Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
8 Irodalom» művészet 1986. MÁJUS 17. Lórincz László: Huszonöt szó ndráska Mihály már két esztendeje fogoly volt, mikor végre levelet írhatott haza, Bitók - falvára. Majdnem egy évvel írt később, mint a többiek. Történt ez pedig azért, mert harminchármán voltak a szakaszban, s először csak tíz levelezőlapot kaptak. Ügy döntöttek volt, hogy kisorsolják. Ezért nem jutott hát neki se akkor, se később, mert azután megint csak tízet kaptak, s megint csak kisorsolták. Akkor kapott, amikor már mindenkinek jutott, s így szerencse nélkül is megillette. Először a levelezőlapra rajzolta a címet, hogy Andráska Mihály- nénak, Bikkfalvára, aztán a feladót, hogy ő írja, Andráska Mihály — ne ijedjenek meg, gondolta hozzá. Ezután a dátumra került a sor, de ennél egy kicsit már gondolkodni kezdett, mivelhogy tartalmát tekintve megírhatta volna ezt a levelet akár két évvel ezelőtt is. Végül úgy döntött, hogy egy évvel visszafelé dátumozza, hadd lássák a hosszú időből, milyen messziről érkezett. A dolog neheze csak ezután következett, mivelhogy huszonöt szónál többet nem lehetett írni. Mikor a megszólításhoz papírra nyomta a ceruzát, eszébe jutott mindenekelőtt a felesége, a két fia meg a nagyleánya, aki talán már férjhez is ment. De mindjárt hozzá eszébe jutott a bátyja is, ki özvegyember lévén, meglehet, hogy családfenntartónak Bikkfalvára költözött. Majd eszébe jutottak a rokonai, a legjobb komái, ha még élnek. Végül már úgy érezte, hogy emlékezetében ott szorong a fél Bikkfáivá, ezért a levelet úgy kezdte el, hogy: „Szeretett Mindnyájatok”, aztán arra gondolt, hogy ez már két szó. Az otthoniak megnyugtatásaképpen legelőször is önmagáról kell beszámolnia — fontolgatta—, de mit is írjon, teremtő úristen. Mikor megérkeztek, rögtön vér- hast kapott — jutott eszébe —, s úgy lefogyott, hogy olyan lehet szemből a teste, mintha csak oldalról néznék. Az első télen lefagyott mind a két nagylábujja. Még nyáron hagyján, de telente úgy elfogja a köhögés, olyan mélyről, mintha a gyomra izenne. Mát ezeket kellene valahogy röviden megfogalmazni, töprengett Andráska Mihály, s a levelezőlapra a megszólítás után odaírta: hogy: „Hála istennek, élek.’’ ezzel egy asszony, telve bajjal, nyomorúsággal? Mit kezdhet? Amit eddig írt, ismét elolvasta, mintha a leírt szavaktól várná a választ, aztán megtoldotta azzal, hogy: „Ti ügyeljetek mindenre.” Eszébe jutott az is, hogy védtelenül maradt az asszony, idegen férfiak között, pedig csúnya a férfi, ha reábetegszik. Nagyon csúnya. Befelé, a lelke mélyén azt zokogta Andráska Mihály, hogy hány szép esztendőt töltöttek el együtt, s olyan tiszta volt a családi életük, hogy még káromkodás se igen jöhetett ki a száján anélkül, hogy reá ne szóljon Sára: — Ne rusnyálkodjék, Mihály. Ez jutott eszébe Andráska Mihálynak, s egyéb is. Hogy háromévi katonáskodás után, idestova most már öt esztendeje annak, hogy ember nélkül maradt Sára. Márpedig Sára még fiatalasszony, akárhogy vesszük. Ügyes is, szép is, igazi Andráska Mihályné. Nem, nem kételkedik Sárában — erősít- gette magát —, nem kételkedik, percre sem igen, csak hát a körülmények ugye, azok... Nem gondolta végig, hanem nagy gyorsan kiegészítette a már leírott mondatot. „ ... ti ügyeljetek mindenre”, — „hűséges feleségem” — tette hozzá. Hogy leírta, megnyugodott. A karácsony jutott eszébe: a három gyerek, s a karácsonyfa. Karácsony táján, ott a hegyekben maga szokta kiválasztani a leg- szebbik