Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-09 / 160. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. JÚLIUS 9. Otthon vagyok ezen a vidéken Letelepedők a Jászságban — Egy bőrönddel érkeztem J ászárokszállásra az egyetem után. Csak annyit tudtam, hogy otthon nem maradok, mert a mezőgazdaság arra elmaradottabb volt, a tsz-szervezég is gyerekcipőben járt még. Hogy éppen a Jászságba hozott a szerencse, az majdnem véletlen, a 10 ezer forintos letelepedési segélyt nem is fogadtam el. Nem akartam magam öt évre lekötni ezen a vidéken. Elmúlt 20 éve már annak, hogy Bényi András hátat fordított a szülőföldjének. Az országhatár mellől, Abaúj vidékéről érkezett a Jászságba, hogy a szakmát megtanulja és hasznosítsa mindazt, amire Debrecenben oktatták. Azóta családja, háza van Jászár okszá^son, befogadták, és ő oIlonának tekinti a falut. Talán a szerencsés természete, vagy a körülmények miatt a beilleszkedés zökkenőmentesen történt, a közösség nem kívánt semmilyen, tőle idegen magatartást. — Az akkori Táncsics Tsz-toen főállattenyésztőnek neveztek ki és a felelősség mellett bizalmat is kaptam. Megértő támogatás vett körül a tagság, a brigádvezetők részéről is. Fiatal diplomások többen is voltunk, hamar szót értettünk egymással. Nemsokára meghívtak a gimnáziumba órát adni. majd a marxista-leninista középiskolában tanítottam. Társadalmi megbízatásokat kaptam, úgy, hogy hamarosan megismertem a falut és nem éreztem idegennek magam. Nekem tetsző feladatokat mért rám a község, azt hiszem ez volt a legfontosabb, hogy megragadtam itt. Az emberek szimpatikusak, jól gazdálkodnak, a föld is hálásabb, mint a szülőföldemen volt. Hatodik éve a szomszédos Jászdózsai Tarnamenti Tsz elnöke. Az egyszerű, dolgos dózsaiakkal pedig talán még könnyebb volt kapcsolatot teremteni. Közéjük tartozik, ízig-vérig jászsági ember lett belőle. Másként értékeli, mint sokan, a jászok dolgos természetét, mert aki magának kapar otthon a háztájiban, az a közöst is jobban megbecsüli. Az egyik ismerősöm pedig éppen ezt veti helybeliként a földijei szemére. Nem lehet egy kirándulást megszervezni, mert mindenki rohan haza a munkából, mondja elítélően. Kelemen Béláné a városi tanács dolgozója is hasonlóan vélekedik, bár eltelt néhány év, mire tudatosult ez benne. — Itt sokkal hajszoltabb az élet. mint az Özd melletti falumban volt. Az emberek sokat dolgoznak, kevesebb idő jut a kapcsolatok ápolására. Talán ezért is tűnnek zárkózottabbnak az itteniek. Érdekes, hogy arra szegény, elmaradott vidéknek tartják az Alföldet. Ezt gondolják a Jászságról is. A férjem és a fiam roppant jól érzi magát, engem eleinte megviselt a klíma, az erősebb napsütés, a szárazabb éghajlat. A beilleszkedéssel nem volt gondom, már csak azért sem, mert tudom, hogy annak kell alkalmazkodni, aki egy közösségbe kerül. Ez volt az alapja évszázadokon át a jász mentalitás és a kulturális örökség továbbélésének. A* kiváltságos időkben sokan települtek ide, és jöttmentek jogokat csak akkor kaphattak, ha teljes mértékben elfogadták a helyi szokásokat, normákat. Akkor ennek nagy jelentősége volt, mert a kiváltságok a jobbágyterhektől való mentséget jelentettek. Azóta természetesen nincs ilyen vonzereje a Jászságnak, sokszor véletlenen múlik, hogy valakit idevet a sorsa. Horváth Györgynek, az Aprítógépgyár osztályvezetőjének például, ahogy a moszkvai egyetemet befejezte, kát alföldi várost ajánlott a minisztérium. Jászberényt választotta a kőtörő gépeivel, pedig csak