Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
10 Nyugdíjasok fóruma 1986. MÁJUS 17. Négy generáció egy fedél alatt Dalolj csak, víg harmonikás Van olyan család, ahol egy fedél alatt lakni egyet jelent az összetartozással, az alkalmazkodóképességgel, az egymás erényeit tisztelő, hibáit pedig megbocsátó szeretettel. A ritkaságszámba menő családok egyike Jászberényben Csirke Árpád kovácsmesteré. Itt nem két, hanem négy generáció él békességben egy fedél alatt. A csengetésre Csirke Ár- pádné jön kaput nyitni — egy éberen vakkantó tacskó kíséretében. Csirkéné 66 esztendejét meghazudtoló fürgeséggel siet előre az udvaron, hogy mutassa az utat. Kérdéseimre adott határozott válaszai, a simogató szavak, ahogy hozzátartozóiról beszél, mind elárulják, hogy fontos és sokféle szerepe van a családban. Ö a házban élő dédnagymama lánya, a ház gazdájának felesége, özvegyen élő leányának édesanyja, egy pedagógus és egy agrármérnök fiúunoka nagymamája. Egy- végtében elsorolva ez is bonyolultan hangzik egy kicsit, — pedig egyszerű, és még folytatódik is. — Ezzel nincs vége a sornak, hiszen van még egy lányom és még két unokám. Bánatomra ők nem laknak itthon, de ami mégis vigasztaló, nem kerültek messzire a szülői háztól ; a kapunkból az udvarukba látok. Az itthoniakról? Kezdjük a mamival, hiszen ő a „korelnök”. Kint éltek a tanyán, gozdálkodt.ak, azután, hogy apánk meghalt, hazahoztuk a mamát. Az idén, április második felében ünnepeltük kilencvenedik születésnapját. — Férjem a Kossuth Tsz- ből ment nyugdíjba, rádolgozott a 60 évére, hogy meg legyen az ideje. Most kedve szerint hódolhat itthon régi szenvedélyének, a galambá- szatnak, eteti, repteti, babusgatja a galambjait. A nehéz fizikai munkát most se hagyja másra, de az úgynevezett ház körüli tennivalókat nem vállalja. A mosogatásra azt mondja, „nem való az edény a kovács durva kezébe”, amikor pedig az udvart kellene seperni, méltatlankodik, hogy „79 éves öregembert akartok seprege- téssel gyötörni?” De ha bekopog valaki — régi ismerős —, hogy Árpád bátyám, a lovat kéne megpatkolni, már tesz félre mindent, és türelmetlenkedik, hogy hol az a ló? Csirke Árpádné anyai Nekrológ — gyászkeret nélkül Időnként meghatározhatatlan hiányérzet libben át futó árnyékként az ember hangulatán. A napi jövésmenés forgatagából mintha hiányozna egy színnek egy leheletnyi árnyalata. S ettől parányit fakóbb lesz az élet. Újságolják, hogy meghalt egy öregasszony. Hát, persze! ö az akit nem látok naponta fürgén átkacsázni magakészítette műbőr szatyrával a szemközti Csemegébe. Vastag szemüvege mögül huncut madárszeme nem néz vizslatóan egyenesen az ember veséjébe. Pedig de szerette az életet! Nem tudott eltelni a puszta létezés gyönyörűségével. özvegyi nyugdíjának elspórolt fillérjeiből édes süteményt vásárolt, amit lopva evett az utcán. Nem volt rászorulva, hiszen a családi élet fészekmelegét élvezhette, de a habzsoló torkoskodás titka a függetlenség érzetét adta számára. Életének nyolc és fél évtizede kibuggyanni kész történetté állt össze emlékezetében. A kérdésre — hogy van? — egy családregénynyel válaszol, ha lett volna a kérdezőnek türelme végighallgatni. A közlés kényszere vitte az öregek napközi otthonába is, ahol tanácstalanul álltak felmérhetetlen energiájával szemben. Énekelt, szavalt, verseket írt, megfakult gyermekdalok bukkantak felszínre memóriájának követhetelen teker- vényein át. Aztán egyszerre üzenet érkezett számára. Csalhatatlan és visszavonhatatlan parancs, ami ellen nem fellebbezett. Kiiratkozott