Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-12 / 163. szám
1986. TOtlUS 12. Irodalom» művészet 9 Hacsak Pongrác Kiss Jenő Pákolitz István: Botcsinálta Lassanként fölösleges lesz minden kendőző mozdulat Tekintetem ablakában tüntetve könyököl a biztos romlás Leglelkemben ugyan — hangtalan bár — meg-megzsondu l botcsinálta bátorságom kihivóan-vacogtató-gyönyöéú zsoltára: „Nincs már szivem félelmére’’ Palkó Tibor Irodalmi oldalpárunk képeit a Magyar Képzőművészeti Főiskola végzős hallgatóinak alkotásaiból a Szolnok Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban rendezett kiállítás anyagából válogattuk. (Az alkotások cím nélküliek. így a képek alatt a szerző nevét közöljük.) ki egy hónap alatt? De őszintén, nekem ne hamuké zz! — Dudus! — A nő vibrált az idegességtől. — Picinyem! — Dudus a száját csücsörítve egy .puszit ciccentett felé, majd újra a pincérhez fordult — Ne rezelj 'be, öcskös. nem az adóhivataltól vagyok. Egész egyszerűen csak érdekelne. Remélem, ez nem bűn? — Hozhatok még valamit, uram? — kérdezte a pincér, és mozdult is, hogy menjen, de a nagy marok erősen fogta. — Hát jó — sóhajtott Dudus —, ha nem akarsz ne válaszolj. Igaz, kicsit megemeli a vérnyomásom, ha egy kérdésre nem kapok feleletet, de hát ezzel most ne törődj. Majd csak helyrebillentem valahogy a lelki egyensúlyomat. Elengedte a fiú karját, bús komor arcot vágva legyintett, mint aki ezt az egészet nehezen fogja fel. aztán a pénztárcáért nyúlt Kivett egy ötszázast, és a pincér kabátjának a zsebébe dugta. — Ez a tied, e szófukar! Én előre adom a borravalót, nehogy a végén megfeledkezzek róla. — Uram, ez sok lesz — kapott a zsebéhez a fiú, de Dudus indulatosan csapott a pénztárcára. — Az összeget én szabom meg! Ebből! A pincér tanácstalanul topor- gott, alig észrevehetően a nőre nézett, mintha tőle várna tanácsot vagy segítséget ebben a helyzetben, aztán egy finom vállrándítással helyére tette magában az egészet. — Nagyon köszönöm, uram — mondta, és elindult, de pár lépés után Dudus dobhártyát reccsentő hangja tor pan tóttá meg. — öcsi; Hé! Vissza! A fiatalember most már ingerülten ment az asztalhoz. A száját vékony vonallá szorította az indulat, és összehúzott szemével figyelte a behemót férfit, meg az abrosz sarkát idegesen gyűrkölge- tő nőt. — Mi az, hogy köszönöm!? ... — Dudus homlokára ráncokat sodort a megrökönyödés. — Te ötszázért csak egy köszönömöt böksz ki? ... Még jó, hogy farba nem rúgsz? Előrelökte a jobbját, egészen a fiú orra alá. — Puszit a jótevőnek! A pincér rábámult az ormótlan kézre és olyan düh fogta el. hogy legszívesebben levágta volna, mint hentes a marhalábat. Nagy lélegzettel igyekezett másfelé terelni a gondolatait, és csak a keze remegésén látszott még az indulat, ahogy az imént kapott pénzt letette az asztalra. Utána előhúzta a .blokktömbjét, összeszámolta Dudus fogyasztását, és az ötszázas mellé csúsztatta a papírt is. — Ki mondta, hogy számolj?! — Dudus apró fecnikre tépte a cédulát. — Miféle szemtelenség ez? ! Majd én mondom meg, mikor fizetek! Belemarkolt a tárcába, és egy Simái Mihály: A nyughatatlan Kmaty tanár úr A daloskedvű, ám agyonhasznált hangszálú