Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
1986. MÁJUS 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Egy évtizede indult Nem a statisztika, hanem a tartalom a fontos Bebizonyította létjogosultságát az Alkotó emberért pályázat Tatárjárás — vastapssal Egy évtizede immár hogy megjelent a közművelődési törvény, amely sokféle kedvező hatást gyakorolt a munkahelyi művelődésre is, hiszen életbe lépése után alakultak meg a munkahelyi művelődési bizottságok. Igaz, a nemes cél érdekében megalakult bizottságok élén nem minden munkahelyen állt képesített népművelő, többen voltak a „pozícióban” olyanok, akik szívességből vállalkoztak a feladatra. A szakértelem hiányának pótlására indította el a Művelődési Minisztérium. a SZOT és még néhány intézmény, társadalmi szervezet az Alkotó emberért pályázatot, amely részletesen kidolgozott programot adott a munkahelyi művelődés felelőseinek kezébe. A tíz esztendeje indult pályázatot kétévenként hirdeti meg a megyei tanács, az SZMT, és a KISZ megyei bizottsága. Hamar népszerűvé vált, amelyre bizonyság, hogy az első fordulóban mindössze huszonhét Szolnok megyei munkahely vett részt, az 1984—85-re meghirdetett pályázatra pedig már kilencven vállalat, üzem és szövetkezet küldte el nevezését. A pályázat lényege természetesen az, hogy valamennyi résztvevő önmagával és önmagáért vetélkedik. Ezért nem fordulhat elő, hogy valamelyik benevezett túlságosan magasra helyezi a „lécet”, hiszen semmi haszna, ha képtelen teljesíteni a kitűzött feladatokat, ha nem ér célt. Számításba kell tehát venniük a pályázóknak a helyi lehetőségeket. adottságokat. Melyek ezek? Mindenekelőtt a munkahely környezetéhez tartozó művelődési házak, sportintézmények, amelyek nélkül aligha képzelhető el a tartalmas művelődés. A pályázat elindítói arra is figyelmet fordítottak, hogy a nevezettek lehetőleg azonos vagy majdnem azonos esélyekkel vegyenek részt, ezért nem pályázhatnak azok a vállalatok, melyeknek saját fenntartású művelődési házuk van. A kezdetkor teljesen díjtalanul indulhattak a pályázaton a munkahelyek, később azonban dolgozónként öt forint pályázati díjat fizettek a körzetükben lévő művelődési háznak, amely a befolyt összeget kizárólag a munkahelyek kollektíváinak művelődését segítő célokra kiállítások rendezésére, tanfolyamok, ismeretterjesztő előadások, brigádvetélkedők megtartására költheti el. Miután egy verseny akkor verseny igazán, ha nyerni is lehet vele, a kétéves ciklusok végén az értékelő bizottságok jutalmakat oszthatnak ki, ami persze inkább csak eszmei értékkel bír. A jutalmazásra szánt forintokat a megyei tanács, az SZMT és a KISZ megyei bizottsága ad ja össze: szűkebb pátriánkban a megyei tanács százötvenezer, a megyei KlSZ-bizottság húszezer, a szakszervezetek megyei tanácsa pedig kétszázezer forintot biztosít így kaphat a két első helyezett munkahely huszonöthuszonötezer forintot, a két második helyezett húszhúszezret, a két harmadik egyenként tizenötezret. De jut pénz az egyéni jutalmazásokra is. (A legutóbbi pályázaton legjobbnak bizonyultak május 5-én vehetik át a díjakat az SZMT székházában.) Hogy a meghirdető és értékelő szervek milyen szempontok alapján döntöttek, kiderül a pályázat feltételeiből. Figyelembe veszik például. hogy milyen a kapcsolat a munkahely és a köz- művelődési intézmények között. mennyire hasznosítják a vállalatok a művelődési házak, iskolák által kínált lehetőségeket, tartanak-e közös rendezvényeket. Mitsem érne persze a pályázat, ha csupán formális lenne, azaz nem a jó statisztika a cél, hanem a művelődés tartalma. Ezért nem nagyok az esélyei azoknak a munkahelyeknek, amelyek különböző akciók szervezésében látják a pályázat lényegét. Mert hiába látogatnak meg egy képzőművészeti kiállítást több százan, ha közülük senkiben sem marad meg az élmény. És ez „tetten érhető”, ha — maradjunk a kiállítás példájánál — kisebb