Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-20 / 196. szám
1986. AUGUSZTUS 20. 7 Barátok között Finnországban 1. Kristályváros, a „vasút leánya” Ri ihima'ki egyik csöndes utcácskáján ácsorgunk — a Välilkatun — induló félben valahová. Negyedik napja vagyunk Finnországban, időben mo6t már félúton hazafelé. Hallgatunk. Átorahám doktor elmélyülten rágja pipája szárát. Aztán csak any- nyit mond: szuperlatívuszo- kat keress, ha írni akarsz Finnországról, Rám néz, és a szemében látom, hogy ő is tudja: ez így kevés. Nemcsak azért, mert minden szépnél van még szebb, minden jónál van még jobb. És Valamikor a hatvanas évek végén kezdődik ez a történet. Ekkor létesült testvérvárosi kapcsolat Szolnok és a Helsinkitől alig 60 kilométernyire fekvő, ma már huszonnégyezer lakosú kisváros, Riihimäki között. Az első hivatalos finn delegáció 1970 elején járt Szolnokon, ezután folyamatosan épültek ki és erősödtek meg a két város intézményei és vállala- latai között a baráti szálak: a gazdasági, a városépítészeti, az egészségügyi és a kulturális területen való együttműködés. a finn—magyar és magyar—finn baráti társaságok helyi vezetői: Osmo Paa- vola, Kinsti Katila. valamint Szilágyi Ottó és Márton Ernő né nagyon sokat tettek azért, hogy a „népi diplomácia”, a turistacsoportok Augusztus hetedikén, a Ferihegyi repülőtér nagy forgalma miatt negyed órás késéssel szállt fel velünk a Malév TU—154-es gépe. A harminctagú kulturális delegációt — élén Lengyel Boldizsárral, a városi tanács elnökhelyettesével — már az első percekben nagy öröm érte: Hollóy Tamás, Ambrus János és dr. Krasznai Géza vezetésével csatlakozott hozzá a Szolnoki MÁV MTE súlyemelő szakosztályának a testvérváros erős embereivel barátságos versenyben Rövidesen új kiadvány jelenik meg a Széchényi Művészeti Központ gondozásában. Címe: A magyar koronázási jelvények. Szerzője: Lovag Zsuzsa régész, a Korona Bizottság tagja. A könyv — alapjában — a Nemzeti Múzeumban látható korona és koronázási jelvények katalógusa, a tárgyak magyar, angol és német nyelvű ismertetése, a stílusuk, készítésük, összeszerelésük módjával kapcsolatos kutatások eddigi megállapításainak összegzése. A nem azért, mert először jártunk ott, és elhomályosította szemünket a kritikátlan tu- ristalelkesedés. Suomi — ahogy lakói hívják — más. Suomiból nemcsak a kirándulások emlékeiben lassan töredező képeit vagy barátságok szép és meghitt perceit vihetjük magunkkal, megőrizve évtizedek múlva is. Suomi — az idegen ország, az ismerős nép — a legtöbbre késztet: az ezer tó, a fenyveserdők, a nyugalom és a békesség tiszta tükrében átgondolni saját életünket. látogatásai mellett a kulturális értékek cseréje is rendszeres legyen; s nem véletlenül, hisz a testvérvárosi kapcsolat elindítója is hasonló jellegű esemény volt; a Tisza táncegyüttes 1961 és 1964-es finnországi vendég- szereplése. így kerültek el Szolnokra 1984 nyarán a riihimäki ' üveggyár — a Finn Uvegmúzeum csodálatos remekművei, s látogattak el hozzánk a finn városka kórusai, legutóbb, idén júliusban a riihimäki női kar. Vendégszereplésük idején hívták meg Finnországba házigazdájukat. a Családi Intézet Bartók Béla kamarakórusát Vájná Katalin vezetésével, és a szolnoki fúvósötöst nyolcnapos kon- certkörútra, ismerkedésre, pihenésre. majdan bírókra kelő kis serege. A szikrázó napsütésben mint a lusta kígyó bontakozott ki