a napközi otthonból, rendbe rakta maga körül földi dolgait, a kórházban még elbeszélgetett a látogatóival, aztán befordult a fal felé, és sorsának végenincs regénye befejeződött. Az ember az élet legnagyobb pillanataiban sem tudja megtagadni önmagát. A kedves öregasszony olyan természetes egyszerűséggel halt meg, amilyen az élete volt. — pb — Qdülftbeotalóra minden nyugdíjas szakszervezeti tag jogosult Magyarország minden ötödik állampolgára nyugdíjas, számuk 1984-ben 2 millió 260 ezer volt. Többségük nő, ők 1,3 millióan vannak, ebben természetesen szerepe van öt évvel alacsonyabb nyugdíjkorhatáruknak is. Az idősek aránya a fővárosban a legnagyobb, minden negyedik budapesti lakos nyugdíjas. iNem eléggé közismert, hogy a nyugdíjas szakszervezeti tagok aktív társaikkal azonos jogokkal rendelkeznek. Sokan úgy gondolják, hogy csak azok kaphatnak üdülőjegyet, akik a nyugdíjuk mellett dolgoznak. Ezt cáfolni kell. Minden nyugdíjas szakszervezeti tag kaphat beutalójegyet. A másik gyakori félreértés, hogy a nyugdíjasok üdülése korlátozott. Aktív társaikhoz hasonlóan valamennyi bel- és külföldi üdülésben részt vehetnek. Egyedül a családos beutalásnál jelentkezik bizonyos mértékű korlátozás. Oka, hogy az aktív dolgozók családos üdülési igényét is csak részben lehet teljesíteni. Ezért nem üdülhet a főidényben együtt két nagyszülő az unokájával. Die arra van mód, hogy az egyik szülő helyett nagyszülő vegye igénybe a családos beutalást. Továbbá az is lehetséges, ha a szülők helyett nagyszülők nevelik az unokát — és erről igazolásuk van —, külön engedély alapján a főszezonban is együtt üdüljenek. A főidényen kívüli időszakban — a gyógyüdülők és szanatóriumok kivételével — nemcsak a szülők, hanem a nagyszülők is magukkal vihetnek egy gyermeket az üdülésre. Mindezeket olvasva néhá- nyan azt hiszik, hogy a nyugdíjasok SZOT-beutalása csak az üdülési szabályzatban szereplő lehetőség. Szerencsére a tények bizonyítják, az alapszervezetek többsége az időskorúak beutalását is fontos feladatának tekinti. Sőt a nyugdíjasok beutalása növekvő tendenciát mutat, ha az utóbbi esztendők adatait hasonlítjuk össze. Már 1982-ben is szakszervezeti létszámarányunknál — 13 százalék — többen részesedtek SZOT- beutalásban. Akkoriban minden ötödik, mivel országosan a SZOT-üdülőjegyek 21 százalékát kapták a nyugdíjasok. Reméljük, hogy az idei beutalásoknál is hasonlóan kedvező lesz a nyugdíjasarány. B. J. Sokszor az egész fainnak húzza büszkeséggel beszél arról a felelősségteljes szereletről, amellyel két lánya a gyerekeket felnevelte. Határozott hangja elbizonytalanodik, szeme párás lesz, amíg elmondja, hogy lányainak nem volt könnyű a sora. A nagyobbik elváltán gondoskodott gyermekeiről, a kisebbik — aki itthon van — már 9 éve özvegy, mégis taníttatta, dolgos, becsületes emberekké nevelte fiait. Szava újra vidámra vált, hangjában a nagymamák sose titkolt büszkesége cseng, ahogy elmondja: az itthoni unokák közül az egyik —az agrármérnök — jelenleg katona és egyenruhában is szép szál legény. A másik vidéken tanít; már vőlegény, menyasszonykája is pedagógus, és a nyáron esküsznek. — Azt hiszem mindenkiről, az itthoniakról külön- külön is beszéltem. Magamról? Mit mondhatnék egy, a családdal dicsekedő, öregasszonyról? Tettem, amit egy szülőnek és a szüleit tisztelő gyermeknek tenni kellett. Jó lenne, ha sokan megérnék azt a boldogságot, amit én érzek vasárnaponként, amikor tízen ülünk békességben az asztalnál. — Illés — Egy hét a Dana-kanyarban A szolnoki ipari szövetkezetek