Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-17 / 115. szám

1986. MÁJUS 17.

Irodalom» művészet

9

Szepesi Attila:

A „kaukázusi versekéből

Elbrusz

barlangsötétben fóliánsok tört cserepek aranyedények lófejjel-pingált bőrdarab ki rejtette el a begyek közt bukdosva följelé a bő- határon túlra hol az ember kővé mered vagy szólal szárnyakat

Lovak az Ingurin

habzó patákkal nyakuk hullámra-vetve fújó mének sörényük szélbe-mártva nyerítve míg fölmerednek dobverö-tveik szemben az elemekkel egymás szügyébe-tépve a pillanatboz-feszítve csillagos homlokuk vörös lovak tipródnak a folyónál

Korsó

fekete korsó peremén az állatöv fényjelei egy lány fut el a fák alatt zenében elvérzik a Nap a Hattyú most kezd fényleni

Gobusztáni sziklarajz

sárga levél egy arc röpül megint a varjak évszaka tavaszig medveálmoké ülünk a veres láng körül mint dohos barlang éjjelén a falon elbotló bölény fölöttünk árnyék üszkösül beáll a bosszú éjszaka

Josephus Tusiani:

Rózsák rózsája

(ROSA ROSARUM)

Csak te rózsa, rózsaszálam: tanultuk az iskolában, rózsa rózsának rózsatöt a fájdalmak útja előtt - a és is és as és arum, virág, jel az életfáról: illan, mint a füst, az élet - gyermekkorunk elenyészett.

Sok virág elbervadt, fonnyadt, égből alásüllyedt sok nap - csak te, rózsáknak rózsája, ifjúságunk sugárzása zsongítsz névvel, égi dallal - folyam, te kimondhatatlan.

Latinból fordította: Garai István

Latin nyelven író mai költő verse.

Duba Gyula:

Tömeg a járdán. Az emberek körben állnak, és a hátul állók a nyakukat nyújtogatják, körben járnak, és rést keresnek maguknak, látni akarnak. Örök kíváncsiság, az ember látni akarja, mi történik. S ha nem lehet jelen, úgy érzi, olyan értékektől fosztotta meg magát, melyeket megszerezhetett volna, sajnálkozik, lelkében nyugtalanság és elégedetlenség marad.

Kitartó ez a tömeg! Nem oszladozik, érdekes élményben lehet része. Korunk embere kíváncsiságának, s futó élményeinek sajátos lélektana van. Akármi nem állítja meg. Mintha már mindent tudna, lerázza magáról a jelenségek képét és értelmét, mint a kutya rázzál le bundájáról a vizet. A következő esetet láttam a közelmúltban: egy ember rohant át az úttesten a villamosmegálló felé. El akarta érni a villamost. Egy rozoga Skoda Tudor durrogó kecskeként nekirontott, a síkos sárga kockaköveken (a világ legcsúszósabb kövei) nem tudott lefékezni, elérte a villamosra igyekvőt, és felborította. Szerencsére, csak a sárhá- nyójával érte el, az ember nagyot csattant a síneken, aktatáskáját eldobta, ekkorra a Skoda is leállt. Vezetője kiszállt, sajnálkozva széttárta a kezét, az elütött feltápászkodott, magyarázta, hogy miért és hova sietett. Teli volt az utca emberrel, feléjük néztek, né- hányan megálltak — talán annak reményében, hogy azok ott ketten összepofozkodnak, de ez nem következett be —, aztán csalódottan továbbmentek. Az eset alig keltett érdeklődést. Talán ha éppen arra jött volna egy villamos, és a síneken fekvőt kettévágja, mint a kertész ásója a gilisztát, igen, akkor talán többen megálltak volna. S ha az elgázolt koponyája az esés következtében szétrepedt volna, és az agyveleje befecskendezte volna a sárga köveket, igen, akkor talán még oda is mentek volna az emberek, és megnézik, hogyan néz ki a szétfröcs- csent agyvelő-. Így csak én álltam meg, hogy megállapítsam: bőségesen el vagyunk látva információkkal, új ismeretekkel, meglepetésekkel, hogy belefásuljunk beletörődjünk a világ arcának végtelenül sok lehetséges fintorába, elfáradjunk. S ha csődületet látunk, egy pillanatra felvillanyozódunk, reményekkel eltelve odasietünk, hogy részt vegyünk a csoportosulás okának érzékelésében, s hogy csalódottan továbbmenjünk. Semmi érdekes. Félmeztelen, ugrani készülő- férfi a Manderla tizenegyedik emeleti ablakában, ruháját tépő, sikoltozva rohanó, őrült asz- szony, akit három rendőr tuszkol be nagy erőlködéssel egy autóba, bakancsos, kalapos és piros tomanadrágos férfi a fagyos januári utcán. . . talán, igen, ezek talán még megállítanának néhány percre közönnyel teli életutun- kon. Nyers tragikumukkal és termé- szetellenességükkel feltörik közömbösségünk burkát, állj meg, vándor, egy röpke pillanatra..!

