Szolnok Megyei Néplap, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
1986. AUGUSZTUS 16. Irodalom* művészet 9 Bertók László: Savászana Most eleresztem magamat. Ervyedj el, kéz! Ernyedj el, test! Ernyedj el, gondolat! Ügy! Belül csend, van és sötét. Valahol a tarkóm alatt eszmélni kezd egy régi rét. Lejjebb, a lábaim körül öreg parasztok szántanak. Nagyon messze, nesztelenül. Felül, felettem kék az ég. Nem látom, de átengedi a mindenség lélegzetét. Közöttem ménes porzik át, zene szól alig hallhatón. És összeérnek fenn a fák. Jánosy István: Aszályos nyár Levelét a tengeri összesodorta. Sárgáll az aszott fű. A kert de kopár. Tériévé félig a meggyfa bozontja. Poros úton mászik a krumplibogár. Ott, ott fehérek a portul a bokrok. Rőt katlan a Nap, pléhszürke az ég. Zsugorainak az árnyak. Agyunk kusza, bomlott. Hallgatnak a cinkék, tengelicék. Rőtbarna zsákok a strandon a testek. Redős elefántbőr ott az iszap. Hogy a nappalok is rövidülni repesnek, gyorsulva kavarg, nap után fut a nap. Már kerge napok sora hajszol előre. Észak szele harsan, itt van az ősz. Arcod de hiába hajtod a kőre: lomb vagy csak: a szél lesöpör, megelőz. Kocsis Imre festő és grafikus 1940-ben született Makón, tanulmányait 1966-ban fejezte be a képzőművészeti főiskolán. Első önálló kiállítása 1966-ban volt, 1985-ben Munkácsy-díjjal tüntették ki. Huszonnyolc éves kora óta a főiskolán tanít. Legújabb képei augusztus 24-ig láthatók a budapesti Vigadó Galériában. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a kiállítás anyagából válogattuk. éhány napja valaki elmondta, hogy két utcával feljebb, a hegyen egy kilencéves fiú öngyilkos akara lenni — Elbújt a kert- Üe a szíj leszakadt vele. két napig feküdt eszméletlenül a klinikán. Felizgatott a hír. Ki lehet a fiú? Hogyan jut el valaki kilencéves korában odáig, hogy ilyen elszántan kívánja a halált? A követ ösz- szetörheted, nem fáj neki. Inkább kőnek lenni, mint élni? Látnom kellett a fiút. A ház, ahová utasítottak, az alsó utcában kétemeletes volt, a felsőben már csak földszintes. Omló, régi ház, újonnan festve. Az erős nyári fényben olyan kellemetlen rózsaszínben virított, mint egy kimázolt öreg nő: egyik falát ácso- lattal kellett megtámasztani. Itt laktak. Az apa nagyon elfoglalt pincér, alig van otthon, iszik is, az anya éttermi takarítónő. Szoba- konyhás lakás az alagsorban. Kopogtam, az üvegezett, függö- nyös konyhaajtó rögtön kinyílt. Kövér, magas, kissé dülledt szemfi fiatal nő állt a küszöbön. — Kit tetszik keresni? — Itt lakik azafiú, akimegakart halni? A nő végigtapogatott tekintetével — gondolkodott, feleljen-e. — Hagyjanak már azzal a gyerekkel 1... A karja megrándult, mintha be akarná csapni az ajtót, de azután inkább kilépett a kerti útra. Várta, mit kérdezek. — Miért akart meghalni a kisfiú? Keményen felelt: — Mert lopott. — Nagyon megverték? — Azt csak a szomszédok mondják, haragszanak rám. — De már ingerült volt. — Miért érdekli? — Maga az anyja? — Csak ez hiányzik a ákeren- csémhez. Már hallottam, hogy a fiú anyja három éve meghalt. Ez az erős, magas, fiatal nő faluról jött, az étteremben társult a pincérhez. — Beszélhetek a fiúval? A hangjában gúny és káröröm villant. — Azt már elvitték. — Hová? — Azt nekem nem mondták meg. — Megfordult és visszament a fehér függöny mögé a konyhába. A fiút a meghalt anyja bátyjához vitték, egy Pest környéki faluba. Másnap a Vasvári Pál utcában felültem egy szürke autóbuszra, negyedóra alatt kiszállított. Újabb negyedóra, s megtaláltam a házat iis. Szomorú ház volt ez is, de legalább nem hivalkodott. A két világháború között építették ezeket a Faksz-házakat, napraforgós elő- kerttel, alacsony homlokkal, gilisztahosszú