Szolnok Megyei Néplap, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-19 / 169. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. JÚLIUS 19. I Arcképváziat I Az ember azért él, hogy rácsodálkozzék a világra Milyenek vagyunk? Vélemények a pult másik oldaláról „Amikor feleszmélsz, hogy a mesének vége, amikor zümmögéssé halkul a vonat­zakatolás, akkor a keletke­zett csendben egyszercsak a saját hangodon hallod a kér­dést: ki vagyok én? Magasi­rató, sodródó falevél a szél­ben, vagy ember vagyok, akit őrölnek, szorítanak, meg is törnek az élet malomkövei, de tudja: a búzaszem akár porrá törve is életet hordoz, életet táplál.. Az idézet nem irodalmi műből való. Zsemlye János vetette papírra gondolatait Csingiz Ajtmatov Az évszá­zadnál hosszabb ez a nap cí­mű regényéről. Nyolc gépelt oldalon, 1984-ben, Abonyban. Ezt írta róla: „Ez a könyv igazából akkor kezdődik, amikor már az utolsó lapot is elolvastad. Amikor —mint minden jó könyv végén \ — üresség támad benned: sze­retnéd tovább követni az eseményeket, a hősöket to­vább kísérni az író által megálmodott utakon. Ez a jó könyv igézete." De hol ragadható meg az emberé? Mert Zsemlye Já­nos beszélgetőpartnere is azt érzi: akkor kezd élni benne a beszélgetés, amikor már véget ért; minél tovább hall­gatja őt, annál kevésbé is­meri, így hát szeretné tovább kísérni, napról napra tudná: most éppen mivel foglalko­zik, mi izgatja, mit csinál; miképp gondolkodik arról, hogyan mennek a világ dol­gai. Most persze azt mondaná: Nem szeretem, ha bárkiből is fétist faragnak. Én is em­ber vagyok: együtt a jó és rossz. De nem is erről van szó. Szerintem a legfonto­sabb az ember számára az, hogy a maga teljességében rácsodálkozzék a világra — persze anélkül, hogy azt nagyban és egészében meg kéne váltania. De a kicsiben, ami ott van az orra előtt, ta­lán mégse kellene fölbuknia.' Azért, mert valaki kereske­dő, még nem fontos éjjel­nappal az árrésre vagy a ha­szonkulcsra gondolnia. Zsemlye János negyvenkét éves kereskedőt, a szolnoki Tiszavidék Skála Aruház vasáruosztályának vezető­jét gyermekkora óta nagyon sokminden izgatja. És e bo­nyolult sokféleségnek egyet­len mozgatórugója van: a szülőföldhöz, az abonyi „két- toronyhoz” való kötődés; a múlt, a történelem iránti szenvedélyes érdeklődés. A falumúzeum baráti körében dolgozik, kutat, járja a le­véltárakat, hogy a korok szö­vevényes hálójában lássa és láttassa az egykor itt élt em­berek arcát — és sorsukat. Ügy vélem, a gyerek és a felnőtt is talajtalan, ha nem tud érzelmi szálakat szőni ahhoz a vidékhez, ahol él. Szerintem egy gyerek törté­nelmi tudatát két forrás táp­lálja — és itt van a honisme­retnek elhanyagolhatatlan feladata —, egyrészt az isko­la, ahol bizony sémákba szo­rított történelmet kap, más­részt azok az élmények, ame­lyek a családban hagyomá- nyozódnak át egyik generá­cióról a másikra. De az em­berek ebben a rohanó világ­ban hallgatnak, helyettük kéne a helytörténésznek megszólalnia. A tanulmányokat, melye­kéit a baráti körben megír­tak: a falu iskoláinak, sport­jának, kastélyainak, terme­lőszövetkezeteinek történe­tét; a népi állatgyógyászat és a földrajzi nevek eredetét kutató dolgozatokat az isko­lákban, a múzeumban, a könyvtárban találjuk. Köz­tük van Zsemlye Jánosnak Az 1831-es kolerajárvány Abonyban című munkája, amely az idén jelenik majd meg az Orvostörténeti Köz­lemények hasábjain. Most a Tanácsköztársaság kora fog­lalkoztatja legjobban, és hogy miért volt olyan erős e vidék — Abony és Szolnok — munkásmozgalma. Pályatévesztett ember vol­na? Nem hiszem. Inkább a sokszínű élet iránti kíván­csiság