Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-19 / 169. szám

■ Nemzetközi körkép 1986. JÚLIUS 19. Hz európai párbeszéd A nemzetközi érintkezések naptárát lega­lább annyira formálja a dip­lomáciai protokoll, a kölcsö­nösségek és az alkalmak já­téka, mint a tudatos politi­kai szándék — mégsem te­kinthető pusztán véletlennek a Nyugat-Európa vezető ha­talmai és a Szovjetunió kö­zötti párbeszéd megélénkülé­se a különben oly sokszor holtszezonként szereplő nyá­ri hónapokban. Francois Mitterrand fran­cia államfő múlt héten befe­jeződött moszkvai vizitjét követte Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter ango­llal látogatása, s közber'línár a szovjet fővárosba készül Genscher, a nyugatnémet diplomácia feje. Természetesen minden re­lációnak megvan a maga sa­játossága. A szovjet—francia párbeszéd kisebb-nagyobb megszakításokkal a hatvanas évek közepe óta az európai biztonság és az enyhülés egyik fontos eleme. Az NSZK és a Szovjetunió közötti kap­csolat a második világhábo­rú utáni realitásokra épülő szerződésrendszer létrejötte, vagyis a hetvenes évek eleje óta a stabilitás fontos ténye­zője. London távolságtartása mögött az angol—amerikai „különleges viszony” benső- ségessége és a konzervatív előítéletek makacssága egy­aránt megtalálható, de az utóbbi két esztendőben a hű­vös Albion is újra felfedezni látszik a párbeszéd diszkrét báját. A kétoldalú kapcsolatok külön-külön előtörténetein túl tehát mindenképpen ta­lálhatunk közös elemeket. Ami a szovjet oldalt illeti, itt nem kell sokat keresgélni: a szovjet vezetés az utóbbi idő­ben ismételten leszögezte, hogy a Szovjetunió nem kí­vánja kizárólag a szovjet— amerikai kapcsolatok priz­máién keresztül nézni a vi­lágot. a nyugat-eurónai fővá­rosokat is elsőrendű nartse­reknek tekinti. Mihail Gor­bacsov a szovjet Dánt főtit­kárává történt megválasztá­sát követően első nyugati út- iának színhelyéül Párizst vá­lasztotta, aimikor nedig már volt megállapodás a genfi s-rov; et—amerikai csúcsta­lálkozóról. A szovjet diplomácia az el­múlt esztendőben számos ja­vaslatot tett „a fegyverkezés pokoli vonatának” megállí­tására, s ezekben messzeme­nően figyelembe vette a ve­zető nyugat-európai országok speciális, Washington pozí­ciójától sok tekintetben elté­rő érdekeit. A szovjet diplo­mácia szempontjából tehát a Nyugaí-Európával folytatott intenzívebb érintkezés a két­oldalú kapcsolatok fellendí­tésén túl elsősorban azért je­lentős, mert az a fegyverzet­korlátozás eddigi eredmé­nyeinek megőrzéséhez, illet­ve a továbblépéshez nyithat új lehetőséget. Ami a nyugat-európai or­szágokat illeti, a fegyverke­zési verseny elszabadulásá­nak lehetősége közös aggo­dalmuk — márpedig felmér­hetik, hogy az amerikai űr- fegyverkezési terv, az SDI erőltetése éppen ezt eredmé­nyezheti ; a Szovjetunió is megtenné ebben az esetben a szükséges válaszintézkedése­ket. Jól látják azt is, hogy sokkal könnyebb lebontani a versenyt fékező korlátokat, ahogy Washington teszi a SALT—II-vel, mint újakat állítani helyükbe. Am, noha itt találkozik Nyugat-Európa és Moszkva megfontolása, a képlet még­sem egyértelmű. Egyrészt, minit Dürrenmatt „öreg höl­gye” a svájci író drámájá­ban szereplő Güllen városka lakóinak, Washington is pénzt, jólétet kínál nyugat­európai partnereinek az Sül­ben való részvételért. Lon­don és Bonn a jelek szerint enged a csábításnak, a Szaj- na-parti politikai társbérlet­ben is kacérkodik a gondo­lattal a jobboldal. Másrészt éppen Nyugal-Európa „hív­ta” földjére az amerikai Pershingeket és manőverező robotrepülőgépeket, s amikor Moszkva saját közepes ható- távolságú SS—20-as