Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
1986. AUGUSZTUS 2. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Vasárnap nyílik Tornyai János emlékkiállítása a Szolnoki Galériában A bátortalanság kritikája A szolnoki képzőművészet- barátok igazán nem panaszkodhatnak az idén. A múzeumban, illetve a galériában jó néhány reprezentatív kiállításban gyönyörködhettek. Igen nagy sikere volt Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész tárlatának majd ezt követően a németalföldi festészet remekeit bemutató kiállításinak. S vasárnaptól újabb, nem akármilyen élményt jelentő tárlat várja a festészet iránt érdeklődőket. A galériában délelőtt, 11 órakor nyílik meg Tornyai János festőművész emlék- kiállítása. A huszadik századi magyar piktúra egyik kiemelkedő alkotója, az alföldi táj, a paraszti élet igaz tolmá- csolója ötven éve halott. Hallatlan gazdag életműve azonban csak a közelmúltban teljesedett ki, a csodával határos módon került elő a hagyaték több mint hétszáz elveszettnek hitt képe. Az értékes anyag egy részét. Tornyai 1894—1936-ig vezetett naplóival, kitüntetéseivel 1983-ban találták meg a festő özvegye Szabó fProits) Rozália halála után, a budapesti műteremlakásban az ágy matracai, majd egy évre rá a padló alatt. A hagyatékot feltehetően még 1938- ban rejtette el az özvegy, hiszen mint ismeretes, annak idején pereskedés folyt a képek hovatartozásáról. A méltatlan körülmények közül — bár a szakemberek esküsznek rá, hogy a festméAmatöröknek Színjátszó és rendezői tábnr Országos színjátszó és rendezői tábor nyílt pénteken Zalaszentgróton. A 10 napos tanfolyamot az amatőr színjátszás népszerűsítése és színvonalának emelése céljából a Zala megyei művelődési és ifjúsági, illetve a helyi Hamburger Jenő Művelődési Központ, valamint az Országos Közművelődési Központ szervezte. AI hazánk minden részéből érkezett több mint 100 résztvevő a közös mozgás- és beszédtechnikai fogallkozások mellett öt szekcióban bővítheti ismereteit. Tájékozódhatnak a drámapedagógia alapjairól, a színjátszás módszereiről, lehetőségük nyílik jónéhány darab dramaturgiai és szcenikai elemzésére, videofelvételek segítségével kiváló külföldi és hazai rendezők nevezetes rendezéseit tanulmányozhatják. Könyvtár, művelődési ház, étkezde Megújult a perkátai Győri-kastély Befejeződött a múlt század hűszias éveiben épült perká- taá Győri-kastély felújítása. A tíz esztendeig tartó munka során először a főépületet renoválták. Ez a falu művelődési háza lett, benne 12 ezer kötetes könyvtárat, olvasótermet, klubokat rendeztek be, és itt kapott helyet több társadalmi szervezet is. A keleti szárnyépületben nyolc pedagóguscsalád számára két szoba összkomfortos lakásokat alakítottak ki. A napokban fejeződött be a kastély nyugati szárnyának tatarozása; a volt személyzeti épületben az emeleti részen három család jutott összkomfortos otthonhoz, a földszinten pedig a községi általános iskola diákjainak étkezdéjét és a hozzá tartozó konyhát rendezték be. nyék minőségén ez mit sem változtatott, sőt lehetséges, hogy másutt, múzeumokban vagy magángyűjtőknél a háború, a bombázások károkat okozhattak volna a hagyatékban — előkerült képek egy részét Budapest, Debrecen és Hódmezővásárhely után most a szolnoki közönség is megnézheti. A vasárnap nyíló tárlat zöme ezekből, a farostlemezre, szivar- doboztetőre festett képekből áll. Az alkotások — egy-egy téma több variációját is bemutatja a kiállítás — ugyan nem változtatják meg a Tornyai életművéről kialakított képet, ám mégis gazdagítják, árnyaltabbá teszik, s ízelítőt adnak a festőművész alkotó- műhelyéről. A csaknem háromszáz képet bemutató tárlaton — a Magyar Nemzeti Galéria és a Tornyai János Múzeum gyűjteményéből — az előkerült A lakikus képzeletének vetítővásznán, ha meghallja a szót: levéltáros, rendszerint egy áttetszőre töpörödött, komor