Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-24 / 121. szám
1986. MÁJUS 24. Irodalom, művészet--------------------------------------------------------------------------------------£i______ 9 F odor András: Veszélyes pálya Még nem tudott tisztán beszélni, de társak közt kerengő mámoros nyargalással ezt kiabálta: - „Barátkám! Barátkám!” Később, vidéki vakációból - jövet az átszálláskor- hisz csak egy ugrásnyira laknak úgy vélte, legjobb volna rögtön, (még hazaérkezés előtt), szívbéli pajtásához fölszaladni. Mikor először kérdezték tőle: Mi leszel majd, ha megnősz?” így felelt: Olyasféle, aki baráti találkozókat szervez Ebhez képest tízévesen- osztálytársakkal konzorciumban cirkuszt alapított. Szerepelt, díszletet festett, igazgatott. Folyt szüntelen a munka. Megértek legalább öt előadást. Aztán mikor a résztvevők kiszálltak a porondról, áttért az újságszerkesztésre. Számonként adta körbe, terjesztette a lapot, míg csak a konjuktúra tartott. Es most, tizennégyéves fejjel, látva, hogy magára maradt, - a barátok mind praktikus dolgokba bonyolódtak: magnetofont nyaggatnak otthon, match-box kocsikkal üzletelnek elkezdett regényeket írni. . . Irodalmi oldalpárunk képeit a Derkovits-ösztöndíjas fiatal művészek Műcsarnokban rendezett kiállítása anyagából válogattuk. ta a fehér, befagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zöngött a nádas, és a fa törzsék olyan feketéinek látszottak, mint magja a halál. Székesi letelepedett a padra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. És ... Elhatározta, ahogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna); lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Letilt a melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma?! — pattant fej Székesi, felkapta a kabátját, kivágtatott a partra. „Megbírsz?” — faggatta a jégpáncélt. Hiszen ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra .. . Talán egy hete is van már ... Azóta sokat enyhült az idő ... — „Te gyáva féreg” — tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett. Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett a téli nádas és a megdőlt, fékete fatörzsek. ... Vissza is ugyanazon az úton jött. A szoba már meleg és otthonos volt, mire Székesi hazaért. Levette a cipőjét, vizes zokniját, a díványra feküdt, az olajkályha erős mormogását hallgatta. „Ötösön van, lejjebb kellene venni éjszakára” — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni .. . Azt álmodta, hogy TŰZBÖL van. Láng a lába, tűzoszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó pánt felé, a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomolt előre, de a part egyre távolodott, futottak menekültek a száraz nádszálak és a tűzre való öreg fatörzsek ... Felébredt. Égette az izzadtság. Feltápászkodott, elzárta az olaj- kályhát, kinyitotta az ablakot, a zsalugátert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedett. Amikor másodszor is elaludt, már gyerekkori mesékkel álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg ropogós idő a Duna-ág fele csalta. ... Emberek a parton, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiak, a Duna-ág közepe táján szalmacsomók, idébb csónak a jégen. — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret is megbírta a jég — mondta Lő- kösné, a védőnő .. . „De én kiégettem” — suttogta magában Székesi. és megkérd orte Lőkösnét, hogy ki szakadt be a jég alá. Hiszen tudnia kell, kinek okozta halálát. Összeállította: Rékasy Ildikó Anóka Eszter; Tíz csepp konyak — Tíz deka vaj. Az olcsóbbikból. Egy szőke kifli. De nyomott nem kell! Fél kiló kockatészta, a hétkilencvenes. — Elvira, kedves, hiszen az ösz- szeragad. — Mert maga nem tud tésztát főzni. — Nézze, Elvira, ott a pincében nagyon ízlettek magának