Dr. Kmaty Medárd tanár egyáltalán nem örült a rokkantnyugdíjának. Se kutyája, se macskája, s most már: iskolája sincs. Mit kezdjen a rengeteg szabadidejével? Három nap keserves pihenés után úgy érezte, nem olyan rosz- szak ezek az ő hangszálai, hogy vissza ne mehetne a katedrára. Egy hétig leste a postást, hátha mégis visszahívja Kés jár, az új diri. Már a napközit is elfogadta volna. De bizony fütyültek rá. Még a szakszervezetis Brigitta se látogatta meg. Végülis Kmaty tanár úrból más irányban próbált kitörni a tetterő. Átnézett egy csomó újságot Régieket is. Fölfigyelt rá mennyi de- rekas tettet, jóságot, életmentő bátorságot is megörökítenek a krónikák. Szűkszavúéul, persze. A tanárúr eltűnődött: milyen emberek lehetnek ezek a hősök? Érdemes lenne megismerkedni velük alaposabban, közelebbről. Példának állítani őket, a nagyszívűeket, az emberszeretet e bajnokait az érzelmileg satnyultak, az elidegenedettek, az egocentrikusak, cinikusok elé. Ez ám a szép feladat! Mindjárt munkához is látott. Elsőnek Forró Fridolin fűtésszerelő tanulóhoz kopogtatott be. A fiú otthonában nagy volt a rendetlenség. Dr. Kmatynak ebből csak az szúrt szemet, hogy Fridolin nem a piszkos zoknikat, hanem az Ezer- egy szerelmes vers legújabb, féláron vesztegetett kiadását söpörte le az asztalról a szerszámosládába. — Naná hogy kihoztam a túz- ből azt az önkéntes tűzoltót — mondta a srác. Rágyújtott. A gyufát az akváriumba hajította, s nézte, hogyan harap rá egy csíkos zeb- nadánió. — Mi az, hogy jól ismertem?! Mint a rossz pénzt? Nem, nem barátom Mégcsak haver se... Ugyan, apuskám, hol él maga? Adósom az ipse. Két kemény ezressel. Csak nem hagyhattam odaveszni? Hogy meglátogattam-e a kórházban? Hát meg, ha tudni akarja Rajta tartottam a szemem, naná! Nehogy az orvosnak vagy egy nővérnek találja dugni, amivel nekem sáros . .. Hogy mondja, tata? Nem értem ... mikor én ilyen rekedt voltam, nem nyaggattam kérdezősködéssel az embereiket, hanem gargalizáltam. Nna! Magának is ezt ajánlom. A tanár úr lehorgasztott fejjel távozott. Ám hamarosan fölkereste Kapuczni Pongrác parkolóőrt, aki egy lányt élete kockáztatásával hozott ki az örvénylő folyóból. —• Csak nehogy azt higgye, hogy én egy spinéért vízbeugrok! — kököteg pénzzel borította el az ötszázast. Most a balját lökte előre. — A finnyás mindenedet' Meg- eheted, ha kezet csókolsz! — Uram — mondta a pincér, hangjában az indulatot tompító gúnnyal, — miért nem ment maga papnak? Talán még kanonok is lehetett volna. Ott aztán ingyen is csógolgatnák a kezét, itt meg csak az idejét fecsérli,, hiába. Megfordult és elsietett. — Mi volt az ott? — kérdezte a kollégája, kopaszodó, ötvenes pincér. a fiatalember elmondta. — De nagy marha vagy! — szörayűlködött a másik. — Egy ilyen üzletet kihagyni, neked elment a józan eszed! Ez a barom Csák Máténak képzeli maagát, ennek bőre alatt is pénz van. öles léptekkel Dudushoz loholt. — [Főigazgató úr — hajolt meg és ráhunyorított —, melyik kezét kell megcsókolni? — A francba! — mordult rá Dudus a pénzt gyűrögetve a tárcájában. — Elment a kedvem a mókától. A számlámat! Hé, picinyem, hová? Ne bomolj! Megyünk át Budára, ott