Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-24 / 121. szám

8 Irodalom» művészet 1986. MÁJUS 24.

sy; Hajnali triptichon

Révész László: Pesti lányka Eger mellett

Lukács Sándor:

Ha visszanézel

tágasabb volt akkor itt minden - gyerekszem végtelen tereiben lebegett a diófás udvar, s a lépcsők szegélyén, örökké virit'ó kőrózsák kelyhében álmos macska-pár a pallók mögött, túl a kerítéskapun

szódáskocsi rúd fánál prüszkölt a buborékos ló,

s egyszer, a padlásról kibújva a tetőn rekedtem

kiszáradt medrü bádog-ereszben ha visszanézel, régi szoba ring

későnyarak szél-védett öbleiben karszék takarja ki magát

ahogy felkel róla egy árnyék,

hajlásaiban hátak emlékei

és kézfejeké, karfája kopott bársonyán a nagyasztal, alatta vastag tölgyfaláb

bűvös falakra hull a fény

a függöny csipkéin

függ a délután Sárándi József:

Módi

legmodernebb fazonjukat: szmoking

rojtosszélű gyolcsgatyával

Kimentem a divatból - A vagyonos divattervezők piacra dobták

Kispénzű

s önfogyasztó termelőként számolnom kell azzál bogy tartósan korszerűtlenít szellemi ruhatáram

■ ■" ■' ■■■■ 1 w " .....................———————

B

olya Péter:

Tűztalpak

I.

A hajnal meghozta az esőt. Apró szemekben szitált, alattomosan beférkőzve a kabátok, pulóverek alá, megborzongatva a koránkelő testeket, miáltal a maradék jókedv az éjszakai szeméttel együtt eltűnt a kanálisok torkában.

Az asszony már a tenyérnyi öltözőben ült. Mint mindig, most is a köhögési rohamával kezdte a napot. Görnyedten hajolt előre a fényesre koptatott fapadon, ujjaival elsátorozva az arcát; válla meg-megremegett, ahogy tüdejét elhagyták a hangok, s szemében megjelent néhány könnycsepp. Aztán arca elől elbontotta a sátort, megtörölte a szemét, és öltözködni kezdett.

A sápadt villanykörte fényében kibújt magasszárú lábbelijéből, lassan lepergette magáról harisnyáját: vaskos lábai, akár a liszt, fehéren, szétomlón értek a rideg kőre. Lábfejét néhány pillanatig előre-hátra mozgatta, majd fáslit vett elő, s reszkető, májfoltos kezeivel tekerni kezdte a bokája körül.

Kifakult, kék köpenyt vett magára, melynek az alja kismama cipőjének szegélyét súrolta. Odalépett a szekrényhez, táskájából szalvétába csomagolt zsíroskenyeret tett az asztalra, szétteregette a papírt, s apró, kabátgombnagyságú falatokban enni kezdett.

Szeme tompán fénylett, mint egy kopott tégla a szitáló esőben. Bogarából már ad öröm maradékát is eltakarította az idő; apró, ráncokkal szabdalt arcában mindössze ívelt, arányosan metszett orra árulkodott arról, hogy valamikor szép asszony lehetett. Vékony ajkai körül néhány árok ereszkedett lefelé, mely a nyaka körül vízszintesen folytatódott, ősz haját szorosan hátrafésülte koponyáján, így aztán el is vesztette haj-jellegét, de ő ezzel mit sem törődött... Egyenként szedegette össze a viaszosvászonnal takart asztalról a szétgurult morzsákat, majd órájára pillantott: hat óra lesz tíz perc múlva. Miután befejezte a műveletet, fölállt, a másik szekrényhez lépett. Vödröt, felmosóruhát, partfist vett elő, s elindult a hosszú, alagsori folyosón. A liftesfiú csak nyolcra járt, így gyalog ballagott föl a negyedik emeletre.

