Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
1986. JÜLIUS 5. Irodalom» művészet 9 Szeles József: Tegnap és ma életemet aprópénzre váltom Zsebemben nyugták nyugtalan hadserege s két deka remény: holnap újra eljön elém az este szuperszonikus mosolygással fogadom az utazási irodák plakátjc inak kihívó meztelenségét - leszólít a gyűrött arcú éjszaka - vacsorám sovány emlékfoszlány a tegnapi ebéd után utolsó buszjegyem talán elvisz a végtelenbe Szikszai Károly: Mintha te jöttél volna Torkomban minden rózsa, hullanak piros szirmok, kinek az arca hullik el bennem, szívemet ki havazza holtra? Testemben mintha föld Zubogna mintha anyám, a piciny isten vacogna, mintha te jöttél volna vissza, bejössz, kinyitod szobánkat,- megérkeztem - mondod, de csak a hó bőröm alatt, havad kései nyílnak, s én állok befagyott poharak között, piros jégtáblákkal a számban átványosan és hangoskodva szállnak íel Nincsenek, csak négyen, de színeikkel és harsány hangjukka! megtelik rögtön az egész kocsi. Lehetnek vagy tizenhét-tizennyolc évesek Az egyik lányon piros nadrág feszül. a másikon sárga. A pulóverjük ujjai össze vannak kötve a melleik alatt. Talán, hogy tartsák őket, pedig ágaskodnak maguktól is. A fiúknál hátizsákok vannak és kötelek. Hegymászóbakancsok lógnak a hátizsákjukon, és színes vaskalapok. Még csak most állt be a HÉV. majdnem üres az egész kocsi, de már eleve csak két helyet foglalnak el. A lányok a fiúk ölébe ülnek, és időnként kitátják nekik a szájukat, mint a madarak, amikor várják, hogy etessék őket. A fiúk belecsókolnak a szájukba. — Pardon — fordítják át a lányokat az ölükbe, amikor megtelik a kocsi, és az üres helyekre nem lehet leülni melléjük a lányok elnyúló lábaitól. — Jobb, ha az ember már mindjárt az elején csak egy fél helyet foglal el — teszik hozzá. Az egész úton vagy egymáshoz szorítják az arcukat, vagy csóko- lóznak. Minthogyha nem nézné őket senki se. Minthogyha nem is létezne a világ. — El tetszik férni? — kérdezi a mellette ülő nénit a piros nadrágos leány — mert akkor átfordulok. — A választ meg se várja, átfordul a fiúnak az ölében az ablak felé. — Hát ilyen azért eddig nem volt — szólalt meg valaki a kocsi másik oldalán. — Pedig már sok mindent megértünk — feleli a mellette levő asszony. — Ezek legalább ülnek valahogy. De tessék csak megnézni a villamoson, ott benn a város közepén. Ahol a csuklósoknak van az a forgójuk, magukhoz ölelve a rudat is, hogy még csak tartaniok se kelljen egymást, úgy ölelkeznek meg csókolóznak, minthogyha vízszintesen csinálnák. — Az embernek megáll az esze. — Amikor én iskolába jártam, az ilyenért az embert kicsapták. — Hol vagyunk attól, kérem — szólt közbe valaki. — Akkor ha tíz pengő nem stimmelt a kasszában, a pénztárost is kirúgták. A két leány és a két fiú időnként nagyokat nevet. Ki tudja min. Lehet, hogy azon, amit mások mondanak. Lehet, hogy azon amit ők mondanak egymásnak vagy gondolnak csupán. Különben is úgy néznek át mindenkin, mintha nem is létezne ez a világ, ök egy másik világ. A máé, vagy már a jövőjé, ki tudja? És ki tudja megmondani ma, hogy kinek lesz igaza? Nézem őket ,és hallgatom a megjegyzéseket. Amikor középiskolás voltam — jut eszembe —, s lehettem már vagy tizenhét éves egy hónapra elvonták a kimenőmet az internátusbán, mert a cukrászdában megláttak egy leánnyal Akkor a leányt, ha az ember udvarolni kezdett neki, be kellett mutatni az egész rokonságnak, hogy ki mit szól hozzá. Számba vették a hozományt, meghánytákvetették, hogy miből fognak majd élni, s ha mindent rendben valónak találtak, áldásukat adták a frigyre. Amikor életemben először megcsókoltam egy leányt a