De ez a tömeg ott a járdán állhatatos, 'talán igazi élményben van része.

Odafurakodom a sűrűjébe. A kör közepén két kisfiú, az egyik dobbal, a másik harmonikával. A dobos vékony szárú, diónyj gumójú verőkkel pergette henger alakú, rekedt hangú dobját, s a harmóniuks ócska, piros tangóharmonikán játszotta a melódiát. Igazi dob volt ez és igazi harmonika. Nem játék. S a két fiú olyan volt, mint két gyerekarcú manó, csak a szakálluk hiányzott. Magas szárú cipőjük — gyerekbakancs — bokáig sáros, fel- nőttes fekete kord bársony nadrágjuk simára kopott és ráncos, mint a harmonika, kinőtt télikabátjuk a térdüket sem takarja el. Két törpe. Kis emberek felnőtt külsővel. A dobos rekedten énekel, a harmonikás hajlongva, de mozdulatlan arccal kíséri. Néha hamis hangokat fognak, a szólóénekes hangskálája nem fogja át a dalok tenorja és basszusa között húzódó távolságot — vékony gyerekszoprán —, de az emberek megbocsátják nekik a hamis hangokat. Még így, tökéletlenül is nagy teljesítmény két ilyen komolykodó törpétől, hogy lám, bátran és magabiztosan kiállnak a hideg utcára muzsikálni, énekelni, önálló műsort adnak. És komolykodó álfelnőttségükön megtörik az emberi közömbösség árja, feloldódik az emberek arcán, és — az ő arcukra telepszik. Igen. a törpe zenekar két tagjának arca a legvégletesebb közömbösség, érzéketlenség és izmokba merevedett közöny.

Körülnézek, látja-e más is, az utca közönye, melyet eloszlattak, az visszahatott rájuk, a megdöbbentő gyerekarcok hidegek, élettelenek. S az emberek láthatólag nem veszik ezt észre, mosolyognak, örvendeznek, hogy egy pillanatra megfeledkezhettek önmagukról, fejüket csóválják, elismerően bólogatnak, és érc, meg papírpénzeket dugdosnak a gyerekek zsebébe. Valaki egy nagy narancsot mutat nekik és nyújtja feléjük. A narancsot elveszik, tovább játszanak. A dobos énekel, a harmonikás hajlong. Kezük vörös a hidegtől. Nem mosolyognak. S engem valami mélyről jövő nyugtalanság fog el, miért nem mosolyogtok, adta lehetetlen kölykei, miért nem mutattok jókedvet, hiszen sikert arattok a kornyi- kálástokkal, miért vettétek magatokra a kötelességteljesítés fásult pózát? Az emberek azt mondják körülöttetek, ilyen tökmagok, és már mennyi mindent tudnak!. . . Dicsérnek benneteket, s ti ezt észre sem veszitek. Miért nem vagytok gyerekek? Nem, nem a gyakorlott zenészek rutinmosolyát kérem számon rajtuk, tudom, az a tisztelet- díjnak, a borravalónak, a közönség jóindulatának szól. A természetes gyermeki reakciót szeretném rajtuk látni, az örömet, melyet a narancs, az egész kacagtatóan kedves és tökéletes fellépésük sikere kellene, hogy keltsen bennünk, s erre ők, mint két szótlan nyugdíjas, mogorván muzsikálnak.