annyit tudott róla, hogy itt őrzik a Lehel kürtjét. — Hatvannyolc nyarán egy álmos, vidéki város fogadott. Kiábrándultán válogattam az albérleteket, hiányzott Pécs a hegyeivel, tiszta levegőjével, színes piacaival, itt nem voltak svábok, bunyevácok. nemzetiségi szokások, egyhangúbb volt az élet. A munkám teljesen lekötött, de, hogy a szabadidő is köny- nyebben teljen, idecsaltam a régi barátomat. Közben megnősültünk, családot alapítottunk mindketten és úgy éltünk, mint a herényiek. Alig találkozunk már, mert a munka, és az otthon tölti ki a napot. Márkus Károly három évtizede él Jászberényben. A Csepeli Motorkerékpár Gyárból jött az Aprítóba, oda is inkább a futballcsapatba. Mikor asszonyt keresett magának az apósjelölt kikötötte, hogy a focival fel kell hagyni, különben nem adja a lányát. Sőt nem árt. ha rendes szakmát tanul a lakatosság helyett. Mint futballistát egyébként sokan ismerték, barátok is voltak bőven és vannak ma is, amikor csoportvezető a fogazó gépeknél. Jól érzi magát Berény- ben, hijszen az otthona. A szíve mélyén azonban megmaradt csepelinek. A csepeli munkások nem figyelték egymás bérét, itt pedig a testvérek hetekig nem szólnak egymáshoz órabéremelés után. Igaz, nem feltétlenül az irigység, hanem a megméretés miatt. Dr. Budai Anikó, a rendelőintézet szemorvosa öt éve érkezett Székesfehérvárról Jászberénybe. Korábban dolgozott Ajkán is, de nem tudott megszokni a Dunántúlon. — Hallottam a jászokról, hogy nem kedvelik az idegent, és nehéz közöttük megmaradni. Ezt azonban csak az állítja, aki nem élt még a Dunántúlon, ahol valóban zárkózott, tartózkodó emberek élnek és nehezen fogadják be a jövevényt. Nagykőrösi vagyok egyébként. így Jászberénybe szinte hazajöttem. Első benyomásra megtetszett a város a hangulatos központjával, zöld területeivel, különösen vonzó a kultúrpark és a jégpálya. A rokonságnak, a távoli barátoknak is ez a véleménye. A munkahelyi légkör sem hasonlítható a feszült, tartózkodó fehérvárihoz. Kétségtelen, hogy gazdagabbnak tűnő a Dunántúl, még js itt érzem otthon magam. Lukácsi Pál Egy fa monológja Mostanában gyakran leveleim közé jutnak nagyapám szellőfújta gondolatai az ő csemetekorából. — A mi időnkben volt tér, napfény, levegő, nem úgy mint ma — suttogta elfúló levélhangján. Hát igen! Most, hogy végignézek magamon és társaimon, ezen a hosszú asztfalt- úton, megdöbbenek. Mikor érjük mi meg a 80—100 évet? Bizony mikor! Sóhajtanak fel az ágakon sárguló levelek. Ide figyeljenek! Elárulok egy titkot. Az emberek módszeresen tesznek tönkre bennünket. Elfelejtik azonban, ha mi nem leszünk, nekik is meg lesznek számlálva napjaik. Nézzék, az egész úgy kezdődött, ahogy nagyapám rezgéseiből kivettem, hogy volt a föld, a jó kövér, dús föld. Nőtt abban minden, fa is. Aztán megjelentek az emberek, s elkezdték alakítani a tájat. Pusztítottak minket. Kellett a faanyag az építkezéshez, szerszámokhoz, meg mindenhez. S mire észbe kaptunk, már nem állt sudáran mellettünk a barátunk, s egyre kevesebben lettünk. Aztán utakat, járdákat építettek. Egyre szűkült a terület. Jött a beton, az aszfalt, kő, vas. Tudják milyen nehéz manapság gyökeret ereszteni ebben a talajban? S ki vagyunk téve minden barbárságnak. Törnek, zúznak, permeteznek bennünket. Mondják meddig lehet ezt bírni? Nézzenek meg engem. Itt állok aránylag fiatalon, beszorítva ebbe az aszfalt-beton kalitkába. Fölfal bennünket az aszfalt, amikor ilyen meleg idő van. Hát mi ez kérem, ha nem a fajogok megtiprása. Egyszerűen