öregúr jelenik meg, aki rendíthetetlen nyugalommal ír, olvas, lapoz egy porszagú terem mélyén. A mai valóság természetesen egészen más. A Szolnok Megyei Levéltár 1980-ban átadott — ma is újnak számító — világos, hűvös épületében történészek, néprajzosok, helytörténeti, honismereti kutatók dolgozhatnak — munkájukat a levéltár 22 alkalmazottja segíti. Botka János idén február elseje óta igazgatja, irányítja a levéltárat. Negyvenöt éves, sportos férfi. A „sportos” jelző nem véletlen: a Martfűi MSE ma már legendásként emlegetett NB Il-es csapatában játszott befejező csatárt, rendszerint balszélsőt. Miután a szögre akasztotta a csukát — játékvezetőként szerzett nevet. Levéltár-igazgatóként sem vall mást: — Minden szellemi munkához, a rendszeres megújuláshoz egy bizonyos fizikai készenlét is kell. Pályafutása nem mondható mindennapinak, noha nélkülözi a látványos fordulatokat is. Szentesen született, Csépán nőtt föl, Kun- szentmártonban érettségizett, majd Szegeden a József Attila Tudományegyetemen szerzett történelem— orosz szakon középiskolai tanári diplomát. Martfűn — miközben versenyszerűen sportolt — 12 éven át tanított, heti 36—38 órát is. — Nagyon szerettem tanítani, minden óra fontos esemény volt. Rangsort nem állítottam föl: a tanulás, a munka, a család egyformán elsőbbséget kapott — a sport ,.és”-sel kezdődött. — A család ? — Egy nyolcéves lányom és egy tizennyolc éves fiam hagyaték alkotásain kívül természetesen szerepelnek ismert illetve kevésbé ismert festmények is. Láthatjuk többek között a Műteremben című 1933-ban készült képet, amelyért még ugyanabban az évben állami aranyérmet kapott Tornyai. Ugyancsak díjazott festmény a Juss, amelyet 1904-ben alkotott. A nagyméretű, megrázó erejű a szegény paraszti élet drámáját tükröző kép igencsak kalandos utat járt be. Az eredetileg magángyűjtő- nél lévő festmény 1980-ban került vissza Magyarországra Amerikából. A kiállításon Bodnár Éva művészettörténész értő rendezésében természetesen számos alföldi tájkép, életkép is helyet kapott. Így az életműből készült válogatás jó keresztmetszetet ad Tornyai János munkásságáról. van — a feleségem szintén pedagógus és segít mindenben. — A martfűi szakközépiskolai tanárkodás esztendői a tanítás nagy élményén kívül mit hoztak még? — 1971-ben az Alsó-Tisza- zug középkori történetéből doktoráltam, elvégeztem a marxista esti egyetemen a tudományos szocializmus, a politikai gazdaságtan és a filozófia szakot. Fölösleges részleteznem: minden, korábban megszerzett ismeretemnek hasznát veszem levéltárosként is. — A martfűi tanárkodás mellett publikált, kutatott. Két évig a levéltár munkatársa volt, majd nyolc esztendőre „elszegődött” Csé- pára és társközségeibe, Ug- ra és Sasra — tanácselnöknek. — Megtisztelő, szép feladatot kaptam: voltaképpen szülőfalum közösségi életét irányítottam. Nem volt köny- nyű, de remélem nem hibáztam sokat. — A történelem, a szű- kebb haza sorskérdései, hétköznapjai iránti érdeklődése voltaképpen honnan táplálkozik? — Az egyetemi évekig vissza kell mennünk. EgyGyermek- alkotások kiállítása Zánkán Nemzetközi gyermek képző- és iparművészeti kiállítás nyílt pénteken a zánkai úttörővárosban. A tárlaton 28 ország ifjú alkotóinak 150 művét mutatják be: festményeket, szobrokat, kerámiákat és tűzzománcokat. A kiállítás anyagát a Művelődési Minisztérium, a Magyar Úttörők Szövetsége és az úttörőváros által meghirdetett „Az én hazám” című pályázatra beküldött legszebb pályaművekből válogatták ki. Barcson Nemzetközi rézfúvós fesztivál A harmadik alkalommal rendezték meg a Somogy megyei Barcson a nemzetközi — táborral és versennyel egybekötött — rézfúvós fesztivált. A tegnapi megnyitón, a művelődési központ nagytermében a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kvintettje lépett először pódiumra. Augusztus 15-ig a magyarokon kívül 19 