hajtja. Hisz amikor a szülőfaluból tizenhét év után Szolnokra került dolgozni és a Vegyiművekben fizikai munkával kereste kenyerét, akkor is vizsgálta, kutatta a jelenségek hátterét, a dolgok lényegét. Irt a munkások ön­művelésének útjairól, lehető­ségeiről. („még ma is sok­szor velük ébredek, rájuk gondolok, amikor kezdődik a műszak’’); a szakszervezeti munkáról („mindig problé­mát okoz az embernek, ha valami olyan dolgot kell sza­batosan megfogalmaznia, amely mindennapi életének része”), és írt a női egyenjo­gúságról („mi férfiak férfiak maradjunk, és nők a nők — szabadok, kedvesek") — a József Attila-i sorokat vá­lasztva. Aztán Csingiz Ajt­matov regénye... És a Skála? A kereskede­lem hivatás, a szolgálat teszi azzá — mondja. — Nem mindegy, hogyan állok a pult mögé. Tudom-e, érzem-e, hogy mögöttem ott van az egész világ: a japán szer­szám, a nyugatnémet fűnyí­ró, és a csehszlovák kazán, vagy csak annyit látok: áru áru hátán. Az emberekkel való kapcsolat is fontos. Si­vár érzés az, ha a vásárló pénzben keresi, hogyan le­hetne hálás. Pedig elég egy mosoly, egy kézfogás... Ne nézzen idealistának, de so­kukat megkérdeztem már, mi az oka, hogy ezt csinál­ják. Aztán megírtam, szeret­ném, ha a Kritika című fo­lyóirat közölné. A szabadidő és a család. Gimnazista fiam van, János; Anett most lesz elsős szakkö­zépiskolás; Anita pedig hato­dik osztályos. A feleségem otthon a téeszben dolgozik. Sajnos sokszor kevés idő jut egymásra, hangversenyre vagy színházra, de sokmin­dent pótolnak a könyvhe­gyek, s az hogy mindegyik gyerek muzsikál: a lányok zongoráznak, a fiam cselló­zik. Nekem az olvasásra jó a Szolnok és Abony közötti oda-vissza hetvenperces tá­volság is. Zsemlye János szerencsés ember. Tudja, hogy a szem meddig lát, mit lát meg, és milyen élesen — vagy éppen miért vonhatja be a közöny hályoga. Tajtékzik a dühtől butikos ismerősöm: — Vasárnap éj­jel már megint kirámolták a kirakatomat. Három hét alatt ez a harmadik esetünk. Ha tudná akarja, nem ezek a hívatlan éjszakai látogatók a legjobb vásárlóim. A jó vevő olyan, hogy bejön a boltba, körülnéz, érdeklődik, s tudja mit akar venni. S a rossz vásárló? Például föl­próbál öt különböző fazonú nadrágot, majd a végén üres kézzel távozik, de azt is na­gyon furcsán teszi. Mert ahe­lyett, hogy azt mondaná kö­szönöm, nem kérem, keresi a kifogásokat, mintha én mindenáron rá akarnám tukmálni az árut. ...mint vendégek Hétköznap délelőtt a vidé­ki város bisztrója előtt bicik­li bicikli hátán. Belépve az ajtón nem kell hozzá külö­nösen jó szeműnek lenni, hogy az első pillanatban megállapítsa az ember: egyetlen üres hely sincs. Mintha ünnepnap lenne. — Figyel öreg! Dúdold el mennyit perkázzak ki, az­tán adjad amit mondok — üvölti a pult felé a bisztró enyhén részeg vendége, mire a pultos máris számol és méri az újabb adagokat — Még öt-hat évvel ezelőtt is más volt a helyzet — tes­sékel beljebb a fiatal nagy- hajúszú üzletvezető. — Hi­szen ilyenfajta kliszólás után a kedves vendég némi segéd­lettel rövid úton távozott in­nen. Most meg már azokat is kiszolgáljuk, akik előző nap „leköptek” bennünket. Ennek nagyon egyszerű ma­gyarázata van. Az emberek­nek manapság vékonyabban csordogál a forintjuk, így jobban meggondolják mire adják ki a pénzüket, s az italra is kevesebbet költenek. Éppen ezért itt mindenki jó vendég, aki 'betér hozzánk. Meg kell őket becsülnünk, mert másképpen az évi 7 millió forintos tervünket nem tudnánk teljesíteni. — Várjon egy picit, legyen szíves — állít meg a küszö­bön Vad Sándorné, a szol­noki Fenyő Étterem vezető­je, amikor bekopogok hozzá. Kezében