Mindig a negyedik emeleten kezdte a takarítást. Két emelet volt az övé, a negyedik és a harmadik. Pontosabban kettejüké, Mártié és az övé, csakhát Márti mindig elkésett. Az asszony tudta, hogy negyed nyolcnál előbb úgysem számíthat rá, mégsem jelentette föl soha. Talán azért, mert Márti fiatal volt, mindössze tizennyolc éves.

Gyorsan, hangtalanul dolgozott.

Pontosan úgy történt, ahogy gondolta: Márti negyed nyolckor jelent meg a lépcsőfordulóban.----------------- 2.....................

M

essziről egész csinos lánynak tetszett, tizenöt méterről talán még címlapfotó is lehetett volna valamelyik képes hetilapon: ébenfekete, derékig érő haja lágyan úszott a levegőben, amint lassú, manöken-szerű járással bekanyarodott a folyosóra. Rövid, világoskék köpenyén csak a felső három gomb volt begombolva, miáltal minden lépésnél méginkább elővillantak hosszú, fekete harisnyanadrágba bújtatott combjai. Mindezek ellenére ahogy közeledett, úgy veszített hamvasságából. Arca már az éjszakai élet kitörölhetetlen jeleivel viaskodott, amit különféle krémek segitségével sem tudott eltüntetni, s száján úgy rikított a vastagon felkent rúzs, akár egy füstös gyárfal előtt veszteglő Mercédesz.

— Jóreggelt, Irmuska — mondta, miután odaért az asszonyhoz. — Már megint alig aludtam az éjjel. . . Hozzak vizet?

Az asszony bólintott.

Néhány pillanat múlva megérkezett a vödör vízzel, belemártotta mutatóujját, hogy elég meleg-e,

aztán ő is sikárolni kezdte a linóleumot.

— Ronda időnk van — szűrte a fogai közt.

— Az — hagyta rá az asszony,

és megropogtatta derekát. — Aztán meifre jártál? — kérdezte

csak úgy, hogy kérdezzen valamit.

— A Tearózsában — válaszolta a lány anélkül, hogy az asszonyra pillantott volna. Lassan, szögletesen dolgozott, mozdulataiból hiányzott a fiatalos lendület. — Maga biztosan nem hallott róla. Elég

tetű hely, de hajnalig nyitva van. A barátnőm ajánlotta, azt mondta, teli van gyógymadárral.

— És? — Az asszony megmarkolta a felmosófát, belemártotta a vödörbe, majd ügyesen szétterítette a ruhába felszívódó vizet.

A lány megvonta a vállát: — Egész éjjel hülyítettem egyet. Józsinak hívták...

— Nem féltél?

A lány abbahagyta a sikárolást, fölegyenesedett.

— Ugyan, mitől féltem volna? — húzta szélesre a száját, majd ujjait legyezőszerűen elérakta: mosolya hangos ásításba torzult. — Nem csinálok én semmi rosszat, csak lefejem őket... Különben is. teli van a város gyógymadarak- kal... Maga is foghatna egyet, legalább lenne egy kis pénze. . .

— Ugyan, Márti, ne bolondozz már! — válaszolta az asszony, és kezefejével végigtörölt gyöngyöző homlokán.

— Komolyan mondom, Irmuska! Mennyi idős maga?

— Hatvanhét.

— Na látja, a legszebb női kor

— kacsintott a lány, azzal meglódította a felmosóruhát.

Az asszony elvigyorodott.

— Aztán mit gondolsz, mihez kezdenék én már annyi pénzzel?

— kérdezte később.

A lány arébb tolta a vödröt, nyelvével lenyalt magáról néhány deka rúzst:

— Hát tudnék mondani egy-két tippet...

Szuszogva, méterről méterre haladtak. A lány hordta a vizet, ilyenkor az asszony pihent egy keveset; időnként megigazította a dagadt lábaira tekert fáslit.