lenn — Gdansk mellett — a tengerbe nyúló Hel- félsziget, s mi a valamivel több mint tótórás út után sem láttunk mást, csak a lábunk alá terített termőföld-kockás, ezüst folyócsíkokkal tarkított színpompás lepedőt: a Földet. Micsoda 'látvány kilencszáz kilométeres sebességgel haladva — csalóka érzettel: mintha állnánk —. tízezer méter makutatók legrészletesebben a koronázási palásttal foglalkoztak, amelyen a több éves restaurátori munkával korábban ismeretlen részleteket is láthatóvá tettek. A könyv magyar nyelvű kiadása külön fejezetben foglalkozik a korona eredetmeghatározásával, közölve a sajtóban megjelent ellentmondásos véleményeket, és a kutatás jelenlegi állását. A színes képekkel illusztrált kiadvány elsősorban a Magyar Nemzeti Múzeumban kapható. gasból szemlélni a kristályos földet, s mint a torta vagy madárfej tetején a tejszínhabot: a felhőket! Helsinki Vantaa repülőterén is ez a kép lebegett előttünk, amikor köszöntött minket a riiihimáki küldöttség, köztük Kirsti Katila, s a kórus elnöknője, Marja Estländer. (Róla később — Lappiban álló házában látogatóban járva tudtuk meg, hogy családjának kapcsolatai Magyarországgal nagyon régiek: édesapja Finnország nagyköveteként 1939 és ’42 között hazánkban élt, emlékiratainak finn nyelvű kötetét is kezünkbe vehettük. Vajon akadt, akad-e kíváncsi-szemfüles nyelvész vagy történész, aki magyarra átültetve fölfejti a rokon hangzású szöveg értelmét?). Méregzöld fenyvesek, apró faházak mellett suhan az autóbusz Riihimäki az alig több mint százéves, kicsi, de az ország gazdasági vérkeringésében Szolnokhoz hasonlóan fontos szerepet játszó városka félé. 1870-ben, II. Sándor cár uralkodása idején, az észak felé futó vasútvonal egyik legfontosabb csomópontjaként született meg a település. Ma is négypercenként fut át itt egy-egy szerelvény, naponta több mint 300 vonat. Riihimäki jelképei A századfordulón alig háromezer lelket számláló nagyközség igazán a második világháború után indult fejlődésnek: „a vasút leánya” „kristályváros”, a finn üveggyártás központja lett. Tizenötezer embernek ad munkát a faipar, az élelmiszer- feldolgozás: a tejüzem, a húsipar, a HAVI gyertyagyár, amelynek hangulatos formájú termékeit nemcsak Európában, de a kontinensen túl is jól ismerik. A mezőgazdaságban a szemes termények mellett cukorrépát, zöldséget termesztenek a gazdák, de mindezt felülmúlja az állattenyésztés — a marhatartás —■- természeti viszonyokból következő népszerűsége. E két gazdasági ág jelképe fonódik össze Riihimäki címerén. Finnország kilencvennégy városa között a legnagyob- bakban sincs félmillió lakosaiéi több. Riihimäki sorrendben a harmincadikként 1960- ban lett város, ami persze, nem egészen mérhető, a kö- zépkelet-európai fogalmakkal. Talán az őrségi táj, a szeres építkezés képe vetítheti elénk a legjobban: kertek, élősövények, pázsitok mindenütt. A mindennapi élet kulturáltsága első pil- iantásra is szembetűnő. Hihetünk-e hát a polgármester, Esko Männinen szavainak, hogy a kulturális élet kevésbé pezsgő? (folytatjuk) Bálint Judit Az év lelete Istenszobrocska Gorsiumból Kedvez a szerencse az idén a táci Gorsium feltárásán munkálkodó régészeknek; a másfél hónapja tartó ásatási idény során rendkívül gazdag leletanyagot sikerült a felszínre hozniuk. A városközpontban lévő hajdani vendégház pincéjének kibontásánál a vendéglátáshoz és -fogadáshoz