Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. MÁJUS 1 A felszabadulástól napjainkig A munkásosztály változó szerepekben Május elseje a munkás- osztály nemzetközi ünnepe. De hogyan ítéljük meg ma a mi munkásságunknak — mint osztálynak — a jellegét, történelmi helyét, szerepét? Erről beszélgettünk dr. Balogh Sándor profesz- szorral, az ELTE BTK Üj- és Legújabbkori Magyar Történeti Tanszékének egyetemi tanárával. — Elméleti fejtegetések- ben, politikai nyilatkoza- tokban sok szó esett már a hazai munkásosztályról, annak történelmi megítéléséről, vezető szerepéről. Véleménye szerint érté- kén becsüli-e a munkás- osztályt a köztudat? — A munkásosztály mind a mai napig nem foglalta el a köztudatban azt a helyet, amit a legújabbkori magyar történelemben betöltött. Vegyünk egy példát a két világháború közti Magyarországról. A Tanácsköztársaság megdöntése után az ellenforradalom a diktatúra különböző formáivál kísérletezett. Abban, hogy a Hor- thy-korszak Magyarországán a második világháborúig a fasizmus nem tudott berendezkedni —, hanem e helyett egy konzervatív uralmi rendszer jött létre — igen nagy szerepe volt a munkásságnak is. Mire gondolok? Arra, hogy a munkásság fenn tudott tartani egy legális munkáspártot, a Szociáldemokrata Pártot, arra, hogy a munkásság nemcsak tiltakozásával, hanem a szocialista munkásmozgalom szervezeteihez, így a szakszervezetekhez való ragaszkodásával is elősegítette a demokratizmust. Azzal, hogy jelentős tömegei távol tartották magukat a keresztény szocialista eszmeköröktől, a fasiszta jellegű korporációs szervezetektől, igen nagy mértékben hozzájárulva ahhoz, hogy itt a fasizmus nem tudott gyökeret verni. Az adott időszakban ennél nagyobb teljesítményt egy társadalmi osztály részéről nem tudok elképzelni. — Hogyan jellemezné a magyar munkásosztályt közvetlenül a második világháborút követő időszakban? — A háborús pusztítás utáni újjáépítés szinte elképzelhetetlen lett volna a munkásság áldozatvállalása nélkül. Áldozatvállalásról beszélek, s ez egyáltalán nem frázis. A két világháború között Magyarországon a gyári munkásoknak naponta átlag 2700 kalória értékű táplálék jutott. Negyvenöt végén, negyvenhat tavaszán már ennek fele sem, sőt egyes munkáskategóriák még az 1350 kalóriánál is kevesebbet kaptak. Tehát ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a munkás még éppen tudott dolgozni, a hozzátartozói pedig még éppen hogy nem haltak éhen. Ilyen körülmények között indította meg a korabeli munkás a termelést, számolta fel a háborús károkat, teremtette meg a pénzügyi stabilizáció alapjait. Mindezeknek természetes közvetlen politikai vetületei is voltak. Az ezer- kilencszánegyvenöt november negyedikéi nemzetgyűlési választásokon a kisgazdapárt megszerezte a szavazatok abszolút többségét, tehát a baloldali pártok, köztük a szociáldemokrata és a kommunista oárt is, kisebbségbe kerültek. Mégsem alakult tiszta kisgazdapárti kormány, folytatódott a koalíciós kormányzás. Felmerül a kérdés: miért? Nos, a nemzetközi feltételek figyelembevételével is igen fontos történelemformáló szerep jutott a munkásságnak. Az nyilvánvaló volt, hogy a háború okozta kárók felszámolása, az újjáépítés nélkül semmiféle politikának nincs realitása. Az újjáépítést meg lehet valósítani külföldi kölcsönnel, vagy óriási erőfeszítésekkel önerőből. Mivel a korabeli Magyarország nem számíthatott kölcsönre, maradt a második lehetőség. Csakhogy amennyiben a munkásságot kiszorítják a politikai hatalomból — amelyben pártjain keresztül van jelen —, akkor a munkás nem hajlandó ingyen vagy minimális juttatásért újjáépíteni az országot, hanem ehelyett sztrájkol, tiltakozik. Ez esetben viszont az élet megáll és a tiszta kisgazda kormány órákon belül megbukik. Ez a képzeletbeli tiszta kisgazdapárti kormány próbálkozhatott volna az erőszakkal is! — Elméletileg igen, hiszen ha nincs pénz, még mindig igénybe lehet venni a hadsereget vagy a rendőrséget. Gyakorlatilag azonban erre nem volt mód. A magyar hadsereg ebben az időben még nem