réten útban az Olt felé, milyen szorongással mentem haza, hogy vajon nem látta-e meg valaki — emlékezem vissza. Ez akkor volt — morfondírozok magamban, s nincs kedvem vitába keveredni. Ez normális akkor sem volt, és ki tudja, hogy ma mi a normális. És ki tudja, hogy mi lesz? * * * Üldögélek a hegymászók hatalmas sziklafalaival szemben, s nézem, amint másznak. A ház teraszáról, ahol az életem egy részét töltöm, a lombok fölött rá lehet látni a legmagasabb sziklafalra és a csúcsra. Néha órákig másznak a falon, amíg feljutnak a barlangszerű üregekhez vagy a tetőre. Már ismerem minden mozgásukat Tudom, hogy hol mászik fel a biztosító a hatalmas kötélkötegével. És ismerem a kiáltásait is: „Köté- é-1 indul!” — tölti be az egész katlant az elnyújtott kiáltás, amikor dobni kezdi az egyik végén magához rögzített köteget. Az mint összetekeredett kígyó, ha ugrásra lendül, úgy nyúlik ki éppen a sziklafalon. Tudom, hogy kúszás közben hol fognak megpihenni. Melyik kiálló kis sziklacsücskön. És ismerem azokat a szakaszokat, melyeken néha órákon át csüngnek, keresve ujjaik hegyével a repedéseket. Mint falra feszített Krisztusok a falon vagy puskacső hegyével falhoz állított száz méter magasságban — olyanok éppen, tőlem, a teraszról nézve. Már azt is tudom, hogy a ledobott kötélen mászni nem szabad. Az csak biztosíték a derékra és a mellre akasztva. Aki fenn áll, marokkal szedve rövidíti, a szerint, ahogy másznak. De majdnem minden évben meghal így is valaki vagy nyomorékká zúzza magát a falon. Perzselve süt a nap, hogy szinte szikrázik tőle a hófehér kő — és másznak. Kilátástalanul esik az eső egész napon át — és másznak. Látni is alig lehet a ködben, de hangjukról ítélve — másznak. Majd esténként kigyulladnak a fények az üregekben, melyeket barlangoknak hívnak ugyan, de fel se lehet egyenesedni bennük Tüzet raknak az üregek szájánál vagy arra a kis párkányra ott előttük, ha vám Még sohasem láttam, hogy viszik oda az ágakat. Szombatonként sokszor ott is alszanak. A falu kutyái fel-felvoní- tanak a sötétben, amint kigyulladnak a sziklafalak, s az üreglakók elkezdenek énekelni. Néha gitár vagy harmonika hangját is lehet hallani. Nappal, amikor másznak, a kiáltozásaikkal telik meg időnként a katlan. Különösen, amikor lányok is kapaszkodnak velük. Élénkebb színeik és tapadósabb, csimpasz- kodóbb, lassúbb mozgásuk miatl rögtön észre lehet venni őket. amint a fák koronái fölött megjelennek a fehér sziklafalon. Mint a pókok. Bakancsuk orrával támaszkodva és ujjaik hegyével csimpaszkodva néha félórán át csüngnek egy helyben, mozdulatlanul — Jobbra! — hallatszik ilyenkor felülről a kiáltás. — A kiálló szikla alatt keresd meg a hasadást! — Tartlak! — Megvan?! — A jobb lábaddal találsz egy dudort! — Biztosítsak melléd valakit!? — Kötél a következőnek, ugyanott! * * * Nézem most is a sziklafalat Szeretem nézni, amint centiről centire haladnak rajta felfelé. Megkönnyebbülök, amikor túljutnak egy-egy szakaszon. Szinte a lábaimban érzem az izgalom és a fáradtság oldódását, ha megpihenni leülnek valamelyik kiszögellé- sen. Szeretem őket, mert nem néznek sohasem hátra. Nem néznek, csak mindig fölfelé. Csodálom őket, mert a leggondosabban vizsgálnak meg minden kis lehetőséget, és játszanak mégis az életükkel. Ez az igazi játékuk, minden egyéb, amivel még játszanak, csínytevés csupán. Az is, ahogy ülnek a vonaton vagy a buszon. Az is, hogy összefonódnak a nyilvánosság előtt. Ahogy irigyeltetik magukat, vagy megbotránkoztatnak. Ahogv csinálják a dolgaikat abszolút látványosan. A leglátványosabban azonban ezt csinálják Ezt a falra mászást. Ezt az életet és halált látszólag egyaránt