toll, előtte papír. A rádió 3 lottóhúzást közvetíti. Megvan az öt szám. — Nem nyertem — állapítja meg a tényt a vezetőnő, de azonnal vált. — Elnézést kérek, hogy megvárakoztattam, de tudja, hogy van ez. Nemcsak ját­szani, hanem nyerni is sze­retne az ember. — Természetesen vannak jó és vannak rossz vendégek — válaszol a kérdésemre, majd folytatja: — Vélemé­nyem szerint — s több év,ti­zedes tapasztalataim is ezt bizonyítják — azok a jó ven­dégek, akiknek nincs annyi pénzük, ók türelmesebbek, szerényebbek, kedvesebbek. Akinek viszont tele van a bukszája, az azt hiszi, hogy neki mindent szabad. Töb­bet • megenged magának, szinte emberszámba se veszi a felszolgálót, s lépten-nyo- mon hangsúlyozza, hogy mi vagyunk a vendégért, s nem fordítva. Ezt persze jól tud­juk, kár figyelmeztetni ben­nünket. Hiszen ha nem sze­retnénk az embereket, ak­kor nem is csinálnánk ezt a mesterséget. Mert higgye el, nagyon sokat kell nyel­nünk... Miközben hallgatom az üzletvezetőnőt, eszembe jut egy érdekes írás, amely nem­régiben az Interpress Maga­zinban jelent meg. Abban a Világ milliomosairól volt szó. Kiderült belőle, hogy azok akik régen és megalapozot­tan gazdagok, manapság sze­rény körülmények között él­nek, s a különrepülőgépet, a helikoptert, a társadalmi csil­logást bölcs önmérséklettel meghagyják a kezdőknek. ök talán már elegendő ta­pasztalatot szereztek arról, hogy a feltűnésvágy több gondot és bajt okoz, mint amennyi örömet szerez. — Mintha nálunk is meg­jelent volna mostanában ter­mészetesen jóval szerényebb mértékben — egyfajta úrhat- námság — teszem szóvá be­szélgetőtársamnak. — Ebben biztos van vala­mi, hisz am/it az előbb el­mondtam, az is azt bizonyít­ja. A panaszkönyvet is az ilyen vendégek kérik, no meg azok, akik többet ittak a kel­leténél. Ezek tőlünk regényt is írhatnak, akkor sem szol­gáljuk ki őket, mivel nagyon sok baj van velük. Ugyanak­kor itt van közelünkben a használtáru-piac. A külföl­diek megveszik az ABC-ben a vodkát, a pálinkát és ide­jönnek randalírozni. Minden­kibe belekötnek, s ha nem szolgáljuk ki őket, akkor meg elveszik a másik asz­talnál ülő vendég elől az italt. S ez mindenképpen rontja üzletünk jó hírnevét, hiszen van egy tekintélyes vendégkörünk, akik rende­sek — és szerencsére az a többség — naponta visszajár­nak, mivel itt ebédelnek, őket kímélve fél tizenkettő­től fél háromig csak étel mel­lé szolgálunk fel italt. ...mint vásárlók A töröl .szentmi klósi Nap­sugár ABC-ben szokásos hét­köznapi 'ép fogad. Az áruk­kal megrakott gondolák előtt sokan szöszmötölnek A pénztárgépek kattogása kö­zepes forgalmat sejtet —A főnököt keresi ? — kér­dez vissza a fehér köpenyes fiatalasszony. — Most fogtunk egy „ma­darat” éppen — folytatja — és vele foglalkozik. Egyéb­ként hátul az irodában meg­találja. Valóban. Az áruház veze­tője az asztalnál ül s írja a jegyzőkönyvet. Mellette a gyesen lévő kismama kétség­beesetten magyarázkodik: — Karomon volt a bevá­sárlókosár, vállamon meg a táska. Levettem a polcról a kétdecis diólikőrt, s véletle­nül nem a kosárba, hanem a táskámba raktam. Nem túl meggyőző magya­rázat. Közben elkészült a jegyzőkönyv. A rajtakapott asszonyka az adatok felvéte­le, s a 27 forint 40 fillér — ennyibe kerül a kétdecis li­kőr — kifizetése után szé­gyenkezve kisomfordál a boltból. — Persze, ezzel még nincs vége az ügynek — nyújt ke­zet Sáringer János, az áru­ház vezetője —% mert a jegy­zőkönyvet elküldjük a ta­nácshoz és szabálysértési el­járást indítanak a hölgy el­len. Ez a ballépés 1000—1500 forintba kerül majd. — Láttam amikor bejött a hölgy és levette a kétdecis üveget — lép