rakétái­nak leszerelésére tett leg­utóbb ajánlatot, nem utolsó­sorban London ragaszkodott az amerikai fegyverek meg­őrzéséhez. Ez azonban, mivel a szov­jet diplomácia hosszú távú békestratégiát követ, nem állíthatta le a tárgyalási fo­lyamatot: miután a NATO azzal érvelt, hogy az atom­fegyvermentes Európában a Szovjetunió és szövetségesei hagyományos erőikkel kerül­nének fölénybe, Moszkva ez utóbbiak csökkentésére is nagyvonalú javaslatot tett. Vagyis megvan már az a fegyverzetkorlátozási, lesze­relési alternatíva, amely ki­elégíthetné a nyugat-európai országok saját felfogású biz­tonság-igényét is — ha létre­jönne az ehhez szükséges kölcsönös bizalom. Ez utóbbi azonban nem­csak katonai, hanem — első­sorban — politikai kérdés. A most kibontakozott intenzív szovjet—nyugat-európai pár. beszéd egymás elképzelései­nek — azok közös vagy ősz- szeegyeztethető elemeinek — tárgyszerű, nyílt tisztázásá­val éppen ebben az irányban hathat. Nyugat-Európa vezető országai kétségkívül hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a szovjet—amerikai tár­gyalások szekere is kizök­kenjen a holtpontról: ha fel­lépnek azért, hogy Washing­ton mondjon le a meglévő fegyverzetkorlátozási rend­szer felszámolásáról, s te­gyen konkrét lépésekte új megállapodások felé. Ez ér­telmet adna egy új Reagan— Gorbacsov csúcstalálkozónak — amit Párizs, London és Bonn egyaránt kívánatosnak tart. Baracs Dénes Kincs, ami nincs Sötét, holdtalan éjszaká­kon fura alakok bukkannak fel Törökarszágszerte, főként az elhagyatottabb vidékeken. Felszerelésük — ásó, csá­kány, öltözékük — csizma, viseltes ruha. Ok a huszadik század kincskeresői, azok, akik még hisznek a csodák­ban, abban, hogy a régmúlt időkiben elásott vagyonoknak nyomára lehet bukkanni. Vállalkozásuk a világnak ezen a részén nem is re­ménytelen. Törökországban legendák keringenek a sok­féle letűnt és egykor virágzó kultúra — sumer, görög, ró­mai, bizánci, oszmán — ha­gyatékairól, amelyekre sze­rencsés és — a mesék szabá­lyainak megfelelően mindig szegény — kincskeresők buk­kantak. De tudni kell azt is, hogy rosszul jár az, aki sze­rencsés, és becsületes is, s leletével jelentkezik a ható­ságoknál. A török törvények ugyanis igen szigorúak, s a talált muzeális értékek azon­nali és maradéktalan beszol­gáltatását írják elő, anélkül, hogy akár csak jelképes ju­talmat kapna a megtaláló. Aki egyszer pórul járt, az másodszorra elővigyázato­sabb: no nem adja fel, hi­szen a meggazdagodásról senki nem mond le szívesen, viszont a vállalkozást a leg­nagyobb titokban tartja. Er­re jó ok van: ha a kincske­reső talál valamit, s a ható­ságok rájönnek, az elkobzá­son kívül még öt évre rács mögé is dughatják. Mégis, tízezrek vállalják a lebukás és a büntetés kocká­zatát. Hogy miért? A kincs­re vadásziók népes táborán időről időre végigfut egy-egy új mese legendás kincsekről. Ilyenkor „pontos” adatokról suttognak: az ékszereket, a régi értékes pénzeket, vagy vagyonért értékesíthető ősi szerszámokat, műtárgyakat többnyire az Égei-tenger partján ásták el a gondos elődök, akik nem mindig a jogos tulajdonosok voltak, lehettek akár karavánokat kifosztó haramiák is ... A helyszín meghatározása per­sze a témához illően rejté­lyes. „Keresd a derékszögű háromszöget alkotó három csipkebokrot;... a halalakú kő kopolltyúja alatt áss le 3 és fél méterre . .stb. Ahogy az lenni szokott, so­kan felismerték, milyen — a kincs keresésénél jóval biz­tosabb — üzleti lehetőség rejlik ebben a mindenre el­szánt meggazdagodási vágy­ban. ök a hiszékenységet lo­vagolják meg, s titkos térké­peket, ősi leírásokat, útmu­tatásokat