Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
8 Irodalom, művészet 1986. AUGUSZTUS 2. A késő tavasz szűk- markúan bánt a napfénnyel. Hideg esőket ontott az ég csípős szelek kíséretében Apró szemekkel, kitartóan esett napjában többször is végigverve a falu utcáit. A röpke napsütéses órák feledtették az emberekkel az esőt, a tócsák gyors száradásnak indultak s a levegő ilyenkor megtelt langy- meleg párával, és a madarak hangos csicsergésbe kezdtek. A kutya ott feküdt egy füves, napsütötte partoldalon a tanácsházát övező park kerítése mellett. Szürke volt, szinte hamuszürke, korcs és jellegtelen. Szőre foltokban, loncsos csomókban tapadt a bőrére, és az esőtől még ázottabb- nak tűnt. Jobb oldalán feküdt lábait teljesen kinyújtva, szinte élettelennek hihette volna bárki, ha nem figyeli a szemeit, melyek álmosan le-lehunyódtak olykor, de minden zörejre, lábdobogásra, beszédre előtűnt az aláereszkedő szemhéjak mögül a szomorú szempár. A vak is láthatta, hogy a szürke ebnek régóta nincs gazdája. S ha valaha látott is jobb napokat, az réges-rég lehetett. Az is elképzelhető, hogy a közelben lökték ki egy kocsiból, hogy haza ne találjon, s azóta is egyre várja a gazdit. AJ falubeliek ismerték a kóbor kutyát. Utánaszegődött minden biciklisnek. Nyelve lógott a nagy ligyekezettől, s tüdeje zihált egyre kevésbé bírta az iramot. Volt, aki megtréfálta, füttyögve hívta maga után csalóka reményt keltve benne, aztán mikor már örömvakkantásokkal mellészegődött, jól beletekert a pedálba, és vigyorogva nézett a lemaradó jószágra. Aztán volt olyan is, aki jól ol- dalbarúgta. Az asszonyok gyerekeiket féltették tőle. — Már megint itt van ez a koszos dög! — kiáltottak rá, amikor az élelmiszerbolti körül sündörgött ‘A gyerekek nem féltek a kutyától, neki hajították a kiflivégeket zsíros és vajaskenyereiket osztották meg vele, s a kutya hálából résztvett hancúrozásaiban, noha láthatóan fáradt volt és öreg, de az is lehet, hogy a magány és a gazdátlanság miatt látszott öregebbnek és elesettebbnek. A vörös hajú Sokovácz Jóska egyszen haza akarta vinni. Még soha sem volt kutyája, ő maga vörös haja miatt mindig kilógott a gyerekek közül. Az iskolában csúfolták, a kompániák sem fogadták be igazán. A kutya mintha megérezte volna, gazdára lel. Hűségesen kocogott Sokovácz Jóska után lesve minden mozdulatát, farkcsóválással és gyors nyalintásokka' köszönve meg a simogatást. Jóska a kapu előtt megállt néhány pillanatra. Azután függyentett, és beengedte a kutyát. Apja éppen a kertből jött kapával a vállán. Komoran kérdezte: — Ez meg micsoda? — Egy kutya édesapám. Ügy-e itt maradhat? Még sohasem volt kutyám. .. — Még mit nem?! Takarítsd el azonnal! A gyerek még próbálkozott, de az apja magasra emelte a kapát. A kutya, mintha csak megértette volna, egészen kicsire összezsugorodva somfordáit a kapu felé Ott leült a földre és vinnyogott. — Várj... mondta Jóska. Várj csak, kis kutyám. . . Azzal beszaladt, és egy szelet kenyérrel tért vissza. A kutya óvatosan szájába vette, és elindult vele a főutca irányába. Nyilván ott volt neki rejtekhelye valahol a parkban, valamelyik fa alatt, vagy árokparton ahöl elrejthette magának az ennivalót. Egy piaci nap — szerda volt éppen — a kutya lélekszakadva rohant végig a főutcán, majd hirtelen kanyarodással egy mellékutcába futott. — Itt