ország muzsikusai : tizenkilenc kvintett, kilenc posan kvartett, két kürt és három más instrumentumokból felépített kvartett, három trió, valamint huszonnégy egyéni versenyző szólaltatja meg hangszereit. részt olyan ragyogó szellemű évfolyamtársaim voltak, mint Kristó Gyula (történészprofesszor — a magyar középkor kutatója), akitől a források tiszteletét tanultam meg, másrészt — nem másodsorban ! — lehetőségem volt a kitűnő néprajztudós, Bálint Sándor előadásait hallgatni. így azután az én levéltárosi „ars poeticám” sem lehet más, mint hinni, hogy a múlt híd a mába és a jövőbe. — A Szolnok Megyei Levéltárnak vannak restanciái a helytörténeti kutatókkal és az érdeklődő nagyközönséggel szemben... — Gondolom, hogy az Adatok Szolnok megye történetéből című kiadványunkra céloz, amelyiknek az első kötete hat évvel ezelőtt jelent meg, s a folytatása várat magára. A második kötet szövegét e hó 31-ig adják le — a szerződések értelmében — a szerzők; a könyv 1987-ben jelenik meg. — További kiadói tervek? — Elkészült a 16 tanulmányt, illetve forrásfeldolgozást tartalmazó levéltári évkönyv — remélem, hogy a címe és a tartalma is szenzáció lesz az érdeklődők számára. Nyomdában van a Szolnok megye történetére vonatkozó szakdolgozatok, pályamunkák, disszertációk jegyzéke — ez a kötet 800 dolgozatot regisztrál, név- és helynévmutatója segítségével a helytörténeti kutatók is könnyen tájékozódhatnak. — Mit tart a levéltár igazgatója legfontosabb feladatának? — Elsősorban a tudományos kutatások segítését, mert a Szolnok Megyei Levéltár levéltáranyaga 240 év történetéről tudósít — hitelesen. — Köszönöm a beszélgetést. Vágner János A főváros egyik „botrányízű kiállításának” vendégkönyvében lapozgatva egy neves műkritikus elgondolkozott néhány valóban elgondolkoztató dolgon. Az egyik: hogy vajon miért nem tanulnak az emberek a művészettörténet számos vagy számtalan intő példájából. Például abból, hogy az a közönség, amely röhögni és csúfolódni járt ama kiállításra, melynek résztvevőit az egyik legszellemesebb hozzáértő gyilkosnak szánt gúnnyal impresszionistáknak nevezte, aztán utóbb milliókat fizetett egy-egy ilyen kinevetett képért. Vagyis hogy miért röhögnek, csúfolódnak mindig az új és merész (esetünkben egy úgynevezett new wave stílusú) kiállításon? A másik dolog, amelyben a műkritikus elgondolkozott, és amit szigorúan megbírált: hogy miért nem írják oda a teljes nevüket, címüket azok, akik éles, goromba, nem ritkán sértő, sőt trágár megjegyzéseket írnak a vendégkönyvbe, holott az utóbbi húsz valahány évben senkinek nem esett semmi baja vagy kellemetlensége ilyesmiért. Valóban olyan kérdések ezek, amelyeken érdemes gondolkodni, mert bármilyen távol látszanak is állni egymástól, ugyanazt a ma égető kérdést érintik. Az, hogy az újat, különösen, ha az szándékosan kihívó a — most mindegy hogy tárlatjáró, olvasó vagy zenehallgató — közönség szinte mindig ellenkezéssel fogadta: meglehetősen ismert jelenség. Ám van ennek egy másik oldala is. Az, hogy ebből kiindulva a maguk korában joggal és tényleg megbukott képzőművészeti (és egyéb) alkotások elkövetői azzal a fejtetőre állított logikával védik sokszor dilettáns vagy egyszerűen szélhámos „neo-neo” meg „poszt” irányzatokat: mivel például az impresszionistákat kigúnyolták, később pedig mégis nagy művészeknek bizonyultak, a mai kigúnyoltak is szükségszerűen utóbb így fognak járni. Ez a logikai bukfenc, vagy inkább saltó mortale, halálugrás, ugyanaz, amely- lyel minden örökmozgó-feltaláló, minden áltudományművelő és -terjesztő Galileinek érzi magát, ha tanait elutasítják. A művésznek joga van a közönség véleményét nem tekintetbe venni — de akkor meg nincs joga ennek következményeire panaszkodni. Azon persze lehet csodálkozni, hogy miért nem írja alá a lakcímét az, aki obsz- cén szavakig menő ingerültséggel szidalmazza a