Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
8 illőiig ■Ml PlillfflMBW11 ii'ffilllll'iaiWIBifilllMIWIHÍi Irodalom» művészet Tóth-Máthé Miklós: Filmesek Mezöcsalánoson ezőcsalános messze van a fővárostól, így természetesen messze a I filmgyártástól is. Pesti kollégáival ellentétben a vidéken játszó színész csak elvétve juthat filmszerephez, mely által kicsit fényesíthet a nevén a megyén túl is, anyagi érdekeltségéről nem is beszélve. Költséges az ide-oda utaztatás, mondják a filmesek, mire a vidékre „szakadt” színész csak legyint, és azt mondja, hogy a filmesek kényelmesek, ugyanazzal a két tucat fővárosi színésszel dolgoznak, megunt arcokkal, „skatulya-pofákkal”. Ha szegény paraszt kell, ott van X., ha gazdag paraszt kell, ott van Y., ha orvos- professzor, akkor Z., ha lecsúszott dzsentri, B., ha párttitkár, Á., ha kikapós nő, K., ha öntudatos munkás, D., ha általános intellektuel (mérnök, tanár stb.), M., és így tovább... Még epizódszerepekben is ugyanazok a fizimiskák, őrmester, rendőr, hordár, pincér az, aki előzőleg is őrmester, rendőr, hordár volt. Egyik-másik pincért alakító színész például már nyugodtan elmehetne másodállásban felszolgálónak, sőt akár üzletvezetőnek, mert úgy kitanulta időközben a szakmát. A vidéken játszón színész azért tehát egyre kevesebbet gondol a filmezésre. Ha sokat gondolna rá, az se érne semmit. Tudomásul veszi, hogy elérhetetlen, akár a fürdőruhát reklámozó csinos manöken az utcai plakáton, akit teljesen ésszerűtlen lenne megkívánni. Mások esetleg ágyba vihetik, de ő nem. ö csak bámulhatja, hogy aztán vágyát kiélni hazaporoszkáljon megszokott „asszonyához”, a színházhoz. De azért bármilyen irracionális az atomkorban, történnek még csodák. Például amikor a gyanútlan mezőcsalánosi színészek arra ébrednek, hogy filmesek érkeztek a városba. Nem is akármilyen filmesek, de Pocetnyik Pál, a kamcsat- kai filmfesztiválon ezüstrókával kitüntetett filmrendező, és állandó operatőre, Seffelman Aladár. — Ez biztos...? — kérdezi Tóföldi Sercegitől, aki a hírrel kör- beloholta a színészházat. — Győződj meg róla — lihegi Sercegi —, ott ülnek a Tátra- csúcsban. Állítólag helyszínkeresőben vannak egy kisvárosban, a századelején játszódó filmhez. Szereposztás még nincs, tehát minden lehetséges. Mit szólsz? — Semmit — mondja Tóföldi, de azért csak elmegy a Tátra- csúcsba. Ki tudja? Hátha. De a presszóban csak Saci és a megszokott törzsvendégek. Mi a fene? Sercegi ezen egyszer rosz- szul informált lenne? — A filmeseket keresed? — nevet rá Saci. — Te vagy a tizedik színész. Talán ha negyedórát ültek itt. Kávét ittak, a szakállas habbal. .. — A habos volt az operatőr — mondja Tóföldi. — Nem tudod hová mentek? — Nem jelentették be — vonja a vállát Saci —, de ülj le, hátha visszajönnek. Tóföldi a fejét rázza, int, indul kifelé. Lehet, hogy a klubban vannak...? Sok helyre nem mehettek A színészklub előtt Lónyai áll csípőre csapott kézzel, mint egy portás, aki a vendégeket hivatott megrostálni. — Nincsenek még itt — mondja —, nézik a várost... — Utána ide jönnek? — Ide. Itt fognak ebédelni. De azt javslom, most menj be, ha akarsz még egy üres helyet. Tóföldi bemegy, körülnéz, és magában igazat ad Lónyainak. A klub dugig színészekkel. Már most meg lehetne tartani az évad végi társulati ülést. A vezető színészek közül csak Törzstagi hiányzik. Igaz, tavasz van, ilyenkor már bőven akad munkája a kertben. — Csak kíváncsiságból jöttem el — magyaráz nevetve Szilánka Maca —. érdekel, ki hogy kelleti majd magát... És egyáltalán végre valami esemény! Szilánka Macához