összejövetelek keretében feldolgozzák a látottakat, esetleg a kiállító művész vagy művészeti szakember segítségével. A pályázaton sikerre számíthatnak azok az üzemek, szövetkezetek, amelyek akár írott, akár íratlan megállapodásokat kötnek művészekkel. Erre több jó példa is van már, mint a Jászsági Áfész vagy a Szolnok és Vidéke Áfész. de örvendetesen hosszú a sor. Kétségtelen, hogy az ilyen szerződéseknek hasznát látja a művész is, hiszen rendszeres kiállítási lehetőséget kap a szövetkezettől, vállalattól, de hasznos a munkahelyek dolgozóinak is, mert az élő kapcsolatok, ha áttételesen is, gazdagítják ismereteiket fejlesztik esztétikai érzéküket. Szintén jók a pályázati esélyei azoknak a munkahelyeknek, mélyek különböző formákat találnak a kollektíva összekovácsolására. A legnépszerűbb ezek közül az országjárás, ahol túl az együttlét örömein, ismereteket is gyűjtenek a kirándulók. Nincsenek könnyű helyzetben a nagy területen tevékenykedő vállalatok, hiszen számukra szinte megoldhatatlan feladat a dolgozói gárda „összetartása”. Ezért dicséretes a Tiszamen- ti Regionális Vízművek visz- sza-visszatérő sikere a pályázaton. Ez a vállalat hét megyére kiterjedő feladatokat lát el, háromszáz munkahelyén több mint kétezren dolgoznak. Mégis képes megszervezni a művelődési módokat és ebben jelentős segítséget kap aszo- dialista brigádmozgalomtól, amely bázisa a munkahelyi művelődésnek. Időről időre rendez a TRV családi szabadidős és soortorogramo- kat, hogy legkisebb egységei is alkalmat kapjanak az együttes szórakozásra. Szintén a dicsérhetők sorába tartozik a mezőtúri Háziipari Szövetkezet. persze más okból, mint a TRV. A mezőtúriak gyakran ..kilépnek” a város közönsége elé - saját alkotásaikkal, de szerepet vállalnak a népművészeti hagyományok ápolásában is. Iz Alkotó embirért pályázaton részt vett munkahelyek már elkészítették önértékelésüket. megszületett a megyei sorrend is, és készül a következő két évre a pályázat. Az eltelt tíz évről, de még a legutóbbi kettőről is nehéz lenne átfogó képet alkotni, ennek az írásnak nem is lehetett célja, hogy a pályázat sokrétűségét bemutassa. Annyi azonban remélhetőleg kiderült, hogy az évtizede útjára indított pályázat — nevezzük talán inkább mozgalomnak — beváltotta a hozzáfűzött reményeket. és hosszú távra igazolta létjogosultságát. Az operettet is lehet komolyan venni, s nem úgy bánni véle, mint holmi léha, könnyűvérű műfajjal — mindenekelőtt ezt az általános tanulságot vonhatjuk le a Tatárjárás mostani bemutatójából. Komolyan még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az operett és a valóság legalább olyan messze esnek egymástól, mint mondjuk egy hadijáték az igazi, véres csatától; ahol élesben lőnek, míg amott csak vaktölténnyel pufogtatnak. Apropó, hadgyakorlat, ez a kerete — háttere Kálmán Imre szóban forgó operettjének is, a címben szereplő tatárjárás csak afféle metafora, a gyakorlat okozta pusztítás szinonimája. Egy hadgyakorlat, amely „váratlanul” újra összehozza azokat, akiket elválasztott egymástól a kegyetlen élet, a szép huszár főhadnagyot és a gyakorlat színhelyén fekvő kastély gazdag úrnőjét; kiket hajdan hív szerelem fűzött egymáshoz. Ütött tehát az újratalálkozás órája (illetve három órája, mert ennyi ideig tart az előadás). Vajon a szerelmében megsértett főhadnagy le tudja-e győzni hiúságát, félre tudja-e tenni férfiúi sértődöttségét, s elfogadja-e az immár gazdag bárónő, de épp válófélben levő asszony ismét feléje nyújtott szerelmét? A Tatárjárás valójában egy szerelmi manőver — csinos huszárokkal és bánatos szürke bakákkal, hogy a hadjárat izgalmait a két fegyvernem közötti ellentét, a huszár— baka divatos ellentét humora is színezhesse. A szerelem játssza a főszerepet, a mindig édes, mindig keserű szerelem, amely nélkül nincs élet, s főleg operett. No, persze van itt ágyúdörgés és fegyverropogás is, bő ízelítőt