gyártanak és áru­sítanak. Nincs nehéz dolguk, többnyire maguk állították mindezt elő. Hamis útmuta­tásuk alapján valóságos tö­megek keresik fáradtságos munkával a semmit. S még szerencsésnek mondhatják magukat, ha a kalandot üres kézzel ugyan, de legalább büntetés nélkül ússzák meg. Az már a török jogrend sa­játossága, hogy a hamis tér­képek árusítóit nem fenyege­ti a büntetés veszélye. Összeállította: Majnár József Be kell vallanom, nem ké­szültem fel erre az útra. Li­banonról útikönyvet hiába kerestem, Róbert László 1980-as élményeit megfogal­mazó Libanoni Tisztelendők című könyve pedig csak ha­zatértem után került a ke­zembe. Mikor elolvastam, s a borítóra pillantottam újra, nem tudtam visszafojtani a mosolyom: ez a rendkívül iz­galmas, meditativ, személyes hangú élménybeszámoló Li­banonról a Gyorsuló idő so­rozatban jelent meg. Gyorsuló idő ... Ez a foga­lom valami egészen más ér­telmet nyer ebben a kicsiny, mindössze 10 ezer 400 négy­zetkilométer alapterületű or­szágban. Ahol mindig „hely­zet van”. Ahol olykor egyet­len óra is egy emberöltőnyi időnek tűnik. Ahol a XX. század modernsége megfog­hatatlan természetességgel él együtt a bibliai idők emlé­keivel. Néhány óra fel­hőtlen, pardon, inkább felhő fe­letti cseverészés után megpillan­tottuk Szíria fővá­rosát. Utunk első állomásához ér­keztünk. A belvá­ros, a szűk min­den képzeletet fe- : lülmúlt. Szorosan egymás mellett sorakoztak a kis - kézműves boltok, ahol az emelete­ken talpig üvegek mögötti apró helyiségekben varrták a szebbnél szebb ru­hákat, térítőkét az ügyes fér­fiak és asszonyok, s árulták arab szokás szerint, kicsit erőszakos invitálással a föld­szinten. Délben tovább indultunk Bejrutba. Damaszkuszból a határ felé haladva egyre ko- párabb lett a táj. Az Anti- Libanon hegység oldalán elő­bukkanó cserjék, mandula­fák között ágaskodó fegyve­rek figyelmeztették az uta­zókat: a béke errefelé régóta ismeretlen. Közben egyre jobban romlott az út minő­sége, már szó sem lehetett száguldozásról. A nagy hup- panókra figyelve szinte ész­revétlenül futottunk be a bibliai Kánaán földjére, a mai Bekaa-völgybe. Nincs sok idő a pihenésre, menni kell. Számolok: eddig volt 11 szír ellenőrző pont, majd a Kelet- és Nyugat- Bejrút félé induló útelága­« t l'ik ÍJ, zásnál a libanoni reguláris erők következtek, aztán egy hegyi ösvényen még egy utolsó szír állás, s végül, Ke- let-Bejrút kapujában a fa- langista milícia katonái zár­ták a sort. Niinfcs mese, ki kell nyitni K17 legjobban eladósodott ország A Világbank legfrissebb fel­mérése szerint több mint 100 fejlődő ország tavaly 950 milli­árd dollárral tartozott külföldi hitelezőinek. Ez a tartozás az Idei év végére elérheti 1010 millió dollárt. Az adósságok közel 60 százalékát hosszú lejá­ratú hitelek adják, amelyekkel a fejlődő országok tartoznak , kereskedelmi bankoknak és egyéb magánkézben levő hitel­intézeteknek. A Világbank Jelentése részle­tesen foglalkozik a tizenhét legjobban eladósodott ország helyzetével. Könnyítést Jelent a nevezett országok számára a kamatlábak folyamatos csökkenése. 