szalad! — Ott van! Ott ül a bolt mellett! — Behúzódott egy kapualjba! — Fogjátok meg! Kapjátok el! Ilyen és ehhez hasonló kiáltások kíséretében egy kerékpáros fiatalember, a falu hivatásos sintére vállára vetett vastag kötélhurokkal, kerékpáron üldözte a kóbor ebet. Az pedig, mintha csak megérezte volna, hogy az életéről van szó s hogy most halálos ellenségével, hóhérjával áll szemben, utolsó erejével menekült. Szerda volt, piaci nap. Asszonyok jöttek-mentek, bevásároltak az úton mindenféle jármű tolongott. így történhetett, hogy a halálra üldözött, gazdátlan kutyának sikerült egérutat nyernie. * * * Hajnal volt. Megint hideg eső szemerkélt, és karcos szelek nyargalásztak a földeken. A fák lombjai között fázósan hallgattak a madarak. Egy kakas valahol hangosat kukorékolt, s válaszul itt is, ott is felhangzott a kakasszó. Ébredt a falu. A csőszkunyhóban fű és földszag terjengett, és meleg volt, jc meleg. A prices keménységét száraz fű enyhítette, a falakon mindenféle szerszám lógott. Ambrus bácsi, az öreg csősz mindig megengedte, hogy Laci itt húzódjon meg valahányszor apja kikergette a világba. Szegről-végről rokonok is voltak tán, de nem ez számított hanem a barátság, amely a két embert összefűzte az irdatlan kor- különbség ellenére is. Mert Ambrus, a csősz már nyolcvan felé ballagott, s a téesz tiszteletből emberségből inkább, mint szükségből tartotta. Laci már egész kis kölyök korában szívesen szegődöt* mellé kíváncsi társnak, lelkes hallgatóságnak, mikor a dűlőutaka rótta. Az öreg már vagy fél éve szép csendesen elaludt, átálmodta magát egy másik világba, de a csőszkunyhó ottmaradt mintegy Laci menedékhelyeként. Az éjszakára gondolt, anyjára testvéreire. Vajon hol húzták meg magukat? Különösen a kicsi rémült meg, Tercsi, mikor az apja ordítani kezdett, és recsegve összetört egy széket. — Piszok ingyenélők! Csak szívjátok a véremet! Ilyeneket ordított vérbeborult szemeit forgatva vadul. Hát ilyenkor jobb tágulni a közeléből. Laci már tudta. Egy óvatlan pillanatban kisurrant, és a kertek alatt mezítláb a csőszkunyhó irányába futott. A ruháit is csak útközben szedte magára. Az öreg még biztosan nem ébE szerint itt töltöm a következő redt fel. Majd csak déltájt. De akkor meg újrakezdi az ivást. éjszakát is — gondolta a gyerek keserűen. Az, hogy az iskolába ma sem jut el, nem is okozott neki igazi bánatot. Még örült is, hogy az egész napot szabadon, kénye-kedve szerint töltheti a csőszkunyhóban. — Csősz leszek majd — gondolta magában —, Ambrus bácsitól már megtanult mindent, amit egy csősznek tudni kell. Kunyhóm már van, a járást is ismerem, és nem félek senkitől, tán apát kivéve. .. E gondolat megnyugtatta. Nagyot nyújtózott, és leugrott a priccsről. Egy szögön csíkos tarisznya lógott A gyerek belekotort, és felderült az arca. Szerencsére itt van még egy darabka szalonna, meg a nejlonba csomagolt kenyér. Igen, ehető még, nem száradt ki teljesen Hagyma is akadt a sarokban. Igen pontosan úgy csinált mindent, ahogy az öregtől látta. Falatozni kezdett. Akkor valaki megzörrentette a kunyhó ajtaját. — Jaj! — szaladt végig rajta az ijedelem. — Apám az... Aztán csend lett. Már-már azt hitte, csak képzelődés volt az egész. Ugyan ki a fene jönne ide egy üres kunyhóba hajnalok hajnalán? Apa? Alszik az tökrészegen, mint a bunda... De aztán megint. És