kapunk a hajdani katonaélet reguláiból is, természetesen a műfaj törvényei szerint sok-sok humorral és egy kicsit a civil élet utáni vágyakozás boron- gós nosztalgiájával. Szeretném azonban hangsúlyozni: Horvai István — 6 rendezte vendégként színpadra az operettet — egyetlen pillanatra sem enged a jóízlés követelményeiből ; a legérzelmesebbnek tűnő jelenetekben is nemes mértéket tart és tartat színészeivel (elég utalni az „esti mesén” elszenderü- lő gyalogosok megható, de érzelgősségtől mentes jelenetére). Horvai bizton egyensúlyoz a tiszta érzések és az édeskés érzelmek között, józan értelemmel húzva meg a határokat. Sikeres rendezői manőver! Igényesség és ízlés a kivitelben — (talán a díszletekben lehetett volna több mértéktartás, a kastély óriás csillárja például túlságosan csiricsáré és így bizony vásári) jólesően nyilvánul meg az előadás minden részletében. És gazdagság színben, formában, mozgásban, játékban, ötletekben. Az előadás nem fukarkodik az eszközökkel, a legkülönfélébb eszközökkel. Hatalmas valódi fűzfa terpeszkedik a szín közepén, búsan bocsátva alá ágait, de ugyanakkor játékcsillagok gyulladnak ki a színfalak magas égboltján; valódi tűz lobog a színpadon, és valódi szalonnát sütnek rajta a kiéhezett katonák (aminek persze nemcsak ínycsiklandó illata. kesernyés füstje is van, dehát az efféle naturalizmusnak ára is van); igazi csacsifogaton érkezik a főhadnagy, és valóságos zöldségféléket cipel magával a hadgyakorlat pusztításain siránkozó intéző. Ennyi valódiság láttán azon sem csodálkozhatna az ember, ha egyszercsak szárnyra kapna és felrepülne a domb tetejére állított, kitömött gólyamadár is! Kiragadott mozzanatok, jelzésül arra: van itt minden, a legköznapibb valóság oldódik fel a játék derűs melegében. És még az sem zavar, hogy mindennek van azért valamelyest egy kis* vegyessaláta íze is. És van humor, sokféle árnyalatában, az előadás még a Hacsek Sajó-féle harsányabb humorral is kacérkodik, kicsit betétízűen, az intéző és régi barátjának találkozási jelenetében. Sokkal eredetibb az a vidámság, amit legfőképp Hűvösvölgyi Ildikó hoz vendégként a színpadra a kis önkéntes szerepében, egy hálás nadrágszerepben. Azt tartják, egy előadás sikeréhez olykor elég, ha beüt egy színész vagy egy kellemes nóta, de akárcsak egy díszlet is. Nos, Hűvösvölgyi szerepeltetése igazán „beütött”: bombasiker lett belőle. Játékossága természetesen fakad — s árasztja el a színpadot — lényének kiapadhatatlan derűjéből. Egyszerre huszár uniformisba öltöztetett Puck, aki mint „shakes- peare-i rokona” varázsló módjára mozgatja a cselekményt, s kamaszosan rajongó szerelmes, akárcsak a kis apród Beaumarchais Figarójában. Ha színre lép, nevével ellentétben felforrósodik a levegő; pajkos, ravasz, csintalan — elbűvölő. Perdül, röpül, táncol, ficánkol oly lendülettel, hogy már- már azt hihetnők, kirepül a színházból is, túl a falakon — egyenest a halhatatlanságba. A kiemelés igazságtalan lenne, ha nem szólnék elismerően a többiekről is — jó teljesítményük okán. Az ugyancsak vendégként játszó Csonka Zsuzsáról, aki nemcsak kellemes hangjával, érzéki énekével lopja be magát a közönség szívébe — törékeny karcsúságával, nemes eleganciájával vonzó jelenség is egyben. Elsőrangú asszony a primadonnák szokásos allűrjei nélkül. És Nagy Sándor Tamás, aki erőteljes játékával kitűnően tudja ellensúlyozni énekhangjának bizonyos korlátáit. ö nem hagyományos bon- viván, sokkal több: egy szerelmében megbántott férfi; a jellegzetesen operettkonfliktus ezáltal emberi tartalmakkal gazdagodik. Aztán Takács Gyula, aki egy esetlen tartalékos hadnagy szerepében szerez mulatságos perceket a nézőnek, a szegény könyvelő dalának előadásával pedig még többet: őszinte emberi pillanatokat. És amint általában, ezúttal is: Szendrey Ilona tündéri. Egy idős hölgyet alakít, s játékában a gazdag színészi tapasztalás fényes diadalát