szerveződött újjá, a rendőrség pedig munkáspárti, főként kommunista befolyás alatt állott. Ez a hatalmi szerv ilyen esetben inkább a sztrájkoló munkást, mintsem a kormányt támogatta volna. Vagyis azzal, hogy a választások után mint hatalmi tényezővel számoltak a munkásosztállyal, hozzájárult ahhoz, hogy folytatódott Magyarországon a koalíciós kormányzás. — Hogyan változik a kép az ötvenes évekre? — Magyarország a háborús veszteségek ellenére már a negyvenes évek végén sok tekintetben konszolidáltabb, biztatóbb képet mutatott mint számos európai ország, a szomszédainkat is beleértve. Ez volt az az időszak, amikor a munkásság úgy érezte, hogy az elmúlt három-négy év erőfeszítései meghozták gyümölcsüket, befejeződtek az államosítások, megtörtént a nagy- és középtőke, valamint sajnos negyvenkilenc végére a kisipar és kiskereskedelem jelentős részének kisajátítása is. A Magyar Dolgozók Pártjának létrejöttével megvalósult az egységes munkáspárt, s ez a hatalmat egy kézbe összpontosította. Ugyanakkor lassan már az is érzékelhetővé vált, hogy a pártvezetés, a kormány szavai és tettei között egyre nagyobb a távolság. Az ötvenes évek elején, közepén az úgynevezett személyi kultusz éveiben azután már a demokrácia legalapvetőbb követelményei sem érvényesültek. — Milyen volt ekkor a munkásosztály helyzete? — Az üzemi bizottságokat felszámolták, a szak- szervezeteket nem töltötték be érdekvédelmi funkciókat, s azokkal a munkásokkal, akik -a munkapadnál maradtak, már csupán mint munkaerővel számolt a hatalom. Mégis a munkásság helyzetét jellemző legnagyobb ellentmondás az volt, hogy a munkás minél többet termelt, annál kevesebb jutott neki. Miért? Mert belehajszolták a szakadatlan munkaverseny-mozgalom- ba, állandóan emelték a normákat, így a munkaintenzitás hiába nőtt, ez nem jutott kifejezésre a bérekben. Aztán ott voltak a kötelező békekölcsön jegyzések is. Ha valaki elégedetlenkedett, jöttek a szankciók, különféle büntetések, munkahelyi bíróságok és így tovább. — Azt jelenti-e ez, hogy az ötvenes évek derekára a munkásosztály távolo- dott a munkáshatalomtól? — Én nem így fogalmaznék. Inkább azt mondanám, távolodott ettől a hibás politikát folytató pártvezetéstől. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy a munkások kilépése a pártból éppen az ötvenes évek első felében a legnagyob arányú. — Hogyan viszonyult a mkinkásság a szocializmushoz az ellenforradalom időszakában? — Véleményem szerint nem helyes az a kérdés, hogy a munkásosztály kiábrándult-e a szocializmusból vagy sem. A magyar munkásság derékhadánál nem volt jele annak, hogy eltávolodott a szocializmustól. De kiábrándult, s joggal, abból a politikából, hatalomból, amely itt a szocializmust válságba sodorta. A magyar munkásság felte- hette magának a kérdést: fellépésével nem kockáztatja-e a munkáshatalom, a szocializmus ügyét is? Ezt a dilemmát azonban nem sikerült a munkásosztálynak az események alatt feloldania. A munkástanácsokat is jórészt azért hozták létre, mert nem akartak lemondani arról a jelszavakban lép- ten-nyomon hangoztatott jogukról, hogy közvetlenül is beleszólhassanak a gyár, az üzem dolgaiba. Mindezek ellenére a munkásságnak döntő szerepe volt abban, hogy a politikai konszolidáció viszonylag rövid időn belül megvalósult; ami annak a bizonyítéka, hogy amikor a munkásnak meg volt a reménye arra hogy Magyarországon folytatódik a szocialista építés, nem habozott, hogy mellé álljon. ön szerint mit tud minderről a munkásság? — A mostani munkáság nagy része már nem élte át azokat a küzdelmeket, amelyek a munkáshatalom megteremtéséhez vezettek, bennük már nem a klasszikus, hagyományos szocializmuskép él. így a mai munkásnak ahhoz, hogy hasznosítani tudja a múlt tapasztalatait, eredményeit, okuljon annak hibáiból, fokozottabban ismernie kell a történelmet. Méghozzá egy olyan történelmet, amely nem idealizált képet nyújt, hanem a valóság lényegét próbálja megragadni. Ismernie kell azokat a kérdéseket, amelyek a nemzet sorsát jelenleg is, s a jövőben is alakítják, formálják. Végül