folytatjuk a murit. Picinyem! Hiába kiáltozott, a nő nem nézett hátra. Ügy fordult ki az ajtón mint aki az emlékezetéből is törölni akarja az egész estét És amikor Dudus utánnaszaladt, már hasztalan kutatta a szemével, nem látta sehol. zölte mindjárt elöljáróban a szőkeszakállas ifjú. — Körül is röhögném magam! Hogy-hogy akkor hát miért? Miért, miért?! Hát nehogy azt higgyék, hogy egy ilyen parkolóőr úszni se tud. Fogadásom volt a vízbeugrásra, ha tudni akarja, nagyokos! Bedobtam magam az örvénybe^ csak úgy, oszt épp szerencséje lett a kis- csajnak, belémcsi ragaszkodott, le se lehetett volna vakarni, hát kiúsztam vele. — Nem azért tette, mert szereti azt a... hogyishívjákcsak ... bizonyos Évi tát? — Tudja mit? Hagyjuk e vitát! És különben is, uram: mi az, hogy szeretni? A*z ember kit szeret? önmagát, szerencsés esetben. — Tehát egy csöppet se vonzódott hozzá? — nyomozott, egyre kétségbeesettebben, Kmaty tanár úr. —I De őszintén: csöppet se? — No... szóval. Bírni bírom, ez tény. Pláne ugye, hogy a vízben a belemártott test annyit veszít a súlyából. .. szóval hát... ennyire bírom. — Na, ezt legalább sikerült kiszorítani belőled — gondolta a tanár. Ám ekkor Kapuczni Pongrác hangja hirtelen fortissimóba csapott át: — Maga meg mit kémkedik itt, vén trotyli? Mi köze hozzá? He? Hogy-hogy meg akarja írni? Álljon meg a menet, öregem, ha meg meri írni ezt a... ha azt meri írni rólam, hogy szeretem Evitát... vagy Edinát, vagy hogy is mondta ... szóval, ha kiröhögtet a haverokkal, édesapám, én olyan sajtópert nyakasztok az akába, de olyat... ! Hát ehhez tartsa magát ... ejcsóválva ment tovább Kmaty tanár úr. Karakán Zi- vadar egy sörözőben fogadta. — Gratulálok! — mondta Kmaty. — Egészségére! Valóságos hőskölteményt mesélnek magáról, Karakán úr. Ahogy azt a szegény kis öregasszonyt, Smith Matildkát megvédte egy huligánbanda költözködésétől, szétcsapva köztük, mint egy oroszlán ... — Hogy mondja, dzsindzsikém? öregasszony volt? Volt ott egy öregasszony is? Én csak valami rongybabát láttam, ide-oda lökdös- ték a kört álló szivarok, viszont nem énekelték a körben-áll-egy- kislánykát, ahogy az ilyenkor dukál. Mert dukál, ugye dzsindzsi- kém? No, mondom, úgyis kihagytam két karateedzést a héten, most itt a pótolási alkalom, megtanítom ezeket kesztyűbe dudorászni. Na de hogy valami Klotild is ... — Egy nyolcvanéves néni, Smith Matild ... — Akár Klotild, akár Matild, ha tudom, hogy nem egy rongybaba, oda se megyek, az biztos. Hát mi vagyok én? Népjóléti intézmény? Szociális otthon? Ne is dühítsen ilyesmikkel, dzsindzsikém, mert még magát is edzőpartnernek nézem. A tanár úr villamosra szállt Már ment a kocsi, amikor Karakán is felküzdötte magát a peronra. Dr. Kmatynak valami azt súgta, figyelje, és kövesse észrevétlenül. És mi történt? Karakán Zivadar egyenest Smith néni lakására ment a sörözőből. A lépcsőházba érve, körülnézett. Kmaty egy kuka mögé lapulva jól látta, hogy virágcsokrot húz elő a tarisznyájából, majd széles vigyor- ral az arcán megindul fölfelé. — Jaj, maga az, Zivikém! Kerüljön beljebb! — csicseregte egy női hang odafenn. — Ezt magának hoztam, Matild néni — hallatszott Karakán