Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-05 / 157. szám
8 Irodalom» művészet 1986. JÚLIUS 5. Bólya Péter: Válnak? Miért? Éppen vége volt az iskolának: itt a szünidő. Reggeltől estig fociz- tam a házunk melletti téren, és vártam, hogy mégiscsak elmegyünk valahová nyaralni — hármasban, ahogy tavaly és tavalyelőtt. Anyám főz, apám horgászni jár a házigazdával. És én? Ott vagyok a vízparton. Egy barna kisfiú nagy utakat tesz a nádasban, és a stégek alatt vízbefultakat keres. VÁLNAK? Egyik nap apám egy újságlapot tett elém, a lap közepén kék ceruzával bekeretezett hirdetés. Orvos özvegye, r.k. tíz év körüli gyermek nyaraltatását vállalná. Leveleket „Dunakanyar" jeligére a kiadóba. „Egyedül menjek nyaralni? Orvos özvegyéhez, a Dunakanyarba? És! mi az, Ihogy r.k.? Mindegy. Jobb, mint a semmi. Mikor megyünk?” Apám kísért le V—be Hamarosan megtaláltuk a címet: borostyánnal befuttatott, hegyes tetejű ház, kétoldalt a tetőn apró tornyok, s a homlokzaton, kicsiny mélyedésben egy színes Márda-szo- bor. A csengetésre ketten jöttek ki a kapuhoz, két idősebb nő. „Tessék, mit óhajtanak, ja, a hirdetésre, tessék csak, tessék beljebb jönni .. Bemutatkoztunk. — Doktor Antóczyné — mondta aq egyik nő. Maigas, ősz hajú asz- szmny, hosszú szoknyában, magas nyakú, fodros blúzban. — Ez itt á húgom, Lilla — mondta Antóczyné. Lilla: hosszú szoknya, magas nyakú blúz, ősz haj, kontyba csavarva. — Ikrek, ugye? — suttogta apám kabátújját rángatva, amint befelé mentünk, az udvaron. A házban hűvös, homályos szoba fogadott. — Foglaljanak helyet — mondta Antóczyné. Lilla: — Ez lesz a kisfiú helye, ha itt marad. Leültünk. Körülpislogtam a szobában. Posztótetejű íróasztal, faragott könyvszekrény; barna színű, magas-támlás ágy. A falon állatbőrök, egy őzagancs és egy nagyméretű fénykép: bajuszos, szemüveges férfit ábrázol. — Az ki? — kérdeztem Lillától, a képre mutatva. Lilla kinézett az ablakon. Antóczyné: — Ami a továbbiakat illeti... A továbbiak: két hónap, iskola- kezdésig, teljes ellátás, foglalkoztatás, mindezért kétezerötszáz forint, havi részletekben. Apám hamarosan elutazott, és én ottmaradtam a borostyános házban Antóczynéval és a húgával, Lillával. — Szóval, ez lesz a magáé — mondta Lilla, amikor visszamentünk az állatbőrös szobába. — Az ott ki? — kérdeztem másodszor is, a fényképre mutatva. — Akkor talán csomagoljon ki — mondta Lilla, és otthagyott. Kiosattintottam a bőröndömet, s a holmijaimat berakosgattam a ruhásszekrénybe. a naftalinszagú férfiruhák mellé. Lassan telt a délután. Üldögéltem a szobában, sétáltam az udvaron. Az egyik diófára is fel akartam mászni, de aztán inkább leültem alája. — Vacsora — hívott estefelé Lilla. — Jöjjön, kérem, vacsorázni. Szépen terített asztal, virág a tányérok között. Leültem a helyemre, — Imádkozzunk — mondta Antóczyné. összekulcsolta a kezét; és rám nézett. „Nekem is kell? Szófogadóan összetettem a kezemet, és magam elé mormogtam valamit, ilyesmit, hogy: mégsohaéletembennemcsináltam majdéppenmostfogokitt- nektek imádkoznihülyék. Vacsora után Lilla megágyazott nekem, és a márványtetejű éjjeliszekrényre tett egy olvasót és egy bibliát. — Mielőtt elalszik, legalább egy fejezetet olvasson — mondta kifelé menet. „Fejezetet?” Kezembe vettem a bibliát. „Aszondja: „ŰJSZÖVÉTSÉG”. Bele akartam lapozni, de a könyv magától kinyílt egy sokat forgatott helyen. „Történt pedig ... de mikoron... és akkoron.., miApokalipszis--------------J--------------------------------------------------------------------------------------k oron