hiányzik az élet feltétele. Nagyapám gyakran fújdo- gálta: — Fiam a legfontosabb, hogy területünk legyen, aztán mi növünk, életet adunk. De hát így! így, kérem nem lehet. Már ne is haragudjanak ..., de így élni beEgyre kedveltebbé válik a horgászok, fürdőzők, kirándulók körében a Szolnokhoz közel eső, festőién szép dobai Tisza-part, melyet az elmúlt napok rekkenő hőségében sokan kerestek fel autóval, kerékpárral (Fotó: Korényi Éva) Utazni szép, utazni jó Két új üzlet nyílt Karcagon A Piért Vállalattal közös üzemeltetésben nyitotta meg július 1-én a Karcag és Vidéke Áfész új papír-írószer szaküzletét a Kálvin út 11. szám alatt. A 120 négyzet- méter alapterületű üzletben az eddiginél szélesebb választékban találnak a vásárlók a kétmillió forint értékű árukészletben az iskola- és irodaszerek mellett irodai kisgépeket, tapétákat, posztereket, táskákat és háztartási papírárut is. Ugyancsak ezen a napon a Bethlen Gábor út 2. szám alatt megnyílt az Áfész 317 négyzetméteres ABC kisáru- háza is. Megépítéséhez jelentős anyagi és erkölcsi segítséget kapott a szövetkezet érdekképviseleti szerveitől, a megyei és a városi tanácstól is. A szövetkezeti tagság példás összefogásának tanú- bizonysága, hogy a külön e célra meghirdetett célrészjegy jegyzésével, egymillió hatszázezer forinttal járult hozzá az ABC megvalósításához. A kisáruház 1,8 milliós árukészlete nagyobb áruválasztékot kínál, kulturált környezetben javítja a körzet lakóinak ellátását. zárva, csak a lombunk látszik ki, ha van egyáltalán. Kérem, ezt nem lehet sokáig bírni. Fiatalon elpusztulunk. Még tűzre sem vagyunk jók. Nézzék, hogy szenvedünk, leveleink már nyár közepén rozsdásak, peregnek le. Már arna is gondoltunk, hogy sztrájkba lépünk. De mit érünk el vele? A szerény jóérzésünk mindig felülkerekedik, amikor dönteni kell. Az utóbbi időben sokat foglalkoztak velünk, vannak fásítási akciók. Egyik napon védenek, a másikon ugyanazok törzsünket akarják. Nézzenek végig a főúton, hát alig akad ott fa. Néhány barátom tartja még a frontot, de ők sem istenek. Megmérgeznek, kitaposnak, eltörnek, megsértenek bennünket. Így nem lehet fejlődni. Bármennyi jóindulat is szorult törzsünk és gyökerünk anyagaiba, nem bírjuk”. Elpusztulunk! Ha mód van rá, figyeljenek jobban ránk. Ha elültettek, gondozzanak! Nem kell nekünk aszfalt, kő, be- tonkalitka. Szabad föld kell! A többi városi főúti fatársaimnak is. Tarpai Zoltán Épp csak már nem nekem való, szoktam néha mondogatni, túl a hatvanon ; meg azt is, hogy öregszem, öregszem, már a szemem is öreg szem... Márpedig ha nem lát jól az ember, akkor nem sokat ér a világban való nézgelődés. De persze látni csak akkor lehet, ha nézni tudunk, ha jól kiválasztjuk a látványt, sakkor a gyöngülő szem sem akadály. Ezért végül is minden évben rászánom magam egy-iegy utazásra, hol családostul, hol egy két jóbarát- tal. Mert egyedül utazni fél öröm sincs. És ha jól tudjuk, netán együtt fedezzük fel a néznivalóikat: az éppenséggel sokszoros öröm. Miért utazunk? Hogy gyönyörködjünk a messzi (Vagy közeli, de a miénktől eltérő, netán egyben-másban ‘azzal épp rokon) tájakban, városokban, s megismerjük a külhoni klímát, az emberek életvitelét: élvezzük élénkségüket vagy csodáljuk higgadt nyugalmukat — tanuljunk tőlük vagy tán saját önbecsülésünk növekedjék. Az élet másmilyen volta is élni segít, hál még ha ellestünk ezt-azt, amit emberségben, ízlésben, udvariasságban az ottaniaktól megtanulhatunk. . . Ez a legfontosabb, de nem kevésbé érdekesek az élet olyan nem megvetendő részletei, mint a kirakatok, boltok, áruházak, az árak, a közlekedés, az étkezési szokások, lakberendezés, és így tovább. Pár héttel a háború kitörése előtt jöttem rá, hogy ha csak néhány napom s vagy esetleg csak néhány órám van egy-egy nagyváros megtekintésére, mit kell akkor okvetlenül megnéznem: a székesegyházat és a nagyáruházát. A katedrális a város (és az ország) múltja, az áruház a jelene... Ez persze szimplifikálás, de hogy a múlt tanulmányozása, s ezen belül a műemlékeké, műkincseké éppoly fontos és sokatmondó, mint napjaink jelenségeinek fölfedezése, az bizonyos. Csakhogy — különösen a műemlékekben gazdag városokban — könnyen beleveszhetünk a részletekbe, mégis talán a legfontosabbakat mulasztjuk el, ha nem tájékozódunk jó előre, mégpedig nemcsak térképpel, hanem fejben is. Az utazásra föl kell készülnünk, eleve ismernünk kell amit látni fogunk: az épületek, meg a múzeumok kincsei akkor mutatják meg igazán magukat. Micsoda1 öröm, ha — mondjuk — Firenzében nem kis keresés után egyszerre szemben találjuk magunkat Alberti művével, a Palazzo Rucellaival, az első tökéletes reneszánsz palotával, aztán a Palazzo Strozzival: íme ez az! Ismertük már képről, sőt a pesti városképből is, hiszen nálunk is ízléses, rangos körúti paloták utánozzák, éppúgy, mint világszerte, de az ötszáz éve felül nem múlt minta épp első voltával és tökélyével szinte megrendít. Igen, jó mindent történetileg látni, s ehhez előzetes tájékozódás szükséges. Ugyanígy a múzeumokban. Nincs az a színes fénykép, nyomat, amely a méretet, a felületet s az eredeti színeket visszaadná... Nem is szólva arról, hogy némely mű megújul: Botticelli Tavasza ma éppoly frissen ragyog, mint mikor a művész megfestette, mert több éves munkával nemrégiben tisztították meg. (Ugyanezen okból nem lehet most látni a Vénusz születését. Éppily friss sugárzása van Michelangelo kör alakú Szent családjának. Szomorú szükségszerű megújításon esett át a római Szent Péter székesegyházban, a világ legnagyobb templomában Michelangelo Pietája is, amit egy őrült magyar disszidens kalapáccsal csonkított meg. Azóta golyóálló üveg védi. A távolságért pedig kárpótol a remek megvilágítás. Kiemeli, amit semmilyen könyvben nem érzékelhetünk, hogy tudniillik a Madonna fehérmárvány figurája bársonyosan fénylik, a halott Krisztusé pedig szürkés. Szó sincs színezésről: Michelangelo így választotta meg a márványtömböt, és ahogy maga írta: „lefaragta a fölösleget”. Ennél aztán csak a milánói (befejezetlen?) Rondani- ni Pieta a szebb, amely mór szinte expresszionista mű. Sokak szerint — évszázadok óta, máig is — magyar szójátékkal: ronda, nem is igazi mű, laiz agg művész eltévelyedése. Ám akinek van szeme a látásra, az az idős zseni művének megrendítő monumentalitását éppúgy felfogja majd, mint a San Pietro páratlan kupolájáét, vagy a Sixtusi kápolna Utolsó ítéletét, amelynek restaurálásához szintén most kezdenek hozzá. A kiemelkedő műveket reprodukcióból, művészettörténetből ismerni illik, s a ráismerés kettős élvezettel i jár. Ami nem zárja ki, hogy ismeretlen művek is megszólítsanak, mikor is saját fölfedezésünknek külön örvendhetünk,. . De éppígy ismernünk kell a pénznemet, fejből tudnunk az átszámítási kulcsot, a vendéglők vagy taxisok trükkjeit (nehogy bolyongjanak velünk egy pár perces út helyett), és így tovább. Érdemes hát felkészülni, hogy jobban kihasználjuk, ami külföldön a legdrágább: — az időt! K. N. I.