hasonlóan többen is azt állítják, hogy pusztán a látványos felajánlkozásokban akarnak gyönyörködni, de persze ezt még ők maguk sem hiszik el. Mindenki tudja a másikról, hogy reménykedik, és legfeljebb a bekövetkezhető csalódást szeretné ilyen cinikus szólamokkal már előre kivédeni. Mint oly sokszor máskor... Mert a színész alapvetően optimista, és ezért is csalódik annyit. A józan méricskélés, latolgatás nem ennek az embertípusnak a sajátja. A színész, a „játékos ember” természetes nyerni akarásával közelít az eseményekhez, és rendszerint későn ocsúdik fel. Mint az a sakkjátékos, aki annyira befeledkezik a partiba, hogy a mattot még akkor sem veszi tudomásul, amikor a partnere már otthagyja, és leoltják a teremben a villanyt. A filmesek déltájban érkeznek meg. Pocetnyik Pál lábközépig érő puha bőrcsizmában, magasnyakú zöld pulóverben, és franciás barettsapkában. Seffelman Aladáron pedig népi ihletésű bekecs, bőrtarisznya, és persze fényképezőgép. „Jó a jelmezük — súgja oda Sercegi Tóföldinek —, sőt nagyon jó.” Szervusztok — integet Pocetnyik —, szervusztok! Igazi öröm ennyi ismerőssel találkozni... Tekla, drága, te semmit sem változtál, habozás nélkül belédszeretnék most is! — Ugyan, Palikám — hárítja el Tessedik Tekla —, ezt magad sem gondolhatod komolyan. A fiam már egyetemista. — Letagadhatod — legyint Pocetnyik —, vagy mondd azt, hogy az öcséd... Nincs igazam, Sefi? Seffelman komoran bólint. Hallgatag fickó, így pompásan kiegészítik egymást. Ha Seffelman beszédre szánja el magát, ott már baj van. Egyszer azért kezdték újra egy film forgatását, mert Seffelman hirtelen megszólalt. És ez annyira meglepte Pocetnyiket. hogy heveny önvizsgálatot tartott az addig felvett részeket illetően, és inkább újra kezdte az egészet. — Hogy vagytok? — tér át most általános érdeklődésre Pocetnyik és nyomban meg is felel önmagának. J | ól, gondolom, jól. Egy ilyen remek városban csak jól lehet lenni. Tetszik nekem ez a hely, határozottan tetszik. Habár az elképzeléseimet tekintve csalódtam, de ez már más kérdés. Úgy emlékeztem, hogy itt keskenyebbek az utcák, és sok helyütt macskakövesek. Hát ez sem jött be, ez nem. öregebbnek gondoltam ezt a várost, századelejinek, barátságosabbnak... Mi ez a sok építkezés? — Kell a lakás —■ mondja Tele- vényi. — Kell, hát persze, hogy kell — néz rá Pocetnyik —, mindenkinek kell. Nekem is, neked is, neki is. De miért a régi házakat bontják le? Lassan már nem találni olyan várost, ami alkalmas egy századelején játszódó film forgatásához. Na, hagyjuk, nem érdekes. Letelepedtek az egyik asztalhoz néhány színész körülüli őket, a többiek a környező asztalokat veszik birtokukba. — Mesélj, Tankréd — öleli át Televényit Pocetnyik —, hogy élsz, mit játszol? Kár, hogy nem vagy Pesten, az ördög vigye el, de nagy kár. Ne hidd, hogy nem gondolok rád, többször is, sokszor. De innen nehéz, nagyon nehéz... Pedig kel- lenéi, nagyon is... Most, hogy látlak, egész belekeseredtem. Te lettél volna a jó a legutóbbi filmemben. Én ökör, hát persze, hogy te. Végülis a Perc Dóri játszotta el, de sajnos nem igazán jól. Valahogy félvállról vette, vagy mi. Nincs igazam, Sefi? Seffelman bólint. A tarisznyájában kotorász. Többen is figyeli k mit vesz elő. Pocetnyik is odanéz. — Mit keresel Sefikém? — Semmit — morogja Seffelman, és kihúzza a kezét, összecsippentett szemmel körbegusztál, eltűnődik. — Ilyen — nevet Pocetnyik — mindig ilyen... Tulajdonképpen csak gondolatban társalgunk. De kell, nekem csak ő kell. Eskü alatt vallom, hogy ő a legnagyobb magyar operatőr. Csalták már külföldre