is, hogy a nemzetnek milyen jövője lesz, az döntően a munkásság magatartásán, s azon múlik, hogy milyen szerepet tölt be az ország sorsának irányításában. Földesi Margit Munkanélküliség és átképzés a fejlett tőkés országokban Gyakori beszédtéma nálunk a termékszerkezet-váltás, meg ami velejár: a dolgozók átképzésének szüksége, az új szakma elsajátításának igénye. Gyakran elhangzik ilyenkor, hogy világgazdasági folyamatról van szó, amely a társadalmi rendszertől függetlenül, földünk minden gyorsabban változó országában érvényesül. Mindez — kétségbevonhatatlan igazság. Csakhogy a termékszerkezet korszerűsítése — a szocialista országoktól eltérően — a fejlett tőkés országokban óriási munkanélküliség közepette megy végbe, kihat a napi. heti munkaidő hosszára, sőt még a nyugdíjkorhatárra is. Ezek ott összehasonlíthatatlanul nagyobb társadalmi gondot okoznak, mint az új szakma megtanulásának nehézségei. Ezért mielőtt néhány fejlett kapitalista ország átképzésének gyakorlatát ismertetnénk, részletesen szólnunk kell a munkanélküliségről, hiszen 1986 elején a munkát nem találó emberek száma tíz fejlett tőkés országban már meghaladta a 23 milliót. Költséges tétlenség A munkanélküliek aránya az egyes országokban az elmúlt negyedévhez képest általában növekedett. Ország: Munkanélküli: Munkanélküliek aránya a foglalkoztatottakhoz viszonyítva jelenleg: 3 hónappal korábban NSZK Fraciaország Nagy-Britannia Olaszország Hollandia Ausztria Svédország Egyesült Államok Kanada Japán 2 593 000 10,4 (febr.) 8,9 2 504 900 10,5 (jan.) 10,5 3 276 900 14,0 (febr.) 13,5 3 024 000 13,7 (dec.) 13,0 743 400 15,6 (jan.) 15,3 123 000 4,2 (okt.) 3,3 112 000 2,9 (jan.) 2,5 7 917 000 7,2 (jan.) 6,7 1 200 000 10,7 (jan.) 9,5 1 590 000 2,8 (jan.) 2,6 Az előrejelzések szerint a munkanélküliek számának további növekedésével számolnak Svédországban és az Egyesült Államokban, a többi országban a jelenlegi tendencia fennmaradására számítanak. Egy tavaly novemberi felmérés szerint néhány országban a következőképpen alakult azoknak a munkanélkülieknek az aránya, akik több mint egy éve munka nélkül voltak (az összes munkanélküliek számához viszonyítva) : Franciaország 42% Nagy-Britannia 40% NSZK 33% Japán 15% Egyesült Államok 12% Mindez a súlyos társadalmi feszültségeken túl jelentős kiadásokat okoz az egyes országok költségvetéseiben. A munkanélküliségből származó kiadásokat teljesen ' felmérni lehetetlen. A számítások nem veszik figyelembe a hosszú távon jelentkező költségeket, amelyek például hiányos képzettségből, a fizikai és pszichikai megbetegedések növekvő számából, a bűnözés növekedéséből, stb.- ből származnak. Nem számolnak a kiadások között olyan állami támogatásokkal sem, mint amiket a válság miatt az acélipar, a szénbányászat, vagy a hajógyártás kaptak. Mindezek után jobban tudjuk értékelni azt a táblázatot, amelyet az Európai Gazdasági Közösség Statisztikai Intézetének adataiból állítottunk össze. Munkanélküliség költségei az állam számára hét országban 1970—1980. között. (A bruttó nemzeti termék százalékában.) Ország: 1970. 1980. Kanada 1,41 2,61 Franciaország 0,32 2,75 NSZK 1,13 2,21 Olaszország 1,87 4,16 Japán 0,55 0,80 Nagy-Britannia 1,32 2,49 Egyesült Államok 3,68 2,53 A táblázatból megállapítható, hogy a költségnövekedés a jelzett tíz évben egyes országokban kétszeres, vagy többszörös, és a hét országra nézve is meghaladja a 70 százalékot. Adj helyet másoknak! A munkanélküliség különösen súlyosan érinti a vendégmunkásokat, a fiatalokat és a nőket, és az idős dolgozókat. Arányuk rendszerint meghaladja az összes foglalkoztatottakon belüli arányukat, illetve magasabb, mint a helyi férfi munkanélküliek aránya a foglalkoztatottakhoz képest. Mindezek arra késztetik az egyes országok kormányait, hogy intézkedéseket tegyenek a munkanélküliség növekedésének megállítására. Több országban „rugalmas” munkaidőformák széleskörű bevezetésében, a nyugdíjkorhatár rugalmassá tételében, az átképzés fokozásában, és más módokon látják az elérendő célhoz vezető utat. Nézzünk