Mellettem valaki megkérdezi, hány évesek?

Hat és nyolc, feleli egy másik.

S bennem a titok nyugtalanító felismeréssé tárul. Nem az a lényege ennek a téli népmulatságnak, hogy a két zenész kisfiú hat- és nyolcéves, hanem az, hogy mögöttük ott állnak a szüleik, az apjuk zsebre tett kézzel, elégedetten cigarettázva és mosolyogva, s az anyjuk terebélyesen, szatyorral, melybe a keresetet, az ajándékot és jutalmat szedi, éberen, hogy minden koronát és narancsot észrevegyen. S a két gyerek tudja ezt. Számol vele. Egy filozófus mondja, hogy ,ja valóság a jelenség és lényeg egysége”. S a két gyerek körül örvendező tömeg csak a jelenség. A lényeg az, hogy a faarcú harmonikás és a gumiarcú dobos tudja, hogy mögötte áll az apja és az anyja, s a jelenség és a lényeg adja a teljes valóságot. A narancs, a zsebükbe dugott papírpénzek nem az ő tulajdonuk, mindent át kell adniuk a szüleiknek, a megszerzett értékek nem jelentenek semmit a számukra, álértékek, átfolynak rajtuk, nem élvezik őket. Csalás az egész, hamis valóság. Az igazi valóság az a gépiesség és közöny, mellyel fellépnék, és a közömbösség, mellyel a sikert fogadják. Miért lelkesedjen az ember, amikor látszatértékekben részesül?

Mentem tovább, és egy darabon még elkísért a piros tangóharmonika melódiája és dob pufogása. A gyerekek fáradt hangját is hallottam, elhalón, és gyanakodva néztem a szembejövő emberek arcába. Nem azért vagytok gépiesek és közönyösek, mert tudjátok, hogy az élettől álértékeket kaptok? Hiába minden igyekezet, minden teljesítmény és lelkesedés, mert a siker — ha egyáltalán bekövetkezik — csak látszat, és valamilyen titokzatos erők elragadják tőletek az igazi értékeket? S a szembejövők arca egyáltalán nem cáfolta meg ezt a feltételezésemet. El- gondolkozók, merevek és közönyösek voltak, mintha éreznék, hogy sietésük haszontalan, igyekezetük meddő, tevékenységük nem hoz számukra derűs elégedettséget csendes örömöt. S a villamosok csilingelve rohantak a síneken, és nem vágtak ketté senkit, az autók nem gázoltak halálra vigyázatlan járókelőket, s az emberek arcáról nem tűnt el a közöny.

a jelenség már-már látomássá nőtt, óriási és hát- borzongató vízióvá, s a tömeg egyre áramlott, és én nem tudtam szabadulni a kínzó kérdésektől, melyeket felém sodort, hát lehet így élni?... Hát mi ez?... Otthon tévétek és rádiótok és hűtőszekrényetek van, demokratizálódik a közélet, sztriptízt is láthattok már idehaza, ha akartok, és ti csak siettek, és arcotokon nem oldódik fel a közöny szigorú álarca, hát lehet így élni egyáltalán?... És haragudni kezdtem az emberekre, hogy ilyenek, érzéketlenek, mint a fák vagy a kövek, aztán eszembe jutott, hogy én is ember vagyok, akkor aztán magamra is haragudnom kell, mert én is velük sietek, és nem állok meg akárki láttán, de hát azért saját magát nem szokta szidni az ember, s már a tömeget is mentegettem, hogy sok a gondja, azért zárkózott és merev, de lám, ha két kis koravén kölyök szentimentális nótákat komyikál a téli utcán a tömeg megáll, elmosolyodik, és emberré változik, érzővé és egyénivé. S talán azokkal az értékekkel sem olyan kilátástalan a dolog, hiszen élünk, jól-rosszul, de élünk, és otthon talán a két kis zenész is megkapta legalább a narancsot.

Összeállította: Békasy Ildikó