is. Nem ment. Itt maradt. Velem maradt. Óriási a pasi. Az irigyei azt mondják rá, őrült. Na és. . .? Bár már mondanák. Ebben a szakmában ez a legnagyobb dicséret. Fémjelez, patinát ad. — Most min dolgoztok? — kérdezi Tessedik Tekla. — Csak ezt ne kérdezd, drága Teklám — rémül meg Pocetnyik —, gyerekek csak ezt ne kérdezzétek. Kérdezzetek a gyerekkoromról, a családomról, a szeretőimről, csak ezt ne, csak erről ne. Babonás vagyok, rettegek. Mit tudom én még mi lesz ebből! Csak tapoga- tódzunk, keresünk, őrjöngünk... — Miért? — szólal meg Barka. — Még a forgatókönyv sincs meg? — Na és, ha megvan? És az mit jelent? Tízszer megváltozhat munka közben. Van úgy, hogy nem is használom. Elvesztem, elégetem, mit tudom én. Sodródok az árral, hagyom. Improvfzatív elme vagyok, ez köztudott a szakmában. Majd a vágóasztalon, vagy még ott se. Rémes pálya, gyerekek, rémes pálya. Borzadok tőle, utálom, de csinálnom kell... Mi mást tehetnék? Most már, mi mást? Gyerekek, itt nem hoznak semmit enni? Szóljatok már, nincs sok időnk. Még át kell ugranunk Csatornahelyre. Hátha ott keskenyebbek az utcák és macskakövesek. A díszvendégnek Babos mama, a klub főzőasszonya tálalja fel az ételt. Rántott máj hasábburgonyával, cékla. Pocetnyik fröccsöt iszik, Seffelman, aki az autót vezeti, ásványvizet. A színészek nem esznek, korai még. Sört isznak, és nézik a filmeseket. — Jó volt — mondja ebéd után Pocetnyik —, és adagban is megfelelő. Jó itt nektek, komolyan mondom, jó itt nektek. — És a szereposztás? — kérdezi váratlanul Televényi. — Megvan már, vagy még csak gondolkozol rajta? — Kértelek, Tankréd —< sóhajt Pocetnyik —, mindenkit kértem, hogy csak a filmről ne... A szereposztás? Előbb megmondom a halálozásom dátumát, mint azt. Nem tudom, fogalmam sincs. — Még a főszerepről sem? — Arról a legkevésbé. Nehéz, nagyon nehéz... Sűrű atmoszféráid, zaklatott film lesz, kemény, markáns fejekkel. Nem tudom, ne kínozzatok. Egy biztos, hogy ebben az esetben natúrszereplőkkel dolgozom. Szeretlek titeket, minden színészt imádok, ha kell a szívem tépném ki értetek, de most nem megy másképp. Ne haragudjatok, de nem megy. Akartam pedig, gyötrődtem, de nem és nem... A fejemben élő figurákat nyomozom szinte megszállottan. Ha látok egyet, Sefi már fotózza is. Nem is kell neki mondanom, már tudja.. Mint ott az az öreg. Óriási! Sefi odanézz! Seffelman odanéz, biccent, veszi ki a tokból a fényképezőgépet. — Hívjátok ide — rendelkezik izgatottan Pocetnyik —, az se baj, ha színész. Kell nekem, nagyon kell. Van a filmben egy fuvaros, nem nagy szerep, de jelentős. Ilyen, mint ez az öreg... Ez a gyűrött arcú, zömök, nagy kezű. Szá- zadeleji. Jöjjön, jöjjön. — Miska bácsi! — kiált oda Televényi —. Jöjjön már ide egy kicsit! Miska bácsi odajön. Megáll, várja, hogy megmondják, miért hívták. — Pocetnyik vagyok — ugrik fel Pocetnyik, és kezet fog az öreggel. —■ Örülök, őszintén örülök... Egy filmszerepről lenne szó kedves bátyám, négy-öt forgatási napról. Sefi csináld! Seffelman csinálja. Több oldalról is lefényképezi az öreget. — Na szóval — folytatja Pocetnyik —, a szerep körvonalaiban ; következő... — Szerep? — Miska bácsi értetlenül kérdez vissza. — Miféle szerepről tetszik itt nekem beszélni? Nem vagyok én színész. — Nem? Akkor micsoda? — Öltöztetőszabó. — Remek! Annál jobb! Van már ács, autófényező, lakatos, most lesz egy szabónk is... Nem színészekkel fogok dolgozni ebben a filmben, hanem civilekkel. — Civilekkel? — Jól értette, kedves bátyám, azokkal. Olyanokkal, mint maga Tehát elvállalja? — Mit? — Ugyan! Hát a filmszereplést