csodálhatjuk meg. Philippovich Tamás sallangmentes, tiszta érzelmű szakaszvezetőként tűnt ki, Mucsi Zoltán pedig, aki bár egyetlen húron játszik, a humor húrján, de azon igen sajátosan, minden megmozdulásával derűre fakasztja a publikumot. Kátay Endre generálisa színes, érdekes. Roczkó Zsuzsa élénk Tresztaként kelt illúziót, kisebb szerepekben Tóth Tamás valójában snajdig nő- csábász, Fekete András béresgazdája pedig mintha a Toldiból rándult volna át Benceként a Tatárjárásba; Suták közkatona szerepében Árvái László jeleskedik, huszárkapitányként Pusztai Péter dirigálja határozottan a „regimentet”. Mészáros István egy baka villanásnyi szerepében véteti észre magát karakterizáló képességével, de dicséret illet minden résztvevőt, a kar szorgalmas tagjait is. A kellemes muzsikálás feladatának kitűnően tesz eleget a Nádor László érzékeny irányításával, létszámában is megnövelt zenekar. A jelmezeket Hruby Mária, a díszleteket Menczel Róbert tervezte. A Tatárjárás kedves évad végi ajándék a nézőknek, a közönségnek, amely jó szájízzel búcsúzhat a színháztól nyár idejére, hogy aztán őszszel ennek a kellemes élménynek az emlékével üljön majd be újra a nézőtérre. Valkó Mihály Bendó János Hogy kell Egy szobrász műterme nemcsak attól szép, hogy a genius locira jellemző tárgyak, népesítik be: kész és egykor késznek álmodott, megkezdett és befejezett, félreértett és félreérthetetlen munkák. Szép ez a hely attól is, hogy minden magán viseli a kéz melegét, az anyaggal viaskodó test véré jtékes küzdelmének nyomait. Vagyis; a munka érhető itt tetten, lett légyen szó könnyű hungarocellből mintázott emlékműtervről, portrévá pattintott márványról vagy néhány centiméteres, hegesztőpisztollyal formált, lánglobbantó figuráról. A Szolnoki Művésztelep egyik hűséges tagja, Simon Ferenc műtermében vagyunk. Beszélgetésünk tárgya megfoghatatlan: a szobrászművész alkotótevékenységének izzadságos egyszersmind katartikus voltáról, s ennek eredetéről kellene számot adni. A munkához való viszonyt szembenézésre is késztető módon példázta Simon Ferenc. Édesapjáról, a háborúkat élt, hadifogságot járt, szervezett munkás kalaposmesterről szólt — akinek korántsem csak a kalapcsi- náláson járt az esze. — Akkoriban — a harmincas évek elején — a nagy szenzáció a repülés volt. Nekem persze megtetszett a dolog — el is határoztam, hogy repülő leszek. A régi közlekedési múzeumban állandó látogató voltam, s én is ámulva figyeltem Endresz és Magyar óceánrepülését. (A gépüket lerajzoltam, s kicsiben meg is csináltam, sőt amikor a gép lezuhant, és a darabjait kiállították — én mindent átnéztem, átéltem —; egy darab fáját ma is őrzöm annak a gépnek.) És gyártottam otthon a repülőgépeket. Apám — aki az időben a rádiózással volt elfoglalva — figyelte, mit csinálok. „Ez neked repülőgép?! Hát ez nem is repül. Majd én megmutatom, hogy kell repülőgépet csinálni!” És következett egy esztendő, ami alatt az apám megmutatta, hogy kell repülőgépet csinálni. Járt az öt kiló tűzcsinálni? revaló fáért, — minden darabot átnézett; kereste a propellernek valót. Tucatszám csinálta a propellereket — miközben a szenes mindenkinek panaszkodott a válogatás miatt. Minden propeller egy-egy remekmű volt. A gép törzse, szárnya, farka szintén hasonló alapossággal készült: apám a maga tapasztalatai útján végigjárta az aviatika századait. Anyám kétségbe volt esve a kísérletek láttán, a házban lakók is panaszkodtak — voltak már tapasztalataik Simon úr kísérleteit illetően. Aztán, úgy nyár derekán kézenfogott — „Na, legény, gyere!” — és az általa legjobbnak ítélt géppel kimentünk a Városligetbe. Az a gumimotoros gép nekifutott, felszállt, repült, ereszkedett, leszállt. Apám tömören annyit mondott: „Na, látod, így kell repülőgépet csinálni!” Több évtized távlatából látom, hogy igaza volt; úgy kell, ahogy ő csinálta. Vágner János Huszárönkéntes; Hűvösvölgyi Ildikó