1981-ben közel 12 százalék volt a felszá­mított kamat, 1985-ben 8 száza­lék körül alakult, s az idén újabb 1 százalék csökkenés vár­ható. a csomagtartót. Nem is ber­zenkedünk ellene, hiszen bombát, robbanószert keres­tek. Az ellenőrző pont ho­mokzsákjaihoz támasztva egy Mári-kép áll körülfonva apró pipacsokkal és vadcik­lámenekkel. A katona, amo­lyan civiles-farmeros szere­lésben, vagy 17 éves. Kedve­sen bekönyökölit egy kis ud­varlásra a kocsi ablakán, amitől úgy megdermedtem, mintha kobrát láttam volna. Rémületemnek oka: az ég­színkék szemű ifjú géppisz­tolyának csöve majdnem _ a homlokom súrolta .. . És egy kanyarból kijutva megpillantottuk végre a Földközi-tengert... A ten­gert, amely miatt az ország mindig is hódítások közép­pontja volt, de amely mégis az életet jelentette az itt élő népek számára. S hogy mennyit szenvedhettek az emberek, azt az 1975-ben ki­robbant, 19 hónapig tartó fegyveres harc is bizonyítja, amelyben több mint 60 ezer ember vesztette életét. E há­ború 1976-ban, a Rijadban kötött tűzszüneti megállapo­dással ért volna véget. A fegyverszünet törékenynek bizonyult, hiszen a kicsinyke országban 11 éve újra meg újra dörögnek a fegyve­rek ... Nyugat-Bejrút. Egykori eleganciája, szépsége megko­pott, de most is egyszerre idézi az ezeregyéjszaka me­séit, s a hipermodern metro­polist. Nem szeretek vásárol­ni, de élveztem az utcai áru­sok kedves, szemtelen hívo- gatását, előzékenységét, rá­beszélőképességét. S élvez­tem, hogy ujjamat felmutat­va olykor 5—10 libanoni fon­tat is tudtam spórolni egy- egy apróság megvásárlása­kor. Kedvem csak akkor lo­hadt le, mikor megláttam ugyanazt az árut egy sarok­kal arrább, olcsóbban. A ke­reskedelem ősidők óta szent ebben az országban. Ennek bizonyítására egy apró moz­zanat. A zöld vonal előtt, Nyugat-Bejrútban bekanya­rodott a sarkon egy tank. A katona integetett a kéziko­csiról áruló embernek, men­jen arrébb, mert nem fér el. A kereskedő méltatlan arc­cal mutatta: Mit képzelsz pajtikám, nem látod, t^Jgy vevőm van? A mutatvány hatott, s a tank, megkerül­ve az alkalmi árust, elhaj­tott. A mindennapos ágyúzások, géppisztolycsaták nem tud­tak úgy megrémíteni, mint a bejrúti közlekedés. Mintha mindenkinek autója lenne. És száguldoznak, olykor 100 —120 kilométerrel is. Az egyirányú utcában nyugod­tan jöttek szembe, a stoptáb­la nem számított. Ügy vet­tem észre, egyetlen fontos szabály van csak, amit érde­mes és illik is betartani: aki autójának az orra előrébb áll, az mehet Mikorra meg­szoktam ezt a káosznak tűnő rendet, még némi ésszerűsé­get is felfedeztem benne. Ná­lunk ez természetesen aligha menne, mert türelmetlenek és agresszívak vagyunk egy­más iránt. Ez a kicsinyke ország a természeti csodák hazája is. A tengerparton fürdőzni le­het, s a mindössze harminc kilométer széles Libanon hegységben pedig síelni. Kelet-Bejrút. Mintha Bu­dán álltam volna egy villa erkélyén. Csakhogy innen láthattam a tengert. És lát­tam az aknák kemény becsa­pódását ... Ezt nem lehet megszokni. S az élet mégis folyik ebben a csodálatos or­szágban, ahol a gyerekek szinte fegyverrel a kézben nőnek flel, s ahol enyhül) a csatazaj, ha valami jó ame­rikai filmsorozat megy — a két nyelven, angolul és fran­ciául — sugárzó televízióban. Ahol lövöldözés közben, száz méterrel arrébb még vásá­rolnak a boltokban, s ahol temetnek szinte minden nap. Ahol igazán megférhetnének egymással a különböző val- lású és származású emberek, mert a természet — az édes­vízen kívül — mindennel megáldotta ezt az országot. Ügyes emberek lakják ős­idők óta, akik a kopár he­gyeket is meg tudják hódíta­ni. Nem vagyok hivatásos politikus. Csak azt érzem, kár ezért az országért. S va­lahol, valamiféle megoldás­nak csak lenni kell. Az or­szág életben maradása érde­kében . . . A furcsa állapotot, ami most jelzi a libanoni pokol- édent, jól jelképezte az egyik híd lábánál felállított közle­kedési tábla, amelyre az volt ráfestve: tankkal behajtani tilos... B. Sajti Emese LIBANON ARCAI Az ország jelképe a cédrus A 17 LEGJOBBAN ELADÓSODOTT ORSZÁG (1985. DECEMBER 31-EN MILLIÁRD DOLLÁR) ____

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents