Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-12 / 163. szám
1986. JÚLIUS' 12. Irodalom» művészet Dobó Csaba: Számolgatja, de nem olyan Szegedi Caaba Péntek Imre: szó-szedet nap víz szél ég alatt szél víz naP ég a nap nap víz szél ölében nap mint nap szélbe visz napszél visz napra visz vízszél bűz partra tesz szél visz szél ö a szél napszem kel ő a nap partszél vonz ő a part széliében elvisz el szél támad nappal is éles part éjjel is széles víz víz nem árt visz elvisz nap nem árt szél les víz magamhoz part les nap visszavisz víz visz el balálig szél visz el elvisel szemem ha behunyom. semmit sem látok, ha kinyitom, ismét látok, ha fél szemem a tenyeremmel letakarom, látni ugyan látok, de valahogy a dolgok elmozdulnak. Valami, amit éppen nézek. Minden — gondolta a szőke varkocsos. piros szalagos kislány a nyaraló küszöbén üldögélve Júliusi koradélután volt. a meleg pókhálóként tapadt a játszókedvre. Zöldesen csillogó legyek sziesztáztak a fehérre meszelt házfalon, a sárgás hegyű, fáradt fűszálak között kihívóan piroslott egy pöttyös labda. — Julika! — csattant az anyja hangja. A kislány összerezzent. — Mit csinálsz? — Játszom. — Jó. Csak tudni akartam — hallatszott a csöndesülő érdeklődés valahonnan a szobából. Julika rábólintott. Csak tudni akarta, jó. nem jön ki megnézni, mit csinálok, nem kell bemennem megmutatni, piszkos-e a kezem, jó. A napfogyatkozáskor, a múltkoriban — tavaly, tavalyelőtt vagy mikor — kormos üveget kapott nagyanyjától, arcához Szorította, mindent * összekent, haját, ruháiéit, fehér kötényét, megszidták, mégis jó volt, másként lehetett látni vele, mint égy szemmel vagy fél szemmel. Azért a tócsák is elég érdekesek — gondolta. Tükrözik az eget, a felhők mintha a bokád körül csúszkálnának-úszkálnának, különösen ha beállasz a pocsolya kellős közepébe. Lenézel, akár azt is hiheted, te vagy kis Balázs,, miután már megnőtt, óriás lett, és az üveggolyót is megkapta. Anya el szokta törni a napszemüvegét — Holnap lesz a napja, hogy szemüvegtokot vásárolok magamnak — mondja ilyenkor, de Julika tudja, nem lesz tok, és rövidesen eltörik az új szemüveg is. a kulcscsomók mellett, az anya táskájában. Nem tesz semmit, ő majd kiszedi a szemétből a cserepeket, eldugja, és majd ha egyedül marad, azon keresztül nézi a világot. Anya akkor is sötét szemüveget tesz, ha nem süt a nap. de ki van sírva a szeme. Az ösvényen megcsörrent a kavics. A kislány hunyorogva fordulta zaj felé. — Jé, Katus néni — mondta félhangosan. A szájában összefutott a nyál: Katus néni elszakíthatatlanul ösz- szekapcsolódott az ezüstpapírba csomagolt csokoládék emlékével. Mindig csokoládéval tele szatyorral érkezett, és üdvözlés helyett kiborította édes tartalmát az ágyra. asztalra, küszöbre, ahol érte. — Csókolom — biccentett oda nagy osan. — Szervusz prücsök — válaszolt az asszony, rá se pillantva. Julikéban felgomolygott a sértődés. j — Kezét csókolom — állt fel a küszöbről. — Édesanyád itthon van? — kérdezte az asszony, a fal parányi repedését próbálgatva kisujja körmével. Nincs nála a csodaszatyor. — Uhüm — válaszolta a kislány, visszaereszkedve a küszöbre. Sürgősen beszélnem kell vele. A kislány összegubbaszkodott, felvette lehető legkisebb térfogatát. Katus néni belépett a házba. — Itt nyaralni kell — gondolta szomorúan Julika. — Itt nincs egy gyermek sem, ég nyaralni kell. Este legalább békára lehet lesni vagy kisimítani a hajnalka összecsavarodott bóbitáját, reggel legelni hajtják a teheneket, anya leviszi a faluba, vásárolni, néha telefonálunk a tanácstól, jöhetne már, hajtogatja anyu a kagylóba, megbolondulok egyedül a gyermekkel. mi a nyavalyának kellett megvenni ezt a nyaralót, inkább láttunk volna világot azon a pénzen. Az emberek összenéznek, anyut nem érdekli, visszafelé menet leülünk a patakparton. Ne mássz bele, mondja anya. lehet, polulált ez a víz is. De ebéd után nem történik soha semmi. A deszkakerítés túlsó oldalán megjelent a postás. Nicolai bácsi. Leugrott táltosnak keresztelt, saját kezűleg piros csíkosra festett, a rárakódott portól hamvasnak