dör- mögése. Na tessék Nem is olyan fekete az ördög, mint amilyenre fösti magát — dünnyögte Kmaty tanár úr. Elhatározta: most már elmegy a többi megmentetthez is. A tűzoltó épp kifelé jött a kórházból. Egy volt tanítványát ismerte föl benne, Zénagyot. — Van valami anyagi kötelezettséged Forró Fridolinnal szemben, kedves fiam? — Nekem? A, nincs. Ö lóg egy ezresemmel, illetve lógott, mert közben behozta a kórházba, hogy ... szóval, tudja hogy van az ilyenkor. Kell a zsozsó. De miért kérdi, tanár úr? Választ azonban nem várt, mert meglátta Forró kocsiját a lépcső elé kanyarodni. — Viszlát, tanár úr! Fridi hazafuvaroz! Evitát telefonon hívta. — Sajnos, ma nem érek rá! — közölte a lány. — Randim van. Hogy Pongráccal-e? ördöge van. Eltalálta. De majd máskor keressen, jó, most sietek! Viszhall! Kimerültén, ám diadalmasan rogyott ágyába este a tanár úr. — Engem akartok félrevezetni, lekvárkáim? Kmaty Medárdot, a sasszeműt? Rosszabbnak akartok látszani, takonypócok? Merő divatból! Mikor növitek már ki ezt a gye... ezt a gye... ezt a gyerekes ... Álomba merült. És Kmaty Medárd, a nemaet daloskedvű, ám hangszálnyugdíjas napszámosa ismét) a katedrára álmodta magát. Épp azt magyarázta a zöldfülű felnőtt- és kamaszsereg- nekj, hogy ne szégyelljék az érzelmeiket, ne akarják rejtegetni, ami szép bennünk, emberekben, mikor az ablakon — a, sajnos, nyitvafele- dett ablakon — feketén besuttyant az ördög. Vagyis egy fekete álarcos rabló. — No né, már te is kezded — szólt föl reá az ágyból Kmaty Medárd. — Ez már aztán mindennek a teteje. Egy őrangyal ne maszkírozza magát ördögnek, mert az olyan snassz. És mi a franc ez a kezedben, he? Meg volt győződve róla, hogy az a jóságos őrangyalkája hülyéskedik vele, lévén, hogy már az odaföntiek is kezdik röstellni az ő nagy jóságukat. — Hát már nálatok is terjed ez a járv ... Az -ányt már nem tudta kimondani. Az álarcos ütött a kurta bottal. Sötétségbe zuhant Kmaty tanár úr. — őrangyal vagy? Te igazi őrangyal vagy? — kérdi másnap a szakszervezetis Brigittától, mikor leteszi szekrényére a virágcsokrot. A szóba mint egy csatatér még mindig, látszik, hogy a betörő kétségbeesetten kereste azt a valamit, ami itt nincs. — Medárd bácsi, drága Medárd bácsi! — A szép szőke asszonyka nem tud mást mondani. Kicsit fél is a gézturbános, zavarosszemű kollégától. M ért ha az vagy, viseld a szárnyaidat! A kutyafáját, viselni kell! Ez az azonosítási kód, kérlek! — Jajj, Medárd bácsi, ez a! nagy megrázkódtatás... — Agymegrázkódtatás — szólt a daloslelkű fejbevert. Aztán fölcsillanó szemmel hozzátette; —Sebaj, Brigi, óikkor is: három egy a javunkra. — Kiknek a javára? — értetlenkedett a vendég. — A mi javunkra, angyalkám. Úgyhogy: szárnyakat fel! És dr. Kmaty Medárd, mikor röptében a nyitott ablakhoz ért, visszakacsintott Brigittára. Rónai Mihály András: Addig Azon a síkos, háborított tetőn, amelyre felszorított a völgyi támadás, ahol nem nő egy szál gyopár sem s egy bősz igen és száz kopár nem a zordon számadás, mártanám már, hogy csillapodna — amíg egy éjfélen orozva el nem jő az órám és békét nem terít a hó rám: addig te légy vetem. Oiszeillitotui: Rékany Ildikó F