az én tésztáim. S a harminc év alatt is... — Harminchárom — emelte fel mutatóujját kis mosollyal az öregasszony. — Harminc. — Egyszer s mindenkorra megtiltottam, hogy Gusztikával töltött éveim kihazudja az életünkből. Ha nem esem le a trapézról, a cirkusz csillagai lehettünk volna. A mi számunkkal! Hát próbálja már megbocsátani azt a szegény fiút. Az öregember lamentált. Mozgott a szája, de hangot nem adott. Megszokta már, hogy nem mondhatja ki, amit akar, de azt nem engedte meg természete, hogy el se mondja. — És ez a fotel! A legjobb a világon! Nem kell, hogy tologasson mégis oda megyek, ahová akarok Szavai igazolására megnyomott egy gombot a karfán, és az ablakhoz gurult. — De hát én szívesen tologattam. .. — Nézze, maga olcsójános. Maga szívesen tologatott, maga szívesen pucolta a cipőim, maga szívesen vikszelte a parkettát, magát örömmel tölti el az, hogy kettő meg kettő az négy. Én magának soha egy rossz szót nem szóltam, és ne mondja, hogy nem adott rá alkalmat, mert én nő vagyok, és egy nőnek a legjobb alkalom, ha nem adnak alkalmat. De maga nekem ne idézgesse a pincét, mert erről csak az jut eszembe, hogy maga alkalmatlan volt a frontszolgálatra. Maga jóformán mindenre alkalmatlan volt ebben a földi életben, csak a könyvelésre és a katuskodásra nem, és ha el is ismerem, hogy könyvelni szükséges azt egész életemben nem voltam hajlandó elismerni, hogy éppen maga könyveljen. — Családapának is alkalmas lettem volna. — Az álmai! Hiszen azokat a gyerekeket el kellett volna tartania! És hát mit képzel, elviseltem volna, hogy az én gyermekeimnek maga az apja? — Nézd, Elvira. .. Persze, ha az ember megöregszik, és mérlegeli az életét, ugye, szeretné, ha legalábbis egyezne a tartozik-követel De te meddőnek bizonyultál, és tudod jól, ez nem szemrehányás, így csak az enyém lehettél, egészen, és ez meg is felelt nekem, hiszen tudjuk, Arisztid is, Leó is mintha a gyerekeink... — Kérem, azokat az oktalan állatokat ne. Na de mégis! És ez az egész kutyázás a maga ötlete volt. mert azt hitte, hogy nekem hiányoznak a gyerekek, merthogy bánt meddőségem tudata, és unom magam napközben. De hát én Gusztikétól gyereket vártam, hát ezért estem le a trapézról, megszédültem, mert előtte hánytam, de Gusztikénak nem szóltam, ugye akkor mutattuk volna be a számot az impresszáriónak, hiszen tudja, Brühl volt itt, az a bécsi zsidó, az összes amerikai cirkusz ura, az a madárijesztő, no de micsoda szakértelem, micsoda emberismeret! Csak rám nézett, és nem akart felengedni a trapézra, de én rámosolyogtam, és már másztam is. Guszti bátyja, Arnoldka megpuszilt, pedig nem is szeretett, féltékeny volt rám a maga félénk módján, mert Csillát soha nem tudta felkapatni a trapézra, holott Csilla ügyes volt és szép, és köny- nyű, mintha madárcsontjai lettek volna. Hát én a gyerekem odaszültem a fűrészporba, de én nem is éreztem semmit, csak az orvos szörnyedt el, hogy még ez is, és Guszti ka kirohant, hiszen még nem is tudta. És soha többé nem láthatott, mert nem engedtem be a kórházba, azt akartam, felejtsen el és keressen új partnert. Tudja, az a legjobb, ha a partner feleség is, ott fönn a teljes egységre van szükség, amilyen csak a szerelem legszebb pillanataiban, a teljes egymásnak feszülés egymásért, nem lehet egy titkos gondolatunk se, és lehet, hogy nem is elmélyedésem miatt estem le, hanem mert elhallgattam Susztika elől, hogy gyereket várunk, mert még nem akartam szülni, mert meg akartam szerezni azt a szerződést, és gondoltam, majd Amerikában, hallottam, hogy ott ezt nagyon gyorsan és ügyesen csinálják a magánklinikákon, lett is volna rá idő, Arnoldkát beavattam, ő megértett, még egy év nyomorgás, és végük lett volna, ®uszti idegeit már így is kikezdte a tétlenség. — Szóval harminchárom év, ha