pedig . .. halvány színű negyedik lovas ... Olvastam egy pár sort, aztán elaludtam. Másnap — vasárnap volt — Antóczyné ébresztett fel. — Siessen kérem, nyolckor mise — mondta. Ünneplő ruhát vettem, és illedelmesen végigültem a misét, Antóczyné és Lilla között. Szólt az orgona, csillogott az oltár, és Lilla gyermekhangon énekelt a fülem mellett. Vasárnapi ebéd. Antóczyné lehunyt szemmel imádkozik, Lilla az öklére hajtja a homlokát. Két tenyerem közé dugom az orrom, és a húsleves felé szaglászok. Ebéd után Antóczyné a szobámba kísért. — Híznia kell, kérem — mondta. —/ Jó lenne, ha minden ebéd után aludna egy keveset, két órát legalább. — Aztán behúzta a zsalut, és kiment. „Aludni? A nyár közepén?” Egy ideig heverésztem az ágyon, aztán felkapcsoltam a villanyt: gondoltam, körülnézek egy kicsit az új szobámban. Odaültem az íróasztalhoz, és kihúztam a legfelső fiókot. , ,Nind, egy szemüveg. Kié lehet? Iratok. Igazolványok. Egy búgócsiga. Értesítés. Receptek, a fejrészen a név: Dr. Antóczy Zoltán med. univ”. Felpróbáltam egy nyakba akasztható érmet, belenéztem a fekete látcsőbe. „Egy vasúti igazolvány”. A fénykép alatt a név: Dr. Antóczy Zoltán — és a fénykép ugyanaz, mint a falon. „Antóczy Zoltán. Nyilván itt lakott, ebben a szobában. Hol lehet most? Meghalt? Orvos özvegye: ez állt Antóczyné hirdetésében. És? Ez még nem bizonyíték. Lehet, hogy Antóczy doktor most is él valahol, csak éppen otthagyta a feleségét. Elváltak. ELVÁLTAK, és Antóczy doktor elment favágónak a hegyekbe”. Fogytak a napok- Délelőttönként a v-i folyóparton napoztam, délutánonként pedig horgásztam vagy a parti bokrok között csavarogtam. Esténként Antóczyné szobájában üldögéltem, és szófogadóan figyeltem , amint Antóczyné lejjebb húzza a függőlámpáját, felteszi a szemüvegét, és éneklő hangon olvasni kezd a bibliából. „És mikoron... történt pedig ... bizony mondom nektek .. (és azok a csodálatos dévérkesze- gek, amiket délután fogtam...) és lön... és elővágtat vala a második lovas ...” Délutáni alvások helyett továbbra is az íróasztalban és a szekrényben kotorásztam, s a nyár végére már rendre áttanulmányoztam Antóczy doktor összes iratát, megismerkedtem a kitüntetéseivel, elolvastam a feljegyzéseit, átnéztem a leveleit, egyszóval többet tudtam róla, mint bárki másról. Néha végigtapogattam a naftalinszagú ruhák zsebeit is: gondoltam, hátha találok bennük valamiféle üzenetet. — Levele jött — kopogott be hozzám Lilla egyik délután, amikor éppen a könyvszekrényben turkáltam. „Levél?” Leugrottam a székről, kinyitottam az ajtót. — Levele van — nyújtotta a borítékot Lilla. A címzés: anyám írása. „Mit írhat? Még soha nem írt nekem levelet”. Lilla behúzta az ajtót. Feltéptem a borítékot, széthajtom a levelet. „{..-Kedves fiam, remélem, jól érzed magad, apáddal mindennap tárgyalunk, jövő héten lesz a válóper, a szőnyegeket is el akarja vinni, pedig azt mír együtt vettük, sokat sírok, ha van kedved ÍRJÁL, ÍRJÁL...” Kifutottam az udvarra. Antóczyné a diófa alatt ülve horgolt. Eléálltam. — Hol a férje?! Antóczyné kiegyenesedett. — Azonnal mondja meg, hol a férje!... — kiáltottam rá. Antóczyné felállt. — Kérem ... Miért nem alszik ilyenkor? — Elvált magától a férje, ugye?! — Legyen szíves azonnal menjen vissza a szobájába — sziszegte Antóczyné falfehéren. Zsebre gyűrtem a levelet, viszszamentem a szobába. Felálltam a székre, és egymás után rángattam ki a könyveket a szekrényből. „LEGYEN SZIVES AZONNAL MENJEN VISSZA A SZOBÁJÁBA: Két vén tyúk. SOKAT SÍROK. Titkolóznak. Nem mondanak semmit. A