykedő bölcsességével, majd mosakodás után ő’ is nekilát a ke- nyérszegésnek. A kenyérvágó kés, mint éles borotva, vágja le a hatalmas karéjt az ölbe szorított, pirosbarna héjú kenyérből, miközben a parányi, hófehér morzsák a tarka asztalterítőre hullanak. — És a minőség? — Az sem rossz! Nincs szebb, emberibb látvány, mint amikor az éhes ember jóízűen eszik, kedvére jóllakik, és közben feledni látszik a napi gondokat, bajokat. A jóllakott ember nyugodt, megbékélt önmagával, a világgal, az evés vége feié pedig mind beszédesebbé válik, érdekelni kezdi minden, ami csak körülötte történik. — Látom, még mindig magatok sütitek a kenyeret! *-Bólint, aztán nyel egyet a há- mozatlan karéjból, miközben a poharát magasra emeli. — Addig sütjük, amíg anyánk él, hiszen ő a maga kenyerén élt mindig, és talán a szíve szakadna meg, ha nem ehetne kemenceföldjén sütött tepertős lángost, és ha nem tehetné oda dédunokái elé a frissen sült cipót... Anyám úgy tesz, mintha nem hallaná a beszédet, feláll az asztaltól, és csomagolni kezd, mert az anyák mindig csomagolnak, visznek, vagy küldenek valamit azoknak, akiket szeretnek, akik várják a küldeményt, mert nem mese a madárlátta kenyér hazavitt bőldogsága, és sohasem fe- lejthetők azok az idők, amikor még nagy úr volt a kenyér, és bajba jutott a család, ha egyszer is kibújt a héjából. Akkoriban bizony nagyobb vdlt a kenyér becsülete! Megcsókoltuk, ha földre ejtettük, és — mintegy bocsánatkérésképpen — a kés hegyével keresztet írtunk rája meg- szegés_tfJútt,, . ___________________ Ö sszeállította: Rékasy Ildikó Csanády János: • * Üzenet Motorzümmögés - távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigment szemcsékkel fedi arcomat. Mint rég. Űjra felém zúdul a messzeség. A cséplés riadója vagy ebédszünetek békés mébzümmögése közelít szívemhez? - amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, az évek erdejében elvesző az ifjúság?! Mert ő van itt rokon zajaival. S az eltűnő idő.