tets"zik magának, ha nem, maga annak a három évnek minden rezdülését ismeri, ma már csak magában van jelentősége annak a három évnek, mert magának még mindig fáj, már se ílusztika, se Arnoldka nem emlékszik a, másodpercek töredékeire... Hz a csodafotel is a Gusztika felejtésének bizonyítéka, csak maga nem akar felejteni, ezért ha továbbra is a barátom akar maradni, akkor többé ne halljam, hogy harminc, végül is maga az alatt a három év alatt jobban szeretett, mint valaha, mert szenvedett. Maga csak ne akarjon ebből kitagadni engem, értem szenvedett, tehát az a három éve is enyém. Értette? Az öregasszony türelmetlenül visszakanyarodott az ablaktól, az a tíz csepp konyak már nagyon kellett volna neki. De az öregember már nem volt a szobában, s míg az öregasszony az üvegezett könyvszekrényhez gurult, ahol a könyvek mögött a konyakot — ki tudja, ki elől rejtegetve, hiszen soha nem jött hozzájuk senki — tartották, és míg kiszámolta a cseppeket, és aztán elnyalogatta, azon nevetett, hogy János még soha nem hallgatta meg gyereke történetét, s meg van győződve róla, hogy az ő hibájából nem lett gyerekük, holott mielőtt megszökött, ő akkor se vigyázott, és a baleset után se, ezekkel a béna csípőkkel ez nehéz is lett volna, de Jánosnak azt hazudta, hogy vigyáz, hadd higgye, hogy férfi... Az öregember elégedetten szemlélte a boltban a szokásos szombati tömeget, a tülekedést és a türelmetlenséget. Három pénztárgép se győzte, s a polcok közötti hetven centi széles folyosókon mozdulni se lehetett. Leemelte a kon- zervsorról a töltött káposztás dobozt és zsebre tette, az italsoron a kétdecis három csillagos konyakot, és belső zsebébe rejtette, aztán az édességsoron a kabátja ujjába csúsztatta a mandulás tejcsokoládét, és jó egészséget kívánt a pénztárosnak, amikor fizetett. A konzervet és a konyakot rögtön a műanyag szatyorba süllyesztette. a tészta alá, de a csokit csak az utcán bűvölte elő a kabátja ujjából, ráérősen fejtette le róla a papírt és a sztaniolt, az egyiket jobbra, a másikat balra dobta, egy szándékosan hanyag és megvető mozdulattal, a szél mindjárt elkapta őket, s lehunyta szemét, ahogy beléharapott. Tudta, hogy ez a napi csoki tartja életben, a tésztán s a krumplin már rég legyengült volna, s elvitte volna az első influenza, ezért gondosan, nem annyira élvezettel, mint inkább kötelességtudással evett, s arcán a mosoly nem az ízektől, hanem a sikeres lopástól virult. iszta mosoly volt, se bűntudat, se kéj. Kétszer kerülte meg a tömböt, mire a csoki elfogyott, hiszen aggályosán rágott: harmincszor megforgatni szájában minden falatot, mielőtt gyomrának átadná. Mikor betért a szomszéd házba, a kapualjban megállt, lenyalogatta száját, ne maradjon nyom. Trudi- nak jó volt a szaglása, ezért csak, arcát nyújtotta csókra, Trudi duzzogott, ettől feje kétszer olyan gyorsan rezgeti, mint máskor, de már vette is ki kezéből a szatyrot, már nyújtotta is a vállfát, s már szervírozta az elmaradhatatlan és elviselhetetlen citrompótlós és cu- korpótlós teát, s szertartásosan behúzta a bársonyfüggönyt egyetlen folyosóra nyíló ablakán, holott ezek a légyottok már nyolc éve csak jelképesek voltak, hang nélkül egy csésze tea a papagájos er- nyőjű billegő állólámpa alatt, csak a hűség, a mindennapok rendje, no meg a konzerv, amellyel János Trudit támogatta, hiszen tizenöt éve ment nyugdíjba, s ma már olyan keveset ér nyugdíja, hogy kimondani se szabad. János elégedetten ballagott föl a lépcsőn. Hetven évét még nem érezte. Ügy vélte, túléli mindkét asszonyt, s akkor... Akkor végre már csak magának lop. ö nyalogatja el a napi tíz csepp konyakot, és végre megkóstolhatja, milyen is az a nagykőrösi kolozsvári töltött káposzta. Gábor Áron: Macska Zsakó István: Madárfejű nő Török Rlchárd: Bartók Béla