Miska bácsi nézi Pocetnyiket, majd körülhordozza pillantását a színészeken is. Mi ez? Valami tréfa talán? Nem érti. Semmit sem ért. Ráadásul bosszús is, hiszen a sörétől mozdították el. — Vállalja a rosseb! — mondja aztán megfontoltan. röhögés, ami felharsan erre, nem áll ugyan arányban a felelet szellemességével, de mindenki tudja, hogy nem is erről van szó. Pocetnyik is, aki nem sokkal később szedelőzködik, és Seffelmannal együtt elhagyja a klubot. Távozásuk után a színészek körülveszik Miska bácsit, ölelgetik gratulálnak neki, aki persze el sem tudja képzelni, hogy miért. De azért jólesik neki. Ilyen sikere se előtte, se utána nem volt. Fodor András: Béke Ma olyan mintha újra a föld gazdái lennénk. Egyenletesen süt a nap. A kézilabdapálya mentén, az árokparton két hatalmas rózsa virul, még nem tépte le senki. A levegőbe metszett ugrásra kész hegyek párákba takarózva rásímultak az égre. A postás megkérdezte, hogy vagyok, a rendőrkapitány s a gépész elérte, hogy a térre települt körhinták, céllövöldék mellől hangfalak recés vályúfából, a zene öblögő moslékét lecsapolják. Sakktábla-nyugalommal fogják egymást az utak, a telkek. Csak a természetes zajok zsibognak, csak az evező bogarak, lombok, — akárha önnön gyönyörére, mégis, miattunk játszódnék az idő. Csongor^ A főhercegnő R6zsa: és az irodalom Akkoriban történt az eset, amikor az ötvenhatos eseményekből, azok megpróbáltatásaiból lábadoztunk. Vadonatúj esti tagozatos diplomával munkahelyet változtattam, hogy megkezdjem értelmiségi pályafutásomat. A városi ' tanács barokk épületének egy félreeső szobájában, mint a tudatformálás leendő bajnoka, vártam, hogy kamatoztassam felhalmozott szellemi tőkémet. Írót azideig, aki az utcán jár, éppen úgy, mint minden m;; halandó, sohasem láttam. Ók úgy éltek tudatomban, mint Arany János mozdulatlan szobra, mint a Bűn és bűnhődés írójának tankönyvekbe préselt életrajza, Tolsztoj Jasznaja Poljana-i legendája. Képzeletemet Karenina Anna, a kaszáló ember, Natasa törékeny alakja, a csatamezők hátterében szemlélődő Bezuhov, a szép Andrej herceg népesítette be. írójuk nem is lehetett földi ember, aki délben családi asztalhoz ül, össze- vész feleségével, pofonvágja engedetlen gyermekét, tiszta ruhát vált, és éjjel álmában hangosan horkol. Földi halandónak Dosztojevszkijt, s másokat el sem tudtam képzelni. Az élő, alkotó írókkal sem voltam másként. Tankönyvekből, egyetemi jegyzetekből közelítettek felém, történelem voltak ők nekem. A történelemmel pedig nem találkozik rendszerint az ember. Éppen hivatali székem elfoglalása idején érett valahol a nemes szándék, hívjunk írókat városunkba. Ismerjék meg őket az emberek, s azoknak sem árt, ha kibújnak elefántcsont-tornyukból, eljönnek ide hozzánk az életbe, s látják, mint épül az oroszlánrész. Elmentem hát a kedves Simon Pistához, ki akkor főszerkesztő volt, eszembe sem jutott, hogy költő is. Minden addig ismertnél egyszerűbb hivatali szobában fogadott, recsegett alattam a szék, amikor hely- lyel kínált. Ügy beszélgettünk, mintha régről ismernénk egymást, mintha barátok lennénk. Na jól van, legyen ott maguknál egy Kor- társ-est, mondta, széles mosoly- lyal. Éppen olyan megnyerő és szíves volt, mint bármely jóember. Búcsúzásnál úgy megszorította a kezemet, hogy sajgott. Nem költői kézfogás volt, nagyonis e- világian parasztos. Elérkezett a nap, amikor városunkba bevonult az irodalom hadserege: Juhász Ferenc, Nagy László, Garai Gábor, Szeberényi Lehel, és sokan mások. Tolnai Gábor mint irodalomtudós cikázott közöttünk. Simon Pista volt segitsé-
