Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
e Irodalom» művinél nnep előtt való nap nem kellett megvárnunk, hogy a csereser- erdő fölött megvöró- södjön a nap, korábban hazahajthattuk a marhákat az őrzésből. Oregapám meg Lajcsi bátyám segítette bekötni őket a jászol elé, gondosan körbenézték őket, nem esett-e valami bajuk a kezünk alatt és amikor mindent rendben találtak, tenyerükkel meglapogatták a szelíden bőgedező jószágok farát. Miután tisztességgel letettük a tehenek gondját, öreganyánk nekünk esett, süvölvény unokáknak, hatalmas dézsába dugta a fejünket és súrolt, sikált bennünket, mi meg prüszköltünk, sivalkodtunk. Aztán tisztát kaptunk, de már nem volt szabad sehova se mennünk. Ott kuporogtunk a pitvarban a vásottra mosott ingben, amiben aludtunk és vártuk, hogy a harangozó fia elcsön- dítse az úrangyálát. Akkor gyorsan keresztet hánytunk magunkra, és öreganyánk vezényletével elhadartuk az esti imádságot. A vezénylet azért kellett, mert mi Lalival, őrzőtársammal és unokaöcsémmel meg- megiramodtunk a szöveggel, fél szemmel az istálló felé pislogva. Ilyenkor ő ájtatos-megrovóan ránk nézett és örökké fekete kendős fejével bólogatta a taktust, így terelt vissza bennünket a helyes áhítatba. Oregapánk ölébe ejtett kézzel — most is emlékszem bütykös, eres kezére — elnyújtott lábbal ült a tarka terítős asztal mellett, Lajcsi bátyám meg a pitvaroszlopnak támaszkodva hegyeseket sercintett a tyúkok közé. Alig értünk az ámenig, Etel ángyom már csöndeskedett is befelé az istálló felől a zséterrel. Á habos tej illata úgy terült az orrunk alá, mint egy puha, fehér kendő. Aztán kézbe kaptuk a hatalmas karéj rozskenyeret, belehánytuk a még hatalmasabb bögre tejbe, megvártuk, amíg megdagad a kenyér és versenyezve befaltuk. Mire besötétedett, aludtunk, mint a mormoták. Ezek rendszerint szombaton történtek, mivel nyárban kevés a jeles ünnep. Tudták a naptárcsinálók, ilyenkor nemigen éreget rá a paraszt. De holnap búcsú lesz, István király búcsúja, s ez mérhetetlen nagy ünnep. Nincs ember az országban, aki ezt ne tudná. A topped szájú öregasszonyok már meghordták a kicsi templom oltárát virággal, a csitrilányok meg a sánta sekrestyés szakértelmére hagyatkozva fehér fűzért sikerítettek a szent király képe köré. Estefelé a nagylányok meg a menyecskék makulátlanra söprik a házak elejét, a férfiak meg megkóstolják a valahonnan hozott hordócska bort, hogy tudják, mit kínálnak majd a vendégeknek, s közben arra gondolnak, mit ér majd a búza. amely őtt lélegzik már a padláson meg a hombárban. A nap még jó magasan járt, amikor úgy vettük észre Lalival, hogy a marhák igen szeretnének már hazamenni. Egyre csak a messzi templomtorony irányába ballagtak, bele a tilosba, a lucernába, meg a kukoricába. Lali majd megveszett, annyit lótott-fu- tott utánuk, futtában néha rám kiáltott: arra eriggy, te böszme! Bösz- me annyit jelent, hogy hülyegyerek. — Biztosan érzik, hogy holnap búcsú lesz mondtam. — Lehet — vélekedett Lali mérgesen, és ő is vágyakozva nézegetett a falu felé, de azt, hogy hajtsunk haza, mégsem merte mondani. — Rákásszunk! — ajánlottam hebehurgyán. — Rákásszon a rákászó rossebb! — kaffogotl visz- sza, pedig máskor ősemberi diadallal hajigálta partra a patak odvából kitapogatott rákokat. — Akkor süssünk kukoricát! — Süssön a sütögető rossebb! — Jó, akkor én meghajtom a kukoricást, dobj egy fácánt. Lali híres fácándobó botjával úgy el tudta trafál.ni a felröppenő toronykakast, csak úgy röpdöstek szét a tollai. — Ja, majd a fejünkhöz vágják. Tele van a konyha. Búcsú lesz holnap, talán nem tudod? Kimondta a varázsszót, hazahajtottunk. Senki sem szólt érte semmit. A konyhából mozsárcsengés és gyönyörűséges illatok hullámoztak kifelé, arany színű vert perecek, bron- zos pecsenyék tűntek el a kamrában. Hátul,* a kerekjászolnál Lajcsi bátyám szénát vilíázott és csak ennyit mondott: — Hát hazahajtottatok, Várhelyi József: Király István búcsúja ebadták? — Felszabadultan