raű- vészt, de a csodálkozás nem megoldás. Lehet, sőt valószínű, hogy igaza van az említett műkritikusnak, és nálunk az utolsó húszegynéhány évben senkinek nem esett bántódása ilyen vendégkönyvi bejegyzésért, de akkor miért hiszik még mindig sokan, hogy bajuk lehet abból, ha beírnak a vendégkönyvbe (vagy az újsághoz vagy a KNEB-hez), és miért teszik ezt névtelenül? A demokratizmus, amelynek kibontakoztatásán immár jónéhány éve dolgozunk, kényes és lassan érő virág. Nem csupán társadalmi jelenség, politikai forma és intézményrendszer, hanem, és talán mindenekfe- lett magatartás, életérzés. Ez nem alakul ki egyik napról a másikra sem, és — akár a fejlődő virág — a legkisebb (politikai) szélre is érzékeny, ilyenk or összébbzárja szirmait, és fejlődése hosszú időre meglassulhat. Ezt a nem kívánt hatást tévhitek, elképzelések, rémképek, önámítások is előidézhetik. És habár tényleg valószínű, hogy még senkit nem bör- tönöztek be azért, mert va* lami csúnyát írt be egy kiállítás vendégkönyvébe, azért az emberekben élnek olyan hiedelmek, amelyek meggátolják őket abban, hogy ti nevüket aláírják. Amit — hadd kockáztatom meg ezt az eretnek nézetet — nem is tartok olyan fontosnak: tudniillik attól, hogy valaki aláírja a nevét, még nem lesz igaza, és ha a művészt valóban a vélemény érdekli, akkor mindegy kell hogy legyen számára az aláírt név, amely a legtöbb esetben akkor sem mond neki sokat, ha valódi. De maradjunk annál a kiindulópontnál, hogy tisztességesebb aláírni a nevünket egy bírálat alá, mint nem. Miért nem írják hát alá mégsem? Abban bizonyos vagyok, hogy nem azért, mintha szégyellnék a véleményüket, és attól tartanának, hogy valaki, aki utánuk belelapoz a a vendégkönyvbe, kineveti az ő téves ítéletüket. Meggyőződésem, hogy igenis azért nem írják alá például a kiindulópontként említett kiállítás vendégkönyvi bejegyzői a nevüket, mert félnek a megtorlástól. A demokratizmusnak, mint alapvető érzésnek a még meg nem szilárdult volta ebben nyilvánul meg. Félnek attól is, hogy a művész megtorló lépéseket tesz; volt rá példa néhány éve, amikor egyelőadóművész egy néző ellen — magánlevélben írt! — bíráló szavaiért pert indított. De ami igazán visszatartja az embereket a vendégkönyvi bejegyzés aláírásától, az szerintem az, hogy bármennyire meglepő legyen is ez első hallásra, nálunk nem kevés ember komolyan veszi azt, amit a tőkés világ anti- kommunista propagandistái harsognak: hogy a szocializmusban az állam, a hatóság, illetve — ahogy a lengyel Szolidaritás „szakszervezet” ellenforradalmár „tanácsadói” szerették mondani: — „a hatalom” a köz- és magánélet minden pórusába behatol, mindenről intézkedik, dönt. Vagyis például: minden, ami napvilágot lát, a legrövidebb újságcikktől a könyveken, filmeken át a képzőművészeti kiállításig, az előzőleg megcenzúrázta- tott és hivatalosan jóvá van hagyva. Például ezt a kiállítást is jóváhagyták. így tehát azt bírálni, azzal szembeszállni egyszersmind azt jelenti; szembeszállni a „hivatalos” véleménnyel, az állammal, tehát ellenzéki, sőt, már-már ellenséges magatartás, amit hatósági, netán rendőri megtorlás követ, esetleg „ráírják az ember lapjára”. A demokratikus hagyománynak — annak a bizonyos a reflexeinkig leérő életérzésnek — a hiányos volta miatt él ez az érzés az emberekben. Akik talán újságban, nagy példányszámban aláírnák a nevüket egy — ott, persze nem obszcén — bírálat alá, mert akkor „ha valami történik velük, hát tudják, miért.. de a vendégkönyvben nem merik. „Ki tudja, hová kerül az a vendégkönyv; a kiállítás bezárása után?” — gondolják. íme: pár trágár, de ugyanakkor bátortalan bíráló bejegyzésében demokratizálási törekvéseink eredményeinek bírálata. P. G. P. T- G. A múlt híd a mába és a jövőbe Beszélgetés Botka Jánossal, a Szelnek Megyei Levéltár Igazgatójával A három éve előkerült hagyaték néhány képe