használt edények, korsócskák, mécsesek tucatjai kerültek elő, a nyugati városfal és a hozzá tartozó torony feltárásánál pedig edényekre, használati eszközökre bukkantak. Ott került elő az év leletének nevezett kelta istenszobrocska is, amely bronzból készült, s 12—15 centiméter nagyságú. Az előzmények Repülés, csipetnyi történelem Am ér kenés utáni percek, u első találkozás Finnors zárral Hamarosan megjelenik Könyv a koronázási jelvényekről A tájház, amelyben élnek A sok tájház között — amelyek többsége napi 1—2 árát tart nyitva a ritkáin arra vetődő néhány vendég kedvéért — fiigyeimet érdemelnek azok, amelyek falai között élet folyik. Ilyen található a Baranya megyei Dobsza községben, ahol a helyi Nevelési Központ szomszédságában található e régi épület, amelynek használják szobáit, bútorait, egykori lakóinak szerszámait. Képünkön a tájház udvarán próbálnak a Nevelési Központ kis táncosai. »» Félóra alatt rajzoltam” Venus a falon . . szinte éreztem, hogy a fényt meg lehet fogni, simogatni. Rájöttem, hogy magamban kell tartani a szépség iránti alázatot. .(Részlet Raskóné Déri Erzsébet naplójából) — Nagyon régen írtam ezt a naplómba. Évekkel ezelőtt. Akkoriban igen nyugtalan, kiegyensúlyozatlan voltam. Teljesen lekötöttek az érzelmeim. Olyan sokan élnek a világban, akiknek nem sikerül megvalósítani, amit elképzeltek. De az az igazság, hogy kishitű az ember ... Én legalábbis néha az vagyok. A bizonytalanság érzése időnként fogott el. Amikor teljesen biztos voltam magamban, és úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem, akkor történt valami, ami megcáfolta. „Álmodozom. / Fáradhatatlanul, kétségbeesetten, reménylőn. / Ha földön járok, szanaszét gurulok / Sárba taposott árnyék vagyok” — ez a versrészlet is akkori lelkiállapotomról, bizonytalanságaimról árulkodik... Az ember annyi széppel találkozik életében. És ez a szépség fájdalmasan mulan- •dó, a pillanat markába szorított. Ki ne látott volna széltől kócolt mezőn, szépségét diadalmasan hordozó virágot? Ki ne érezte volna. hogy meg kell fogni ezt a szépséget, hazavinni, otthon dédelgetni, vigyázni rá? De ha leszakítjuk a virágot, ha kisajátítjuk a harmóniát, ha kezünkbe akarjuk fogni a szépséget, kicsúszik a lelkűnkből. Azok, akik verset tudnak írni róla, lerajzolják vagy muzsika születik fülükben, „meg tudják fogni, meg tudják simogatni a fényt”... — Édesanyámék házának fehérre meszelt fala volt. Odaültettem a nővéremet. Klárit, és lerajzoltam a portréját a falra ... Később papírra is rajzoltam. Embereket, mindig csak embereket. Gyerekkoromban gyakran kitaláltam történeteket. Az egyiknek egy szegény kislány volt a főszereplője, aki megismerkedik egy gazdag kislánnyal. Üj ruhákat kap tőle, és ahogy egymás után fölveszi a ruhákat, átváltozik. Lerajzoltam az átváltozásait. Minden ruhában másképp nézett ki, és ahogy a ruhái szépültek, az ő arca is egyre szebb lett. Azóta rájöttem, hogy a valóságban nem ilyen könnyű az átváltozás, és nemcsak a rirha teszi az embert. Sok-sok kép él bennem, amelyet le kellene rajzolni. Látom magam előtt őket, csak papírt kellene venni, ceruzát, és megörökíteni. Látom az alakjukat, az arcukat, a mozdulataikat. Érdekes viszont, hogy a környezet sohasem rajzolódik ki ilyen élesen. Nem is fordítok nagy gondot rá. Akkor is nagy bajban lennék, ha állatokat kellene papírra vetni. Ha azt mondom, tehén, magam