nevettünk, pillanatok alatt bekötöttük a marhákat, aztán, hajde!, föl a szénapadlásra. Két öllel szórtuk le a szénát a kerekjászolba, és amikor tele lett, nagy élvezettel belehuppantunk. Lajcsi bátyó homlokára tolta a gombjaivesztett katonasapkát — ki tudja, honnan maradt rá, de az istálló körül abban szeretett dolgozni — felnyúlt a szemöldökfára a bagóért, amikor nesztelen járásával Etel ángyom jött a ház eleje felől. Nagy, sötét, szomorú szemei valami szokatlant jeleztek. — Már megint az a ronda bagó — zsörtölődött szelíden —, hogy egy percig nem tud meglenni nélküle. — Aztán elbizonytalanodott a hangja. — Egy férfi van itt. Azt mondja, megjavítja, ami el van romolva, nem kér érte semmit, csak szállást. Az volt a furcsa, hogy így mondta: férfi. Mert mondhatta volna azt is, ahogy falun szokás, hogy vándorló, kéregető vagy kódis. Amikor beóvakodtunk a házba, a pitvarban egy ember ült a sámlin. Mellette a szép tiszta téglapadlózatra terített viaszos vásznon mindenféle szerszám, az ölében az öreg falióra. ELőrehajolva ült, viseltes sötét kabátgallérja mögül az akasztó messze kiágaskodott, vas színű haja az arcába hullt. Csak akkor nézett fel, amikor elébe guggoltunk és köszöntünk. Az arca olyan színű volt, mint azoké a raboké, akiket odahaza láttam a törvényszék udvarán, a szeme mély és sötét. Erre azért emlékszem, mert engem hosszabban megnézett, mint a Lalit. Lehet, hogy megérezte bennem a városi gyereket, mert meg is kérdezte. Később öregapám is lehuppant a szalmafonatú székre, Lajcsi bátyám szokása szerint a pitvaroszlopnak dőlve bagózott. A szomszédból valamiért átszaladt a Zsombor Kati néni, ő is ott ragadt, s nem telt bele félóra, népes gyülekezet vette körül az ügyes kezű mestert. — Aztán- tulajdonképpen honnan jött? — sercintett az oleander tövébe Lajcsi bátyám. — Csak innen a városból — intett a fejével az idegen. — Muszáj faluzni, nincs munka. — Pedig azt mondják, a városban jó világ van — replikázott Kis Anti, akit nemrégiben küldtek haza a katonaságtól szárazkehével, azóta csak teng-leng. — Ingyenkonyha, meg munkanélküli segély. De ki ad a parasztnak, ha éhen döglik? — Azt gondolják, hogy az ingyenkonyha, meg a munkanélküli segély mindenkinek kijár? De ha járna is, élhet-e alamizsnából egy ország? Na persze, nem mindenki kódis, vannak még urak is — tette hozzá csendesen és szerszám után kezdett matatni . — Á, a városiak, mégiscsak azok az urak — legyintett Lajcsi bátyám, de én a szeméből láttam, hogy csak kutyálkodik, mert azt igen szeretett. — Látja, magának sem tudok szállást adni, mert egy ilyen úrfélét csak nem hálathatok az istállóban. A férfi megérezte az ungorkodást, mert rögtön váltott is. — No, hát én urat még drótozó- foltozóban nem láttam, se vándor- köszörűsben. Az urak nem faluzni járnak, hanem frankot hamisítani Párizsba. És nem trógernek, meg büdös parasztnak hívják őket, hanem vindicsgréc hercegnek, meg betlen grófnak. A hallgatóság bizonytalanul he- herészni kezdett. De minél többet beszélt a csendes szavú ember, annál kevesebb lett a nevetgélés, több az elgondolkodó csend. Nem értettem, de tudtam, amit mond, azt talán nem is szabad mondani, mert valami iszonyú igazság van benne, amitől félni kell. Mégis az az érzésem támadt, ha ez az ember segítene az őrzésben, sose menne tilosba a jószág. lkészült a mutató, a E | mester körbehajtotta. — No, gazduram, itt a búcsúfia — mondta a öregapámnak. — Ha ■HHHfli valamikor még erre járok, majd megkérdezem, hányat ütött az óra ... Az emberek lassan elszéledtek, minket meg öreganyám elzavart aludni. — Várjatok, intett az óracsináló. — Elhiszitek-e, hogy én rangosabb vagyok, mint az István király? — Hínnye, fikomadta, ilyent aztán ne mondjon ám — hörkent föl öregapám. — No, mert István királynak hátul van a rangja, nekem, Király Istvánnak meg elöl. — Figurás ember maga — ütötte hátba öreganyám — na, a menyem majd ad vacsorát, a szerszámkamrában van egy dikó, azon meghálhat. Amikor reggel elsőt