JÖVÖ HÉTEN. Semmit”. Könyvek. „Ez itt. . . úgy hiszem, németül van. Megy a padlóra. A SZŐNYEGEKET IS. , Természettudományi Közlöny, 1909-es évfolyam. MINDENNAP TÁRGYALUNK. Ezt... valamilyen idegen nyelven írták. E-u-g-e-n-e S-u-e. Nyilván az író neve. JÖVÖ HÉTEN. Alul az évszám: 1853. öreg könyv. Százéves, akárcsak Antóczyné és Lilla”. Fogytak a könyvek, s a polc hátsó részéből egy barna fadoboz került elő. Az asztalra állítottam, leporoltam. A tetejére ragasztott cédulán a név: Dr. Antóczy Zoltán. Megforgattam az apró kulcsot, kinyitottam a dobozt. „Aha, mikroszkóp, sárgarézből. Már volt a kezemben ilyesmi, tavaly, állattanórán. SOKAT SÍROK. Metszetek nincsenek?” Kivettem még néhány könyvet, és meg is találtam a metszeteket. Négy tábla, rekeszekre osztva, a rekeszekben lapultak a tárgylemezek. Az ablakhoz húztam az asztalt, aztán kivettem a dobozból a sárga testű mikroszkópot, és az ablak felé fordítottam. „Jól áll a tükör?” Egy kicsit igazítok rajta, aztán a tárgyasztalra teszem az első metszetet. Belenézek a látcsőbe. „Homályos”. Óvatosan forgatom a jobb oldali csavart. Élesedik, élesedik, most jó. Mi ez? ... Zöld mező, virágokkal. Piros-fekete pöttyös labdák ugrálnak rajta”. Kiveszem a metszetet. A tárgylemezre ragasztott cédulácskán etz áll: VESESZÖVET (MACSKA) 1947. A következő metszet neve: PATKÁNYFAROK (KM) 1946. „Piros, kék, fehér körök, kicsik, nagyobbak, mint egy színes gép kerekei, gépszíj nélkül. Erek? Idegek? csak egy szíj kellene, s már pörögnének is a kerekek”. A következő: ÉRFAL (Ló) 1947. „Sokfalú;, színes cső. Hasra fekszem, bemászom a csőbe, tovább, még tovább, amíg ki nem érek a folyópartra”. ZSÍRSZÖVET (BIRKA) 1947. „Sárgásfehér odúk, vékony fallal elválasztva egymástól. Üresek: a lakók már régen kipusztultak belőlük”. BŐR (KUTYA) 1946. „Egymás alatti rétegek. A legfelső.. . Mintha elszakadnának a földtől azok az apró göröngyök. Alattuk barna gomolyag: a fák gyökerei. Még lejjebb egy vörös réteg: a katonák vére. Legalul lyukacsos feketeség: egy titkos alagút fala. Az alagút végén magas tornyú vár;, kiabáló szélkakassal”. Egész délután a metszeteket nézegettem. Már esteledett, amikor az utolsó tábla közepe táján egy felirat nélküli metszetet találtam. Tárgylemez, rajta kis fekete pont, semmi több. „Hol lehet a cédula? Vagy talán nem is ragasztott rá semmit Antóczy doktor? .. Becsúsztattam a tárgylemezt a látcső elé, és óvatosan forgatni kezdtem a jobb oldali csavart. „Homályos. Még egy kicsit a csavarral. Jó. Most már élesebb”. Vonalakat látok. Szürke, kusza vonalakat. Néhol egymásba szaladnak, néhol szabadon végződnek. Görbe vonalak, félkörök, sötétedő árnyékok. , „Mi lehet ez?” Az ott... mintha egy orrlyuk lenne. És ... Ott a másik. Két orrlyuk, egy lófejen. Ott a ló nyaka is. A törzse is. Egy lovat látok, rajta a lovasa. Ott a másik ló. A harmadik. Mérleg van a lovasa kezében. A második lovas . . . Kard van nála. Már látom a negyedik lovat is. A lovasa felágaskodik a nyeregben. Kiabál. Az arca bajuszos, szemüveges. Antóczy doktor. Prüszkölnek, fújtatnak a lovak. Négy lovas, tizenhat pata. Az iskolakapu, a toliam, a nádasok, minden ott van a lovak lába alatt, recsegve törik szét a tárgylemez is, dobogva vágtat körbe a szobában a négy lovas ... A negyedik ló patája alatt egy fehér színű ágy reccsen szét. Az ágy támláján ujjnyomok — apám és anyám keze nyoma. Oda támaszkodtak, amikor megnézték: alszom-e már. Torockói lány Kőrösfő Irodalmi oldalpárunk képeit Mold ován István festőművész alkotásaiból válogattuk. Pintér malom