udvarral. A férfi nem volt otthon. Az udvart egy öregasszony sepregette, rögtön izgatott lett. — Azt a gyereket nem vihetik el! Az apa írást adott róla, hogy a Feri ide tartozik. Innen már senki nem viheti el 5 A nagyanyja volt. Az ellenkezés lassan megtört, amikor megértette, hogy a fiút nem akarom elvinni, csak beszélgetni szeretnék vele. Illés Endre: Mint a kő — De aztán ne kínozza, eleget kínlódott már szegény. A fiú, akit megvertek, és aki meg akart halni, sápadt volt, mintha sohasem érte volna nap. „Aszténiás, hiperesztéziás” — írhatták be kortörténetébe a klinikán. Tíz perc múlva kettesben maradtam vele az elülső szobában. — Azért, mert megvertek? — Nem. A fiú azt a szíjat hurkolta a fára, mellyel a kövér, fiatal, erős mostoha verte. — Hát akkor miért? — Mert azt mondták, loptam. — És nem? — Csak játszani akartam. A Horváth Karcsinak van egy lábbal hajthatós kis autója, az mindig kint áll az emeleti folyosón, az ajtó előtt. Karcsi a barátom, és megengedte, hogy az autót akármikor levihe- tem az utcára. Kedden is a ház előtt hajtottam az autót, amikor meglátott a Karcsi mamája, és azt kérdezte, miért akarom elvinni az autót. Karcsi megengedte, hogy járhassak vele, mondtam. De akkar már ott volt Ági néni is, és pofon ütött. Tetszik tudni,' Ági néni... a mamám. Büdös tolvaj, kiabálta. Te koszos büdös tolvaj, majd megtanítalak! Bevitt a szobába, ott vert. Ilyen ványadt és szomorú volt a története. És ezért majdnem meghalt. Csak ezért? Mennyi minden zsúfolódik a legszegényebb életbe is. Mert a történet voltaképpen ott kezdődik, hogy amikor meghalt az anyja, ő rögtön idekerült, falura. De a tartásért pénzt kértek, és az apja fém akart fizetni érte, inkább visszavitte Pestre. De otthon már új anya volt, az erős, fiatal, kövér nő, aki utálta és dolgoztatta a vézna, zárkózott, vérszegény fiút, — Csak az iskolában írhattam meg a leckét. Ági néni otthon nem engedte. Kedden is azért haragudott, mert az autóval elmentem játszani... — Sokat vert? Mintha felelne, a bal arcához nyúlt. És csak ekkor — a mozdulatából értettem meg a különös, fintor- gó, félrehúzódott arc titkát: ennek a kisfiúnak faciálís bénulása volt Mindig jobb kézzel ütötték. Mit kérdezhettem volna még tőle? — Tudod mi a halál? Nem felelt. — Apádnak fájdalmat okoztál volna, erre nem gondoltál? Nem! — mondta a hallgatása. — Azt sem akartad, hogy Ági néni megijedjen? Csak intett: nem. — Hát mit akartál? A grimaszba torzult arca egyetlen grimaszba torzult szóval felélt: — Lekopni!-feli.<sn hetykén mondta, nem is szomorúan — N ; egyszerűen, hitelesen. Lekopni. És ezzel a szóval vált teljessé a a portréja. Mert kétféle öngyilkos van: aki halálában is az élőkre sandít, és bosszút akar állni — és aki már nem gondol senkire. Ez a kisfiú úgy akart elmerülni, mint a vízbe esett kő. Egy nagyon kedves tanáromtól hallottam egy régi anatómiai gyakorlaton, a boncterem bádogasztalánál: Mors est actus naturae, quo persona res efficitur. A halál az a természeti változás, melynek folyamán a személyből tárgy lesz. A papokban, 84 éves korában, elhunyt Illés Endre. E tárcájával emlékezünk a jeles íróra, kritikusra, irodalomszervezőre. Tódor János: Márciusi hó „Amikor a felnőttnek az elvál- lasztó üvegfalon át megmutatták a gyereket, nem újszülöttet, hanem egy tökéletes embert látott... Az üveg mögött nem a ,lányát’ vagy pedig az ,utódot’ pillantotta meg, hanem a gyereket. A férfi úgy érezte: elégedett. Szeret a világon lenni." (Peter Handke: Gyerektörténet) Mintha az időjárás is emlékezetessé kívánta volna tenni ezt a napot Március eleje volt, és hatalmas pelyhekben már órák óta szakadt a hó. Akár egy hipnotikus álomban lenne, olybá érzékelte az időt. Éjfélig