harangoztak, felrebbentek a dúcból a galambok. Mire a másodikat harangozták, ünneplőbe öltözött a ház. Amikor a harmadikat harangozták, a pitvar küszöbére döndítette karabélyát a csendőrjárőr. — Hol van Király István? — Mink aztán azt igazán nem tudjuk megmondani —'vonta fel a vállát Lajcsi bátyám. — De talán még száz öregasz- — toldotta meg öregapám. Amikor a mise vége előtt Lalival kióvakodtunk a templomból, akkor kísérték a csendőrök végig a 'falun Kírálíy Istvánt. Megismert bennünket, oda is kiáltott valamit, de nem értettük a szavát, mert mögöttünk felkavar- gott a régi-régi panaszkodó ének: „ ... . gyászos öltözetben teelőtted sírván... Csokorkötő uszony /-1333—34) Piros szoknyás nő Kalász László: Hazám elátkozott kicsi ország millió igába fogott nemes állat iszonyat-szenvedő gyönyörű dolgaidért ostorolt-vert seb-indás fejeden csak alázat hajtott s emelt düh remegés örökkön másnak vedlő csont-hús-ín-csigolyák századain csak a kín vala részed e kínban nőtted újra és újra a bőrt lelked is elorozták, lelked is újraszületted: szomorú hajszolt nyomorult gyermekeid bátrabbja-nemesebbje harcra ha állt fel: szívét is kiütötték s kínozták sebeid hazám elátkozott kicsi ország millió igába fogott nemes állat visszavarázsolt csodaszarvas: erős lassan leveted igáidat a béklyók hullanak hulljanak im szaporán ezredes szaru-Úgaidon égbe szökelljen a jelen: fészkeink-palotáink gyáraink rügyeznek gallyaidon repülsz szökkenj is e ritka tavaszba l csapdákon vermeken által és nem a nyájban a többi között de társként a többi között s ne iga nyomjon újból de szállhass jövőbe igaz gyermekeiddel hazám hatalmas kicsi ország Takáts Gyula: Világát nem bontják szét A látomás terében néha melyről még meszebb lehet egy út ragyogni kezd látni. és ismeretlen ismerősök elérik messziről kezed. S az ott a Nem-Tudom! Vezetnek már s ott mész Világát nem bontják szét formák; velük, ' tökélye így a szép Egész... ahol szerettél volna járni. Járd körbe! Biztos A rejtett erkély is ragyog visszaérsz... Szaiay István: Anyám kenyere V Van lapos kenyér, dombos kenyér, kerek kenyér, hosszúkás kenyér. És ha valakinek rosszul megy a sorsa, azt mondjuk: keserű kenyeret eszik! Amikor valaki a múltban elveszítette az állását, vagy éppen nem kapott munkát; így beszéltek róla: kenyér nélkül maradt. Másutt is esznek kenyeret. Világjáró nép lettünk, ismerjük az ízlést. Sokat lehet hallani az egészséges bécsi rozskenyérről, vagy a méteres francia rúdkenyér- ről. Nekünk magyaroknak a kenyér nélkülözhetetlen eledelünk. Választék itthon is bőségesen kerül. Van egyszerű és minőségi kenyér. Barna és fehér, egy-, két, háromkilós. Van szövetkezeti és „maszek kenyér” És hogy el ne felejtsem, természetesen van jó és rossz kenyér. Anyám életében igen kevés pékkenyeret evett! Ezt csak alig né- hányan mondhatják el magukról, de azt is, hogy a mi házunkból még nem szorult ki a búbos kemence. Mondom is, hogy őt meg a házát mutogatni kellene, mire nagyot nevet a töpörödött kis öregasszony. — Jó gyerek! Mit mutogatnál egy nyolcvanesztendős vénasszonyon? — Biztosan a magasütötte kenyér teszi, az nyújtotta ilyen hosz- szúra az életét... Erre már nem mond semmit, csak; elém tesz egy fazék pincehideg aludttejet egy fél cipóval: — Egyél! Visszagondolva a mögöttem maradt félévszázadra, az jut eszembe, hogy nálunk mindig valami hétköznani ünnepeltsége volt a kenyérsütésnek. Előtte való nap mindenkin különös izgalom vett erőt, készülődtünk, tettünk-vet- tünk, mindennek megadtuk a módját. A kenyérsütés előtt való este anyám megszitálta a lisztet, bekovászolt, vagyis a teknő egyik oldalára kovászt csinált. A lisztben gyúrt gödröcskébe langyos vízbe „párt” áztatott, és hozzá élesztőt kevert, majd a teknő végében „keresztfára” terítette a patyolatfehér sütőkendőt. Éjjel a melegben kelt a kovász. Másnap hajnalban a dagasztás következett. — Mennyi ideig kell dagasztani? — kérdeztem. — Ameddig a „gerenda meg nem csordul.. Virág ciendélet