néhány érdekesnek tűnő próbálkozást. Franciaországban a „rugalmas” munkaidőt úgy értelmezik, hogy a heti rendes munkaidő az egyes vállalatoknál 41 órás időtartamig változtatható úgy, hogy az évi átlagos heti munkaidő nem lépheti túl a 38 órát. Ausztriában a kiskereskedelemben gyakran alkalmazott forma lényege, hogy a vállalat a munkavállalóval meghatározott heti vagy havi alapmunkaórában állapodik meg (heti 20 és 30 óra között leggyakrabban) amelyet napi, vagy heti turnusokra bontanak, és a vállalat igényétől függően változóan vesznek igénybe. Ha a ledolgozott munkaidő a heti 40 órát, illetve a napi 9 órát nem haladja meg, a dolgozó túlórára nem jogosult. A nyugdíjkorhatár elérése előtti nyugállományba vonulásnak több megoldási módja alakult ki. Érdekes változata ennek a Svédországban 1976-ban bevezetett résznyugdíj. A svédek betöltött 60. életévük után tovább dolgozhatnak a rövidehb munkaidőben. ha erről munkaadójukkal megállapodnak. Az ebből származó keresetcsökkenés 65 százalékát résznyugdíjként a biztosító a dolgozónak megtéríti. 35 százalékát a dolgozónak magának kell viselnie. A 65 éves nyugdíjkorhatár elérése után járó nyugdíj ösz- szege így nem csökken. Hasonló lehetőséget kínálnak a francia szolidaritási szerződések. Az 55—60 év közötti munkavállalók felére csökkenthetik munkaidejüket. A teljes bruttó keresetük 30 százalékát a nemzeti foglalkoztatási alapból előnyugdíjként megkapják, a kieső 20 százalékot maguknak kell viselniük. Az NSZK-ban az 1984. május 1-jével életbe lépett törvény megteremtette a lehetőségét annak, hogy a nyugdíjkorhatár elérése előtt foglalkoztatáspolitikai okokból el lehessen menni nyugdíjba. Ennek feltétele, hogy a dolgozó 58. évét betöltötte és munkaadója kötelezze magát arra, hogy a távozó dolgozó helyére hivatalosan nyilvántartott munkanélkülit vesz fel. A munkanélküliség elleni intézkedés és egyben a japán és amerikai technológiai kihívásra adott válasz egyik formája a francia átképzési rendszer. A képzés gazdája a Munkaügyi Minisztérium felügyelete alatt működő ügynökség, az AFPA 135 intézményben mintegy ötezer szakoktató, tanár és pszichológus évente 100 ezer hallgatóval foglalkozik. A tanfolyamokra átlagosan négyszeres a túljelentkezés, és a felvetteknek mintegy 70—75 százaléka végzi el sikeresen a kurzust, azaz új szakképzettséget szerez. Az AFPA tanfolyamainak költségeit 85 százalékban az állam, a többit a vállalatok viselik. A hallgatók oktatása ingyenes, az oktatás idejére bért vagy munkanélküli segélyt kapnak. Különös figyelmet fordítanak a fogyatékosok és a rokkantak oktatására (lehetőleg az egészségesekkel egy tanfolyamon) és a 14—20 éves szakma nélküli fiatalok képzésére. Az AFPA a tanfolyam eredményes elvégzését követően az elhelyezkedéshez segítséget nyújt a rászorulóknak. A Német Szövetségi Köztársaságban a vállalatok mellett a Szövetségi Munkaügyi Hivatal igyekszik segítséget nyújtani a képzéshez és a vállalati igények közötti szakmai különbségek át- és továbbképzéssel történő csökkentéséhez. 1985-ben 409 ezer fő át- és továbbképzésével foglalkozott a hivatal, ez 10 százalékkal meghaladja az előző évet. Még 2000-ben is Kiemelten foglalkoznak a munkanélküli diplomásokkal — főleg pedagógusokkal és szociológusokkal. Jelenleg 20 ezer tanító és tanár számára szerveznek képzést, amelynek eredményes elvégzése után alkalmasak köz- gazdasági, termelésirányítói vagy más munkák ellátására. Mindez arra utal, hogy szakmai részletezettségben nehéz előre tervezni a munkaerő-szükségletet. Az államnak segítenie kell az érintetteket abban, hogy mind kisebb megrázkódtatással tudják átvészelni a szükséges szakmaváltások nenehéz időszakait. A dolgozók nagy többsége kész át- és tovább képezni magát, hogy ne váljék munkanélkülivé, vagy azért, hogy munkanélkülisége mielőbb megszűnjék. A kétségtelen állami erőfeszítések ellenére az előrejelzések szerint a munkanéküli- ség társadalmi gondja az ezredforduló táján is valóság lesz a tőkés országokban. Marton Tamás a közgazdasági tudományok kandidátusa