bent ült a klinika folyosóján, bizonytalansága pillanatokra némán hisztérikus szorongásba váltott: „Mi lesz akkor, ha. . .” A nővérke is észrevehette rajta a lehangoló, idegesítő tétovaságot, ahogy az előbbi esztelen kapkodás szánté moccanástalan fanatizmusba váltott, ezért is küldte h6za. Feleségét az utolsó pillanatig kiegyensúlyozottan nyugodtnak látta, s kicsit furcsállta is ezt; az asz- szonyt már egy másik valóság vette körül, s a férfi úgy érezte, neki csak statiszta-szerep juthat ebben a megingathatatlan emberi színjátékban. Különös állapot volt ez: tartozni egy történethez, annak mechanikus sorsszerűségét belülről is megélni, ugyanakkor kívülállóként szemlélni e sajátos eseményt, mi több: egy kic^t kitaszítottként, akinek csak annyi a dolga, hogy várakozzon és reméljen. Kötelességének érezte most a virrasztást, képtelen lett volna olvasni, vagy mondjuk, aludni helyette. Éjszaka volt, s így legfeljebb a hazafelé botorkáló részegekkel oszthatta volna meg ezt a társas egyedüllétet. Ám szentség- telenségnek vélte most bizsergető magányának otromba megrontását, most, amikor havas éjszakai kóborlására ők is elkísérték. Ebben a többes számban a gyerek kizárólag érzés-nyalábok fókusza, elnyűtt és unos-untiglan ismételt, gyakorta meghasonlott lélek-tényezőké, „feladata, célja”, hogy saját lényege áltál egy új minőséget „égessen” két felnőtt (a végérvényesen felnőtt világ) már-már érzéketlenné tompult idegvégzödéseibe. Bokáig járt a vizes hóban, lelki- ismerete hosszú kilométereket irt elő, mintha csak a folytonosság moziját vetítő bűntudat — miért van az, hogy életfontosságú várakozásaink, reményeink előtt, azokért drukkolva az emlékezet mindany- nyiszor haszontalanságunkra, hiábavalóságunkra utal — lejárható lenne. Az utcán parkoló, bársonyhóval borított kocsik szélvédőjére írta egy leeendő gyermek leendő nevét, aki talán már meg is született. Azt, amit azután a gyermek kapott, s ma is viseli. Kislányt akartak, talán mert saját tökéletlenségüket, a megnevezhetetlen hiányában fogant romlottságot a leánytermészethez jobban kötődő ártatlanságban remélték meg- és feloldani. A dachoz is jobban illett a nőneműség, míg a fiú, a férfi (asság) töretlen magabiztosságát sugallta. Lehet, ez az oka, hogy az apák többsége fiút akar? Cipője a csatangolásban teljesen átázott, kénytelen volt hazamenni, hogy másikat vegyen föl. A máskor mindig menedéket nyújtó, barátságos összevisszasággal berendezett albérleti szoba most valahogy inkább taszította. Lehetetlen volt itt maradni. Egyáltalán lehetetlen és természetellenes volt most miniden. Ivott egy pofa vodkát, amit kizárólag erre a célra tartogatott. Hirtelenjében kedve támadt felébreszteni a háziakat, de aztán az órájára pillantva, letett róla. Pedig milyen jó lett volna e tompa fáradtság helyett a színtelen ital lassan lengő hajóhintáján átlendülni a holnap bizonyosságába... Már elmúlt öt óra, amikor visz- szatért a szülészetre. A havazás elállt, meleg szél borzolta a hajnal virradatkékjében derengő gépma- gányú fákat. Lila árnyékok nőttek ki a kórház szürke falából, megérinthető és kitapintható volt a csönd. Ez ugyanaz a delejes nyugalom, mint kedvenc festője, Chirico vásznain. Nyugtalanul riasztó metafizika — gondolta a férfi, aki arra készült, hogy leleplezze, tetten érje a világot. Hogy részt követeljen saját életéből.. . A felébresztett portás kedvetlenül szuszogott, a húszast egykedvűen söpörte be, majd könyvében hosszasan bogarászott. Leány, született fél ötkor — hallotta a férfi. Már az udvar közepén járt, lehajolt, és megmosta az arcát a ragyogó tisztaságú hóban.----------------------------------------------7ö sszeállította: Rékasy Ildikó Misztérium