nyugdíjasklubjának vezetősége jó előre megszervezte tagjai számára a tavaszi-nyári kirándulásokat. Az első csoport május 12-én utazott Visegrádra, ahol tagjai hat napot töltöttek úgy, hogy minden nap külön túrát tartogatott számukra. Kirándultak Dobogókőre, Zebegénybe, hajóval Esztergomba is. A csoport 12 tagja közül öten nyolcvan éven felüliek, mégis szívesen vállalták a mozgalmas programot, nagyszerűen érezték magukat. Augusztus 11-én, ugyancsak hat napra, húszán utaznak Kőszegre. A város nevezetességein kívül távolabbi „célokkal” is ismerkednek, kisebb túrák mellett Szombathelyre is kirándulnak majd. Csalódban könnyebb Jövőre lesz harminc éve, hogy a cibakházi Ferenczi Istvánnak minden hónapban hozza nyugdíjat a postás. Nem matuzsálemi kort megélő ember ő — nagyonis fiatal még. ötven éves múlt, s neki annak idején a nyugdíjazás rengeteg bánatot jelentett. Kiskatona volt, nem hagyta el a helyét ötvenhatban sem, amikor rengeteg veszély leselkedett a munkáshatalom őreire. Egy robbanásnál súlyosan megsérült. Mindkét lábán súlyos műtéteket hajtottak végre, amíg újból járhatott, — a szeme világát azonban már soha nem kaphatja vissza. Mégse világtalan: családot talált, édesgyerekkel is felérő nevelt fiakat, s gondoskodó, szerető feleséget. Ennek a családra találásnak különben, — mindössze tizenhárom éve, addig csupán harmonikája vigasztalta, feledtette vele a magányt. Szép nótáiért, megnyerő kedvességéért az egész falu befogadta. Máig sok rendezvényen ő a „zenekar”, énekel, harmonikázik, fiatalabbak, idősebbek kedvére. A szüleitől örökölt kis, (Fotó: Mészáros János) egyszobás ház volt minden vagyona, amikor házasságot kötött, s amikor már arra is vállalkozott, hogy családja segítségével megtoldja a Tisza partján, gyönyörű környezetben álló régi házat. Nos, már szép a ház, megnőtt, s gondosan művelt kis kertjében orgona hirdeti a májust, saláta fejesedik, paradicsompalánta nyújtózik. Ezen a tavaszon egy régi álma is valóra vált. Fájós lábaival rég fürdőre, gyógyvízre javasolta az orvos. Igenám, de vonatra, autóbuszra szállni, utazni még akkor se könnyű neki, ha felesége vele van. Kitalálták hát, hogy kellene egy kétszemélyes bicikli, az a bizonyos tandem, amit látni már időnként az országutakon. Megtudakolták az árát, — nem kevés, másfél havi nyugdíjnál is több, majdnem hétezer forint. Megrendelték, s kis tartozás még bánja őket, de már Kun- szentmártonig is elkarikáz- tak vele. Könnyű, kényelmes alkotmány, nem fárasztja. Inkább nótázott, húzta a harmonikát, hogy találkoztunk, s az udvar keskeny járdáján még a tandemet is bemutatták, ketten. Felesége szerint egyszer sírt még, mióta összekötötték az életüket. A családi ház toldása miatt érdeklődött a tanácsnál, kérjen-e engedélyt, kell-e? Valaki azt mondta, fogjon bele nyugodtan! Utóbb bírság jött. Rég túl van rajta, tán álmait se zavarja már.- »J Íme a tandem. Ferenczlék utazhatnak végre Mire kiürül a pohár A „Gödör” nevezetű borpince stilizált hajókajütök- re tagolódik. Az egyik kabin „utasai” szinte mindig idős bácsikák. Szerény bugyellá- risú nyugdíjasok, akik úgy járnak ide, mint valami klubba. Mivel legtöbbjének rest már a füle, meglehetős hangerővel társalognak a legbékésebb témáról is. Két fröccsnél, hosszúlépésnél nemigen több a fejenkénti kvóta, de mire azt elszopogatják, elnyűtt szervezetüket átjárja az a kis szesz is. Ezen a fokon kerül sor régi szép emlékek, avagy legújabb szívfájdalmak ki- beszélésére. Hátha még olyan öröm is fűti őket kitárulkozásra, hogy — mint ezúttal is — valamelyik cimbora kijelenti: „Na, még egy rundot! Ezt én fizetem. Máma vastag vagyok: kétszáz forintot küldött a lyányom.” — Höhő! Gavallér lyányod van; tartsa meg az isten a szokását. Sűrűn csinálja? — Utoljára tavaly ilyentájt. Ez a nevem-napi borravaló. Neki legalább eszébe jutottam. A fiam? Hacsak kérvényt nem küldenéfc neki... A krőzus Benedek bácsi legyint. Rendel, s perceken belül már rakja is elébük a fröccsöket Magdika. Persze, hogy a negyedik asztaltárshoz is elérjen, jól át k,ell hajolnia a barna deszkalapon. S a nyugdíjas férfiember sincsen fából; a szélről eső két szerencsés megreszkíroz egy ó-be-szemérmetes pillantást oda a vadvirágtarka miniszoknya szegélyéhez. De jaj! — már is elkapják onnét a szemüket. Elég egy villanás a formás combok játékából, hogy a visszahoz- hatatlant juttassa eszükbe. Tekintetük — bátortalanul elengedett sóhajocska kíséretében — már is a fröccs pezsgő gyöngyeibe merül. Ennyi boldogságért is köszönet. — Hát akkor még sok számos Benedek napját érjél családoddal együtt erőben, egészségben, békességben! — kezdi az ősi felköszöntést egyikük. A többi a refrént adja. Tisztességgel felállva koccintanak, meghúzzák a poharat, nagyot szusszantanak. Mikor visszaülnek, ragyogóbb a szemük, nyájasabb a képük, — mindmegannyi bazsarózsa. — Akkor te nagykanállal eszel máma. — Az a ... A szokásos előfizetésest. — Legalább a lyányod meghívhatott volna. — Ha üzen is akármelyik, egyikhez se mennék. — Csak nem kímélnéd őket még egy névnapi vendégeléstől is ? — Arra igazán nem szorulnak rá. Saját házuk, jól keresnek. — Szegény feleséged halálával szépen kijutott az örökségből is ... Lám-lám, a kis potyáért való háládat, együttérzés milyen sebeket szakít fel merő jószándékból is. Az öreg Benedek csak kurtán belecsápol a borpince cigarettafelhős levegőjébe. Előbb az ádámcsutkája ugrik vagy hármat le-íföl, aztán szólal meg. — Háromszáz-háromszázezret kapott egyik is, másik is. A kert árából. Emlékeztek a gyümölcsösre a műút- nál. — Maga volt a paradicsom. — Ugye ... Na meg a házat is pénzzé tettük a falúban. Ennyi vagyonkát gürcöltünk össze az asszonynyal. ö a téeszben volt csibenevelő, én meg előadó a ... De hisz’ tudjátok. Alighogy szegény anyjuk leesett a lábáról, feszt jártak a nyakunkra: „Adják el a házat, kertet, oszt jöjjenek be a városba. Maga is nyugdíjas már apám, csak nyűg magukon az a kert. Mi se érkezünk segíteni megművelni, a házat is folyton repa- rálni kell. Jobb lesz megszabadulni tőlük”. — Valami igazuk volt is. Mit csinálnál most egymagad a faluban, ha nem hallgatsz rájuk? ... Asszonyod oda... — Addig nem is volt semmi hiba, míg a közjegyzőnél el nem rendeződött az örökség. Megvettük nekem azt a kis szoba-konyha házrészt idebent, ők felszedték a pénzeket, aztán mintha mindent elvágtak volna ... örülhetek, ha félévenként rám néznek ... — Minálunk azóta kétszer is ittunk volna — próbálja másra terelni a szót egyikük, s illik, nem illik, ő emel elsőnek poharat. Benedek bátya nekinyomulva forgatja talpán a maga poharát, és szinte annak beszéli. — A minap is egy délelőtt elnézek a fiamékhoz. Igen ráóhajtottam már az unokámra. Eszes, eleven kis fattyú, ragaszkodik hozzám. Jól elvoltunk ketten vagy két órahosszat. Akkor hívta a menyem. „Zsolti, gyere ebédelni!” Az öreg gyorsan — anélkül, hogy a többire emelné poharát az italhoz menekül. Kiissza egy cseppig. Nagyot koppan az üveg, ahogy leteszi. — ... Én csak az unokám szavát hallottam, ahogy kérdezte: „Nagypapa nem eszik velünk?” T, L Összeállította: Tóth István