semmibe vevést. Ezt a megdöbbentően valamit valamiért, amit csak ők ismernek, amit csak ők tudnak, amit csak ők találhatnak meb majd egyszer, valaha: a világ tetejét. Nézem a hegyet. A biztosítók már fent vannak a csúcson. Egyszerre két fiú biztosít. Ceruzavékony színes nylonköteleiket úgy szedik fel és lóbálják körbe, mint cowboyok a lasszót. Aztán kiáltanak: — Kötél megy! — Sisak nélkül ne induljatok! Félúton, ahol pihenni szoktak, a kiálló szikla peremére ülnek, és pihentetve lelógatják lábaikat Minthogyha a huszadik emelet tetejének a peremén ülnének. — Szomjas vagyok! — kiáltja valamelyik. A biztosítója a kötelet átadja a másiknak, s lemászik. Ha egyszer szomjas a kicsi... Mintha csak a büféből vinné neki. Majd szembefordulnak újra a sziklafallal, s mint szívókorongokat rárakják tenyereiket. A fent levő fiú biztosítja mind a két leányt. A lent levő biztosítás nélkül mászik utánuk. Csak a majdnem teljesen függőleges sziklafalrészt kerüli el Ki érti ezt? Talán csak ők. Akik hétről hétre megjelennek a falon. Majd éjjel egymásba kapaszkodnak, hogy oldják fáradtságukat, hogy oldják magukban a veszélyt. Ki tudja, milyen ez a kapaszkodás? Mert ki tudja, hogy milyen a falon? Hasalni vagy üldögélni az üregek szájában, ott, ahol még a madár se jár! Mert még a madarak is alattuk szálldosnak, itt sasok nincsenek. Lekukucskálni hason fekve a világra, vagy elnyúlva háton — eny- nyivel közelebbről — bámulni a csillagos eget! Összeölelkezni mindenki előtt máskor meg a föld méhében! Élni egyszerre: zajosan, látványosan, és elrejtőzve a sziklák ki- tátott szájában! ♦ * * Személyautó áll meg az erdő szélén, a felénk vezető úton. — Uram! —• száll ki a kocsiból a férfi — meg tudná mondani, hogy merre van itt a turistaház? És fel lehet oda menni kocsival? — Turistaház. .. — ismétlem bizonytalanul, hogy jól hallom-e. — Itt kell lennie valahol — szólal meg az asszony is —, a lányomék ide jöttek. A lányom piros nadrágban van, a barátnője sárgában. Nem látta véletlenül valahol? Most mit mondjak?... Hívjam le őket a teraszunkra? Mutassak rá a sziklazuhatag legmagasabb tarajára? Hogy ott... alatta... abban a még csak nem is barlangban, hanem üregben, a hegységnek nem is a szájában, hanem inkább az orrlyukában... ott... ott fenn.. közel száz méter magasságban.. . ahol a madár se jár... ahová csak úgy lehet feljutni, ha belevájja az ember az ujjait a repedésekbe, s kitapogatja bakancsai hegyével a sziklafalból kiálló dudorokat? Ezt mondjam nekik? kkor az anyja sikoltozni kezd. Szemei a sziklafalra meredve olyanná válnak, mint a holtaké. Mit mondjak nekik? Hogy az éjjel ott szépen énekeltek? Hogy lobogott lángjuk a falon? Hogy a kutyák lent elkezdtek vonítani? Hogy az öregek biztosan keresztet is vetettek magukra? Ott megtalálják! — mutassam nekik? — Ott!... ahol csüngnek a denevérek. És ők is, amikor csimpaszkodnak felfelé a falon. Lőrincz László: Zs. Nagy Lajos: Mindössze öten ülünk a kis vidéki váróteremben. Közvetlenül a kijárat mellett három nő, két idősebb vagy legalábbis középkorú asszony és egy tizennyolc év körüli, iruló-piruló szőke lány. Nem messze tőlük egy pirospozsgás, ra- vaszkás tekintetű, erdészforma férfi, zöld pörge kalappal a fején; no és kissé távolabb a társaságtól e sorok írója. Az egyik asszony a szőke leány anyja, ö beszél legtöbbet, a másik, nyilván rég látott ismerőse, bólogatva hallgatja. De a zöld kalapos férfi is csupa feszült figyelem. — őszre lesz az esküvő. Jaj, édes Marikám, ha tudnád, mennyi most a gondom, még a bútort se vettük meg, azt se tudom, kapunk- e addig valami rendesebbet, nekem végképp nem tetszenek ezek a modern bútorok, de