. Már a folyosó elején jártak, amikor a lépcsőfordulóban megjelent a férfi:-..............■ 3................—=

H

omlokába omló szőke haja vizes volt, mintha most zuhanyozott volna. Szürke öltönyt viselt, fehér inggel, kék nyakkendővel. Legalább száznyolcvan centi magas volt, és nem lehetett több harmincöt évesnél. Külsejéből ítélve minimum főmérnöki állása lehetett. Hóna alatt újságot szorongatott, s legalább két liter férfikölnit árasztott magából. Megjelenése tekintélyt, magabiztosságot sugárzott.

Mártit pillantotta meg először, amint derekát előredöntve hajlongott a linóleum felett; köpenye nem tudta eltakarni harisnyanadrágja alatt húzódó bugyijának szélét: ütemesen villantak elő a sejtelmes csipkefodrok. A férfi nem sokat törődött a látvánnyal; újságját zsebébe csúsztatva a földön térdeplő asszonyhoz hajolt.

— Jóreggelt, mutter — hangja lágyan csengett, mint a selyem.

Az asszony hátrafordult, hunyorogva bámult az előtte táncoló barna szempárba.

— Te vagy az, fiam? — kérdezte; a férfi előrenyújtotta karját, az asszony belekapaszkodott, és lassan fölemelkedett. — Két éve láttalak utoljára — rebegte. — Mutasd magad. . . Hiszen te alig változtál.

A férfi hagyta, hogy az asszony végigtapogassa kezdődő zsírpárná- it.

Benyitottak az egyik irodába. Odakint már világosodott, de az eső még nem állt el. Az ólmos fény sápadtan világította be a szobát. Az asszony az ablak melletti székre ült, a férfi fenekét a szembeniévé íróasztal széléhez támasztotta.

Anya és fia szótlanul nézték egymást.

Pákolitz István:

Idejekorán

Mókásan meg-megbiccenő kis gülüfeje elbóklászik

a színek hangok formák ízek özönében

Repeső-beszédes pillongásáva idejekorán keresgél valami biztos fogódzót bizonytalanságokkal

beárnyékolt

rettegésteli világunkban

— Bajban vagy, ugye? — kérdezte sokára az asszony.

A férfi nem válaszolt azonnal. Miközben a tisztára mosott linóleumot nézte, szeme alatt néhányszor megrándult a bőr.

— Az a helyzet, hogy le vagyok égve — kezdte halk, külsejéhez egyáltalán nem illő tejszínhabos hangon. — Belemásztam egy üzletbe, de nem sikerült... Az lett a vége, hogy nyolcezer forint mínuszt gyűjtöttem össze. . . Ha holnapig nem fizetem ki, följelentenek. ..

— Szóval ezért jöttél — sóhajtotta az asszony. Lent már elindult a forgalom. Az utca zaja áthatolt a vastag ablakkereteken. Egy autóbusz köhögve húzott el az irodaépület előtt. — Két év alatt mindössze egy karácsonyi képeslapot kaptam tőled...

— Higgye el, jöttem volna, de ki se látszottam a munkából — vágott közbe a férfi. — Minden filléremet megzabálja az a rohadt építkezés... Ezért is fogtam ebbe a rohadt üzletbe...

Az eső apró csíkokban szabdalta az üveget. Még nem oltották el az utcai lámpákat, annak ellenére, hogy már teljesen kivilágosodott.

Az asszony fázósan összébbhúzta magán köpenyét.

— És miből gondolod, hogy tudnék neked adni ennyi pénzt? — kérdezte minden vádaskodás nélkül. — Hiszen két éve adtam oda neked az utolsó háromezer forintomat. ..

A férfi árnyékba húzta az arcát. Szeme mozdulatlanul hevert gödreiben, nyelvével megnedvesítette alsó ajkát.

— Tudom, hogy van magának.. Hiszen már évek óta a temetésére gyűjt...

A csönd, ami körülvette őket, fojtogatóan áradt szét az apró helyiségben.

Aztán az asszony előredöntötte törzsét, kezét becsúsztatta köpenye alá. Érezte, ahogy tüdeje felforrósodik, zakatolni kezd. Szeme tompán csillogott, mint egy rosszul élezett kés. Lassan fiára emelte tekintetét.