közelebb a ta­pasztalt eladónő. Könnyen ki lehet szűrni azokat akik nem egyenes úton járnak Meglátszik rajtuk, mert ide­gesek és nem az árukat, ha­nem az eladókat nézik. Ti­zenhét éve vagyok a szak­mában, de máig sem tudom megmondani miért teszik, mert ha a szükség vinné rá őket, akkor elsősorban a ke­nyeret meg a tejet vinnék el. De nem ez a helyzet, hiszen többnyire italokat, kávét, márkás cigarettákat meg kozmetikumokat tulajdoníta­nak eL — Sajnos, gyakran megesik az ilyen eset — veszi vissza a szót Sáringer János. De érdekes, hogy soha nem ak­kor történik a bolti lopás, amikor sokan vannak az üz­letben, mert olyankor a ve­vők is vigyáznak egymásra. Szóval nem szabad általá­nosítani, mert itt többnyire állandó és rendes vevőink vannak, akik naponta visz- szajönnek. Velük semmi gon­dunk nincs. Talán ezért is tudjuk könnyedén kiszúrni azokat, akik alkalmanként jelennek meg és valami rosszban sántikálnak. — Mégis milyen a jó vá­sárló? — terelem vissza a beszélgetést az eredeti kerék­vágásba. — Az önkiszolgáló techno­lógia fokozott eladói és vá­sárlói fegyelmet kíván. Azért mert az árut közelebb vit­tük a fogyasztóhoz ez nem jelenti azt, hogy vevő és el­adó eltávolodott egymástól. Éppen ellenkezőleg, hiszen nincs közöttük pult ami el­választhatná őket. Ugyanak­kor az önkiszolgálás módszer az eladás technikáját is bo­nyolultabbá, sokrétűbbé tet­te, mert lényegesen több árut kell tárolnunk, mint annak előtte. Ezért az eladóknak is több információval kell ren­delkezniük. No már most, az a jó vevő, aki megérti, hogy mondjuk a 27 féle forgalom­ban lévő termékből jelenleg csak huszonötöt kaphat meg, s nem azt mondja, hogy ez a vezető hanyagságán múlik. Való igaz, hogy igényeseb­bek, türelmetlenebbek let­tünk mindannyian, ezért mi megpróbálunk alkalmazkod­ni vevőinkhez, de a jó kap­csolat feltételezi, hogy ők is alkalmazkodjanak az üzlet­hez. Ismerősöm meséli: — Sze­rencsére nagy családdal és nagy mélyhűtőszekrénnyel ajándékozott meg a 6ors, így módom van arra, hogy éssze­rűen egybefogjam a bevá­sárlásokat. Csak kétheten­te megyek a henteshez, s olyankor tekintélyes tétele­ket vásárolok. Már több al­kalommal is előfordult, hogy a hátam mögött állók közül valaki megjegyezte: „No, en­nek is jól mehet”. Ilyenkor nem fordulhat vissza az em­ber s nem mondhatja el rész­letesen, hogy miről van szó. A jelenség mindenesetre azt mutatja, hogy egyre töb­ben, egyre nagyobb érzé­kenységgel figyelnek arra, hogy ki hogyan él, miként viselkedik és mit engedhet meg magának. ...mint ügyfelek — Jó napot kívánok, há­zasságot szeretnénk kötni. — Mikor gondolják? — Nekünk mindegy, nem sürgős. — Mégis, mikor? — Juli, ez a nő azt kérde­zi mikor akarunk egybekel­ni. — Hát amikor lehet. — Tudja mit — fordul a férfi az ügyintéző hölgy felé — ibökjön rá a naptárra, az nekünk jó lesz. — Bökjön rá maga — hangzik a válasz. Ilyen és ehhez hasonló je­lenetek gyakran lejátszód­nak a tanácsi hivatalokban. — Persze, többségében ren­des emberek járnak ide Sőt, már olyan is előfordult, hogy virágot kaptam az ügyféltől, mert sikerült gyorsan elin­tézni a dolgát. Az viszont biztos, hogy jóval türelmet­lenebbek lettünk, mint pár évvel ezelőtt — összegzi mon­dandóját az asztal másik ol­dalán ülő fiatalasszony. — De — mint ahogy az előbbi jelenetből is kiderült — szól közbe a kolléganője — nemcsak egymást, hanem úgylátszik önmagunkat sem ismerjük és becsüljük elég­gé. Nagy Tibor Bálint Judit (fotó: H. L.) Hétvégeken több százan keresik föl a jászberényi állat kér tét. Képünkön éppen sokad alom a majomház előtt (Fotó: Tarpai)

Next

/
Thumbnails
Contents