hát Ernő is csak ehhez ragaszkodik, ámbár azt mondta, hogy neki mindegy, elviszi ő Erzsikét akár egy ingben is, de azért tudom, hogy neki is a modern bútor tetszik, hiszen tudod, mérnök, kell, hogy adjon magára. — Oszt hány éves? —■ szól közbe a barátnő, csak úgy mellékesen. — Mennyi is, Erzsiké? — kérdi a mama kis zavarral küzdve. — Negyvenkettő — mondja Erzsiké lesütött szemmel, pirosán. — Ügy negyven körüli — ismétli meg a mama némileg módosítva a választ —, de viszont nagyon jó és rendes ember, nem iszik, nem dohányzik, meg oszt teljesen odavan Erzsikéért. . . — Meg oszt mérnök is, igaz-e? — szól most közbe egészen váratlanul és illetlenül a zöld kalapos. A mama idegesen kapja fel fejét a váratlan közbeszólásra. De a zöld kalapos nem tágít szelíden tovább kérdez. — Oszt — hangjából a süket is kiérzi a gúnyt — elvált már legalább? —, Nem is volt még nős — csattan fel a mama éles hangon —, de... de egyáltalán mi köze magának ehhez? A zöld kalapos nyugodtan néz a mamára. —• Tulajdonképpen semmi — mondja —, épp csak az jutott eszembe, miért nem tudott megnősülni eddig egy ilyen jó ember. Aki se nem iszik, se nem dohányzik, tetejébe még mérnök úr is...? — De hát mi köze hozzá...? — kiáltja a mama, és félő, hogy rögtön sírva fakad. — Semmi — szögezi le a férfi, és cigarettára gyújt. — Legfeljebb annyi, hogy egy fiatal lánynak nem ilyen jó férfira lenne szüksége. — Itt nem is szabad cigarettázni — mondja a mama sírós hangon. A zöld kalapos csak legyint. — Oszt miért nem iszik a mérnök úr? Biztosan gyomorbajos. Oszt miért nem dohányzik? Biztosan tüdőbajos. Oszt miért olyan jó és rendes, hogy eddig még egy nőt se boldogtalanított? Talán nem bízik önmagában? S most abban bízik, hogy a kis, tapasztalatlan Erzsiké.. . Közelebb lép, és egyenesen a mama szeme közé néz: — Megnyugtathatom, nénikém hogy egy ilyen szép fiatal lánynak nem jó férfira, hanem egyszerűen csak férfira van szüksége. Nem olyanra, aki nem dohányzik, nem iszik, meg egyéb dolgokat nem csinál, meg szereti a modern bútort, hanem olyanra, aki ura tud lenni, esetleg nem is jó, de ha kell, esetleg jól elnáspágolja Erzsikét, mindenesetre nem a diplomáját fogja neki mutogatni az ágyban. És... a derekát se kell még kene- getni. (E sorok írójának olyan érzése volt, hogy a zöld kalapos férfiben szinte orgiázik a rosszindulat és a káröröm.) A nők kétségbeesetten pislogtak az órára, nem jön-e még a vonat. Erzsiké két tenyerével takarta el lángoló arcát. Ki tudja, mi lett volna, ha nem történik valami... De történt. Kinyílt az ajtó, és gyönyörű, áttetsző nyári ruhában, hajában mezei virággal belépett egy szép, barna fiatalasszony. Tekintetét mosolyogva hordozta körül a savanyú társaságon, aztán, mint aki mindennel tisztában van, a zöld kalapos férfihoz lépett, s mint valami balett-táncosnő, vállára ejtette a kezét: — Jenőke, már megint? — csak ennyit kérdezett. Aztán kedvesen az asszonyokhoz fordult, akik valahová a mennyezeten túlra néztek. — Ugyan, ne haragudjanak már szegényre! Bolondokat beszél, ha nem vagyok mellette, de amúgy nagyon jó és rendes ember... Ekkor hirtelen megrökönyödik és beleszagol a levegőbe: — Te Jenő — kiáltja dühösen —, te megint cigarettáztál...! Jenő meg zöld kalapját igazgatva, kissé túlzott buzgósággal nyitja ki az ajtót tündéri felesége előtt. Ezen még Erzsiké is elmosolyodik. i összeállította: Kékasy Ildikó Rapai Ágnes: Kavics őrzi a forró áradat medrét a homok vásznán ráncot vonó szelet rögök alatt megbúvó csigaházat éledő homálykarok neszét idegen hangok összezárt ajkait kinyíló teret füstölgő romokat nyugalom partjain elsimult dagályt A jóindulatú ember L A