— Hétezer forintot gyűjtöttem össze tíz év alatt, mert azt akartam, hogy legalább az utolsó utamon ne kelljen szégyenkeznem... Azt akartam, hogy tisztességesen legyek eltemetve... és most azt kívánod tőlem, hogy adjam oda neked. ..

— Csak kölcsönbe...

Az asszony lassan az ablak felé fordult, arcát tenyerébe temette, és köhögni kezdett: vastag, tűzforró szálakban törtek fel belőle a hangok.

Odakint a vödör fogantyúja csörömpölve verődött az oldalához: Márti jelent meg a küszöbön, tétován az asszony felé lépett. — Rosszul van, Irmuska?

Az asszony abbahagyta a köhögést, megrázta a fejét: — Ha esik az eső, mindig vacakol a tüdőm. — Mosolyával nem tudta leplezni állapotát; szeme ködös volt, testét mintha grafitporral szórták volna be.

— Ami azt illeti, elég csúnyán kahol — jegyezte meg a férfi, és beleszagolt a levegőbe: fülledt, savanyúszagot érzett.

Az asszony a férfira emelte nedvesen csillogó szemét:

— Hétfőn úgyis be kell mennem a kórházba.. . Ott majd rendbehoznak.

A férfi iménti magabiztossága már romokfcan hevert. Fél szemmel az ajtót leste, miközben száját kisfiúsán előrecsücsörítette: — Meglátja, olyan egészséges lesz. akár a makk! — mondta, és elindult az ajtó felé.

A lány zavartan morzsolgatta köpenyének a szélét.

— Várj még! — szólt rá az asz- szony. — A férfi megtorpant. Homlokából hátragereblyézte a haját, és lassan, kényszeredetten hátrafordult: már ezerszer elátkozta azt a pillanatot, amikor eszébe jutott, hogy ide kell jönnie. — Márti majd lekísér az öltözőbe, és odaadja neked a kulcsot — fáradt, beteges hangja monoton egyhangúsággal áradt szét a szobában. — A sublótban van a pénz, a fényképek alatt... Biztosan megtalálod.

A férfi mondani akart valamit, de az asszony becsukta szemét, és elfordult.

Görnyedten ült a székben, a beáramló fény oldalról loccsant rá. Térdei tésztásan omlottak elő köpenyéből, fehéren világítottak a szűk helyiségben. Aztán vastag, vízszítta ujjai lebegni kezdtek a a levegőben, majd visszahullottak az ölébe, akár a lelőtt madarak.

„Falura vágyom, most már véglegesen” — jelentette ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi tekergéseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál tért piacon, elfelejtette szerelmét, Orsolyát ... Hiszen mindig is tudta, hogy D.-ben a helye, az öreg, fésűsen álló parasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a várost és önmagát. De soha nem felejtette el azt az iromba macskát, akit kölyökkorában felakasztott a d.-i erdőben.

Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint rendszeresen hazatér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esztergályozása, fafejűekmeg- pofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert: úgyis ráfogták volna, hogy útra kelt fenyőfa, aki kémkedni jött az erdő- gazdaságba.

... Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d—i házba készült csendes, falusi remetének. A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek; vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatövek, gaz és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi tisztiorvos állapította meg ezt a múlt században.

Odabent a szobákban: vegyes ibútorzait. Volt közötte kempingágy de kétszázéves „nachtkasztli” is” az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsétnyomó állt, vörös viasz társaságában. (Székesi, hülyéskedés- boL pecséttel zárta le a leveleit. (Szóval, a berendezés éppoly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és Dolohov, a hős és az áruló, a belvárosi csibész és a szent életű püspök...

S miután mindezeket végiggondolta, Székesi a pályaudvarra sietett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni ha végiképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből.

... — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett.

Bedurrantott az olajkályháiba, aztán elindult, hogy számba vegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt? — A leltár első tétele a Duna-ág volt. — Kipipálva — mormolta Székesi, amikor meglát-