tetsző, rozoga biciklijéről. — Elhoztam az újságot — kiáltott be a kislánynak. Julika feltápászkodott. átvette a küldeményt, és rámosolygott Nicolai bácsira. — Abrakolt már a Táltos? Az öreg nem felelt meg a szokott módon: — Ö már igen, a gazdája még nem. Elnézett a kislány feje fölött. Barackot sem nyomott a feje búbjára. Azt sem mondta: — Aztán mikor táncolunk a lakodalmadon ? Fel sem ült a Táltosra, lehor- gasztott fejjel tolta maga előtt a ialu irányába. A kislány értetlenül rázta meg a fejét. Visszasétált a házhoz, és leült a küszöbre. A fal melletti kekeny járdán katicabogár sétált, ráérősen szedegetve a lábát. Julika kinyújtotta utána a kezét — tenyerében apró foglya hűvös kitinjét, lelkében a katica- eregetők jóságát érezve —. ám a bogár elröppent. Az almafa alá indult. Egyetlen alma sem hullott le reggel óta. A lépcső alatti üregben matatott: az üveggolyók nem voltak dughelyükön. A ház mögé ment. A Piszulák nevű, szürke foltos fehér kandúr nem napozott elnyúlva a langyos földön. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, a fák levelei meg sem zizzentek a szellőtől, mégis mintha vihar készült volna. Visszaült a küszöbre. Rajzolni éppenséggel lehetne, gondolta, de nem ment be a házba a ceruzákért. — Mit csinálsz? — kérdezné meg az anyja. — Ceruzát keresek. — Mire? — Rajzolni. — Aztán a jobb kezedbe fogd. — Még mindig balos? — tudakolná Katus néni. — Mikor hogy. Elbiggyesztette a száját. — Juli! — hangzott fel a házból. — Tessék ? — Mit csinálsz? — Játszom. — Akkor jó. A pillangó határozatlanul szállongott, majd lelibbent a piros labdára. A pöttyök hunyorogtak egyet. A fű megrezzent. A csönd odábbmoccanl, majd felörvénylett. Némán csiviteltek a madarak, elösompolygott Piszu- iák is, báván maga elé meredve. Julika a gyémántcsiszolók féltő imozdulatjával egy kavicsqt emelt szeméhez. A kődarab kétszeresen felszivárványlott, tüzet szórt, megpördült J ulika csodálkozó ujjai között, lelibbent a földre, és lassú forgásba kezdett. A kislány még észbe sem kapott, már töknagyságúra duzzadt a kavics, a növekedés vágya ajtókat, ablakokat repesztett rajta, lépcsők türemkedtek, tornyok csúcsosodtak, asztalnyi lett. Szek- rénnyi, háznyi, kastélynyi. Kerek képű, zöld ruhás asszony könyökölt ki egy csúcsíves ablakon kék kendőt lobogtatva, háta mögött sereg gyermek kiáltozott, hogy jöjjön be hozzájuk játszani. Julika megindult a lépcsőkön, sárga bársony báliruhájában, szöghaja helyett hullámos szőke tincsek libbentek. A páncélinges. alabárdos férfi Inem tartóztatta fel, sőt földig hajolt a megtiszteltetéstől. Óriási sötét téliemben lelt rá a gyermekekre. Tétován nézelődött: a helyiség közepén nagy- anyó, mereven, akárcsak egy régi fényképen. — Azt hittem, meghaltál — szaladt oda hozzá. Nagymama megcsókolta. — A gyermek gyermekek közé való — mondta mosolyogva Julikénak. — Eredj játszani. A gyermekek tábortűz körül üldögéltek, énekeltek, mindegyiküknek volt görkorcsolyája és fényes sárga szandálja. A gyümölcsök nem fán teremtek, a narancstól, banántól ros- kadó ágak a falból nőttek ki. Egyik ágacska hegyébe valaki pislákoló csillagot tűzött. Vaskos, terjedelmes bőrfotelek álltak a patak partján, tücskök ciripeltek a kárpitosszögek alól. A villanykörte a levegőben röpködve ontotta a fényt. — Szervusztok. Kezét csókolom — köszöntötte a kislány a többieket. Tudva tudta. a nő neve Kinga, a gyermekeké Marika I. Marika II, Marika III, Gyurika I, Gyurika II. Gyurika III. Gyurika IV. — Már nem is vagyok olyan kicsi — fűzte hozzá, mielőtt azok szólhattak volna. — Négy és fél éves múltam, óvodába járok. Most nyaralok. Ti is jártok óvodába? Kinga az óvónénitek? — Mi királyok vagyunk — felelték egyszerre. — Nem járunk óvodába. Gyere játszani. Te leszel a sárga liliom, úgyis sárga a ruhád. Hegy alatt az almát szedik, és a hangyák eszik. Julika nem kérdezett semmit, eszébe jutottak a sose hallott játék összes szabályai, megpördült a sarkán. — Bólintgat a virágharang, számolgatja, de nem olyan — énekelte. A gomolygó felhők a szobába érve cigarettára gyújtottak. A lapik tapsolni