hozzá valami hang is. Valami nyüszögés. Most aztán igazi rémület kerítette hatalmába. Még a szeme is elkerekedett a rémülettől. — Csak nem Ambrus bácsi kísért? A kísértet kapirgálni kezdett, és vakkantott. — Egy kutya... ! Az ajtóhoz szaladt és félretolta a reteszt. Lucskosan, szürkén és ázottan ott ült a küszöbön egy reszkető, hor- padthasú jószág. O, istenem, de csúnyácska volt szegény! Laci mégis azonnal valami barátságfélél érzett iránta. Egy lény volt, vele egyívású, akivel láthatóan rosszul bánt az élet. —• Hej pajtás, te hogy találtál ide? A kutya barátsága jeléiül a farkát csóválta. — Tán kergettek, mi? Na gyere be, megleszünk itt ketten is. A kutya gondolkodás nélkül belül került, de tisztességtudóan megült az ajtó mellett. Együtt ettek. Tisztességesen fele-fele alapon. A kutya nem ugrált az ételért, mint neveletlen jószágok, amit kapott, akkurátusán fogyasztotta, ízlelgetve az étel ritkán érzett ízét. Azután elaludt hosszan és nyugodtan. Addig a gyerek rendbetette a kunyhót, elsúrolta a bográcsot, ahogy az öregtől látta, a botot az ajtó közelébe készítette jó erős, kézbeillő szerszám volt Ambrus bácsi maga készítette. Segítette a járást, és szükség esetén elriasztotta a tolvajokat. Vizet hozott az üres kőkorsóba, megmosdott, az inge aljába megtörölközött. Talált egy üres tányért, azt lerakta a kutya mellé. Ez lesz az ő edénye — gondolta. Aztán, amikor felébredt, Laci füty- tyentett neki, s elindultak. Szépen, akkurátusán mentek egymás nyomában, elő] a gyerek, utána a kutya. A nap már az ég peremére kapaszkodott, völrös képét egy berkenyebokorra támasztva. Balázs Katalin; Hurokban Restár Sándor; Ugyanaz a kutya elé dobja a csontot a hátadat vakarja lebúzztt utánad a WC-t kikapar a mocsokból simogat szeret könyveket lapoz Zsebkendővel könnyeket töröl szétvet minden köteléket ugyanazzal a kalapáccsal ugyanazzal a kézzel ugyanaz a kéz a te kezed Szikszai Károly: Hajnal Vörös csík. Átvérzett kötés a kozmosz. Mintha fejlövést kaptak volna a hegyek. a szél is félrebeszél ingemen csak járkál, ahogy a féléién, gondolata műtét előtt. Lassan fölszivárog a fény , sűrű fátyolból képeket varázsol élem a harangszó. Torkomban megrekedt sötétség húzza szekerét hazáig, de ajtóm előtt még térdig éjszakában megint az átvérzett kötés, vagy csak én látok félre: hajnali kések között félárbocon a vers. L Sehiele: Fiú Csenge/ Dénes: A piros telefon „Lelövöm! Le én, a keserves Istenbe! Elengedem a golyót válLból, és ha elhibázom, rá a bajonéttal!” — A férfi, aki vértolulásos arccal, szaván sem, mozdulatain sem uralkodva átkozódik a telefonfülke mellett, erős ötvenes, szikár, cserzett arcú ember. Nem beszél egészen a levegőbe: amint a szurony- roham kartempóit gyorsan és pontosan, kurtán végigvezeti, abból azt kell gyanítanom, hogy volt alkalma életében kipróbálni a kaszárnyában begyakorolt mozdulatsort. Oly nehéz rándítással húzza vissza karjait, mintha valóban testbe szaladt volna a képzeletbeli fegyver. • Van egy órája is már, hogy várakozunk, réges-rég tudom, a férfi Nyíregyházára akar telefonálni, az ottani kórház haleseti sebészetére, ahová — mint a zsebéből kikandikáló távirat tudósította — autóbalesetet szenvedett lányát szállították ma reggel. A távirat óvatlanul bőbeszédűen íratott, az a szó is előfordult benne: életveszélyes. Ez a szó