előtt látom ugyan, de nem tudom honnan nő ki a szarva, hogyan tartja a lábát. Reggelenként, ha fölébred, Giorgione Alvó Venusára nyílik a szeme. A szemközti falon pedig Botticelli Venu- sa a kígyózó hajfürtű, a kamaszlány-mellű, hosszú lábú... — Évek óta nem rajzoltam már. Férjhez mentem, kiegyensúlyozottabb vagyok, szültem két gyereket. Néhány évig csak a családnak és a munkámnak éltem, mikor nagyobbra cseréltük a lakásunkat, pályakezdő fiatalok voltunk, mint sokan mások. Nekem nem tetszett a hálószoba tapétája. Arra nem volt pénzünk, hogy kicseréljük, gondoltam, rajzolok rá valamit. A Venusok- ra esett a választásom. Talán azért, mert világéletemben vonzott a szépség. Félóra alatt rajzoltam őket. Csak tudod, az a baj, hogy olyan krétát használtam, amelynek vonalait nem lehet javítani. Tehát a két nőalakon semmit se tudtam változtatni... Pedig kellett volna. Nem vagyok megelégedve velük... Azt hiszem, hogy nem tucsúszik a kezéből. S ha az egyik után kap, a másik távolodik. De a gyerek születésével egy új, gazdag világ születik az anyában. — Elképzeltem magamnak egy meséskönyvet. Tündérmesék lenne a címe. Én írnám a történeteket és illusztrálnám is. Esténként, amikor odafekszem a gyerekek mellé, hogy njeséljek, történeteket találok ki. Történeteket, amelyekben boszorkányok, ördögök, sárkányok szerepelnek — a gyerekek kívánságára. Egyszer le kellene írni őket, és egy könyvben összegyűjteni. Csakhogy az írás lassan megy, és közben kiesnek a fejemből a jópofa fordulatok. mondatok. Azt hiszem, magnóra kellene venni őket, és úgy leírni. Lehet, hogy nem kell hozzá más, csak az, hogy a gyerekek nőjenek egy kicsit, önállóbbak legyenek. Tudod, én igazán elégedett lehetek az életemmel. Pszichopedagógus vagyok a szolnoki gyermekvárosban. Mindig is szerettem ezekkel a gyerekekkel foglalkozni. Szeretem a férjemet és a gyerekeimet. De azt, hogy elégedett vagyok, nem mondanám ki. Mindig is vágytam erre a nyugalomra, biztonságra, mely most körülvesz. Mégis, hiányérzetem van. Talán azért, mert évekig elhanyagoltam a rajzolást. Szeretném itthon egy kicsit jobban érvényesíteni magamat. Nem az akaratom. Magamat. Azt hiszem, a hádok alkotni. Másolni igen. Vagy lerajzolni azt, amit látok. Csak síkban tudok dolgozni. Nem végeztem szakiskolát, nem tanultam a fogásokat. Szerintem a tehetség csak alap minden szakmában, lehetőség; tanulás és munka nélkül elvész. Gondoltam rá, hogy a lakás többi részében is lehetne a falra rajzolni. A gyerekszobában, a fürdőszobában ..Sokszor anyagi kérdés is, ha szeretnék készíteni valamit. Szeretném, ha a lakás visszaadná az ember egyéniségét... * Gábor óvodás, Lóci bölcsődébe jár. A gyerek soksok lemondásba kerül, és ha az édesanya alkotni is szeretne, folyton úgy érzi< vagy a gyerek vagy a munka kizasság legnagyobb ajándéka és követelménye egymás megbecsülése. Ügy élni. hogy mindkét fél megőrizhesse az egyéniségét. Hogy az maradhasson, aki. Tündérmesék, ördög és boszorkány, vidám, gondtalan, fodros ruhájú leánykák a papírrajzokon, kihívó szépségű Venusok a hálószoba falán. Lakásrezsi, OTP-tör- lesztés, mindennapos anyagi dolgok, gondok. Már-már a kicsinyesség határát súruló számítgatások, hol lehet olcsóbb bútort, húsL gyermekruhát szerezni. Mindezekkel együttélni, és úgy uralkodni s a filléres gondok keserű szájízén, hogy mosollyá formálódjék —. nagy próbatétel. Paulina Éva