kezdtek. Saláta kunkorodott, káposzta penderedett: — Ide lépjél, ne oda, aranyszőrű paripára, iá ne ülj a tök szárára, kacskar ingók ringására, Guszti egén nagy bajszára, Mici mackó kuckójára, hipp-hopp. kapaszkodj. — Julika! — ütötte meg a fülét. Anyja átlépett a kastély falán, kezét összecsapta. — Mit csinálsz? Nem hallottad, hányszor kiabáltalak? — Játszom — válaszolta Julika. — Mivel? — Ezzel a kaviccsal. — Ó — szólt az anyja csalódottan. A kislány nem mert a kastély felé pillantani. — Gyere, hozd ki inkább a villanyvasutat. — Jó — bólintott rá engedelmesen. gyermekek még mindig ott integettek a csúcsíves ablakban. A kislány visszaült a küszöbre. anyja távozását várta reszkető türelmetlenséggel. — Mindjárt jövök — súgta oda a gyurikáknak és marikáknak. — Vagy lehet, nincs már elem benne — mondta anyja. — Tudod, mit? Játsszál inkább kastélyosdit. — Én olyat nem tudok — válaszolta a kislány. Elhajította a kavicsot. Anyja visszament a házba. Julika lehorgasztott fejjel sétált a ház mögé. Piszulákot kereste, de a kandúr megint elte- kergett. Tóth-Máthé Miklós: Az elsőosztályú étterem kicsit szertartásos csöndjét úgy Toppantotta szét Mokány Dudus, akár egy vásott kölyök a karácsonyfa- díszt. Pedig nem tett egyebet, csak éppen bejött. De mintha huszad- magával jönne, holott csak egy törékeny, gerlecsontú, félszeg mo- solyú nőt vonszolt maga után. — Gyere picim, gyere — sürgette pincemély dörmögéssel, majd vidáman meglengette jobbját a dobogón éppen hangoló zenészek felé, és odakiáltott nekik: — Fiúk! Zúg az erdő, zúg a nádas! — Tahó — szólt oda a prímása többieknek. — Ezt azt hiszi, lag- ziban van. Dudus ekkor .már rendezgetett. Az egyik asztalról átrakta a virágot meg az angol zászlót egy másikra, és az üresen maradt helyre dobta a kalaapját a kesztyűjével együtt. — Mennyivel jobban mutat! Igaz, picim? Ülj le! Meglátod, nem bánod meg, hogy végre eljöttél Dudus papával. Itt csak hörpin- tünk valamit, vacsorázni majd Budán fogunk. Mit innál? — Talán egy kólát. .. — Mit? Miért nem inkább kút- vizet? Dudus nevetve zöttyent a székre, kigombolta a bundáját, meglazította a nyakkendőjét, aztán összehomorított tenyérrel durran- tott egy hatalmasat. — Pincér! Pincnök! Fiatal felszolgáló állt meg az asztaluknál. — Parancsol? — Naná. öcsikém! De még mennyire, hogy parancsolok. Hozzál ide egy... na várj csak, nézzük előbb, mit mértek itt a dolgozóknak? Odahúzta az itallapot, gusztál- gatta. — Bor minden mennyiségben! Azt nem hozol. Hanem pattansz, és akár egy arkangyal, ide szállsz egy üveg whiskyvel. Értjük egymást? Aztán repülés köziben ne feledkezz meg valami rágcsálni valóról sem. Pogácsa vagy sajtos bigyó, ezt a fantáziádra bízom. No, huss! Huss! A pincér feljegyezte a rendelést, és elment. — Nem kellett volna leöcsizned — mondta a nő. — Egyébként is sértő, ahogy beszéltél vele. Ez már nem tanuló, de még ha az is lenne, akkor is tűrhetetlen az ilyen hangnem. — Milyen hangnem? Nem értelek. picim! Mi volt itt a sértő? — Az, ahogyan lekezelted. — Lekezeltem? Én? Olyan voltam hozzá, mint apa a gügye gyermekéhez. Nevetett, majd egy hirtelen ötlettel elővette a pénztárcáját és szép lassan maga elé helyezte az asztalra. — Tudod, mi ez? — Ha jól látom, egy pénztárca — Rosszul látod, picim. Ez nem egy pénztárca, hanem egy kedves öreg nagybácsi. Egy aranyszívű, drága nagybátyó, akinek húszezer forint van a hasában. És ez a fekete hasú rokon, bizony fene nagy úr. Ha kioperálok egy ötszázast a bendőjéből, ez a te pincérgyereked kezet csókol nekem érte. Ha meg ráteszek még egy lilát, ölben visz haza innen. Nem hiszed? Na, mibe fogadjunk, hogy ez a pincérke ötszázért kezet csókol nekem? — Meg vagy őrülve?! Ne csinálj valami marhaságot, mert esküszöm, itthagylak! — Ugyan — nézett rá szomorú nehezteléssel Dudus —, hát így ismersz te engem? Szoktam én marhaságot csinálni? A pincér hozta az italt, és egy tál sajtos rudat, aztán töltött a poharakba. Amikor a műveletet befejezve távozni akart, Dudus megfogta a karját — Apafej, mennyit tudsz te itt összeboronálni? Mennyit talpalsz A A