remeg a felindult, tehetetlen emberben. A fülkében kopottas kis öregasz- szony próbálkozik a sokat tudó, ám neki nem engedelmeskedő készülékkel. Ha a csigázott képzeletnek valóságos erőt tulajdonítunk, golyóval a tarkójában, bajonéttal a hátában. Öt már hónapok óta ismerem, tudom róla, hogy Svájcban élő fiával próbál kapcsolatba lépni hetenként egyszer, talán valami nő megegyezés értelmében hétfőnként este hat után. Még sohasem láttam, hogy sikerült volna neki, csak találgatom, vajon a számot jegyez- te-e fel pontatlanul, a fia utazott el hosszabb időre bejelentés nélkül, vagy a tárcsázások és szünetek bonyolult kombinációját tanulta meg rosszul, netán egyszerűen nem várja meg, hogy a 'készülék vonalat adjon? Valami hilha mindig van. Az öregasszony, kinek piszkosfehér haja kibukott már addigra a homlokára a tanácstalan kapkodásban, visszaveszi tízforintosait a szeszélyes szerkezettől, és új kísérletet tesz. Aztán megint és megint újat. Nem mindig ismeri flel azonnal az ismételt kudarc jeleit, van úgy, hogy hosszú monológokat mond végig, részletesen válaszol az ezekkel kapcsolatban maguktól adódó kérdésekre, reszketeg boldogsággal figyelve, hogy a gép megint „elfelejti” megenni a bedobott fémtízeseket Most is így folyik ez már jó ideje. „Lelövöm, mint egy kutyát!” — sziszegi a férfi, rám meredve, a kiszemelt szövetségesre, azután bekopog a fülke üvegén, és mutatóujjával jelzi az ívet, mélyet követve az öregasszonynak azonnal kifelé kellene indulnia. Vagy tizedszer teszi már ezt, de a néni csak int némileg sértődötten, hogy ne sürgessék, és tovább tudakozódik egy zsákocska dió felől, amelyről nem tudja bizonyosan, fiogy megérkezett-e már Zürichbe, ő a maga részéről a múlt héten adta postára... A fülke előtt is jól hallható a kagylóból érkező szaggatott jelzés: foglalt. A férfi nem bírja tovább, ököllel belevág az üvegbe, a halálra rémülten odaforduló öregasszony arcába üvölti: „Dögöljön meg!”, aztán vérző öklét magasra tartva hang nélkül sírvafakad. Rendőr jön, igazoltat, kérdéseket pattogtat, de fellépése nem hozza meg az elvárható eredményt, magyarázat nem születik. „Azt se tudom, él-e még...” — sírja a szikár férfi. — „Azt se tudom, él-e még...” — sírja a kopottas kis öregasszony. Ahogy egymásra néznek, abban a pillanatban értik egymást. Az öregasszony zsebébe nyúl, tiszta fehér zsebkendőt nyújt oda. A férfi elfogadja, megtörli vele az arcát, majd elértve a biztató mozdulatot, vérző kezefejét is. Aztán karonfogja az öregasszonyt, és elvezeti a forgalmas utcán. A rendőr ámulva néz, a néni motyog elme- nőben : „Az a piros telefon... az a piros telefon...” Én is ámulva nézek Ámulva nézem a járdán szétszóródott üvegcserepet, a tönkretett fülkét, és benne azt a piros telefont. Használom szinte naponta, tudtam, kisvárosban az interurbán, akár a lélegzetvétel, nélküle egyszerűen nem működik a nagyobb összefüggésekbe illeszkedő településtest, ezt természetesen tudtam. De hogy ez a tán tízkilós piros doboz ilyen erejű, szó szerint vérre menő, azután katartikusan elcsituló szenvedélyeket mozgósíthat maga után, azt álmomban sem gondoltam volna. És most beleszédülök a hirtelen fel- horgadt kérdésbe: hol élek? Mi az valójában, aminek szemtanújává tett egy szeszélyes pillanat? Milyen uralhatatlan feszültségek, micsoda elemi görcsök közlekednek és cső-