fenyőt. Ezüstfenyőt. Az otthoni ünnepekre gondolt, majd arra, ahogy ő szokott ünnepelni most. Azokon a napokon hatalmas hó- pelyhek szálldosták alá. Karácsony ósdit játszik itt is a világ — rázta le magáról a havat Mihály, a hóember. Mire a bányából hazaért, akkora lett a hó, hogy alig lehetett a tetejére hágni. Nagy hó: keserűség — szokták mondani —, s Andráska Mihályékon be is teljesedett, mert karácsony szentestéjén valahol messze elakadt az élelmezési autó. s mire a sok káposztát a vállukon hazazsákolták, hajnalodott. Mikor reggel felé a tűz körül ösz- szeverődtek. Mihály csak ennyit mondott: — A szentségit neki, ezt aztán hívják karácsonynak! Hót erről a szentestéről is kellene írni Sárának. Nem másért de mivelhogy éppen most volt. Olyat kellene írni, hogy örüljön néki az asszony, s igaz is legyen. Egyebet most úgyse tud küldeni neki. Azt nem írhatja, hogy isten segedelmével immáron most éppen hazafelé tartok, mert azon az úton, amelyiket most 5 tapos, sokfelé el lehet jutni, de a legibajosaibban hazafelé. Ha azt írom — töprengett magában —, ha azt írom, hogy a karácsonyt mi is megünnepeltük, nem vagyok igaz ember, nem vagyok Andráska Mihály, a Demeteré. Fennhangon elolvasta, amit eddig írt, hogy értelmet kapjon a következő is. „Szeretett Mindnyájatok, hála istennek, élek, remélem, jól vagytok ti is. Dolgozzatok! Ti ügyeljetek mindenre, hűséges feleségem. Karácsonykor reátok gondoltam” — toldotta a végére, s ez igaz is volt. Andráska Mihály a ceruzáját letette, mert hosszas gondolkodás következett. Na, még hat szó. számította ki, s egyszerre úgy érezte, hogy igen sok szó van a magyar nyelvben. Jobb volna, ha éppen csak huszonöt lenne. Jó lenne megírni azt is, hogy se a lucernát, se az árpát ne oda vessék, ahová eddig, mert mást javasolna. Egy pár ruhaneműt is elásott volt ládában — emlékezett vissza —, s ott eszi most a fene a csűr földjében. Hát a csődör vajon megvan-e még? jfél már rég elmúlott. Az emberek bundájuk alá kun- korodva aludtak mélyen, csak Andráska Mihály küszködött egyre a szavakkal és a gondolatokkal. Az utolsó szavakhoz új- ranyálazta a ceruzáját, s a meglevő szöveg alá rajzolta, hogy: „Sárikám, várjatok, mert egyszer csak hazaimegyek. Mihály”. Mereven nézett a levelezőlapra, mely azt ígérte: elmegy egyenesen a Sárika szívéig, és felveri az egész Blkkfalva nyugodalmát a hírrel, hogy Andráska Mihály él... Mikor elkerült hazulról, nem maradt a háznál se egy szem pityóka, se liszt, se szalonna, csak egy árva, vén ló, az is csak azért, mert biccentett a hátulsó lábára. Mi lehet az otthoniakkal, teremtő isten — sopánkodott keserű tehetetlenségében. Lám, ott az asszony tej, s minden nélkül. Ez az állapot még jobban fájt Andráska Mihálynak, mint maga a fogság. Ceruzáját megnyálazta, hogy a betűk figyelmét elterelje a szempilláira gyülemedett könnyekről, aztán azt írta le, hogy: „Remélem, jól vagytok ti is.” Andráska Mihály kőbányában dolgozott. Tízkilós kalapáccsal reggeltől estig sulykolta a kemény gránitot, télen bundában, nyáron mezítelenre bontott felsőtesttel. Néha meg-megszédült, hogy nem bírja tovább. Ilyenkor biztatgatni szokta magát, hogy na, még egy órát, na, még egy felet, és így tovább, estig. Ezt se lehet egészen elhallgatni Sára előtt — morfondírozott magában. Nem lehet Dehogy lehet. Ceruzáját megnyálazta megint, és utána a szövegbe írta, hogy: „Dolgozgatok.” Na, ezt még aránylag elég röviden sikerült megfogalmaznom — nézett reá az utolsó szóra, majd megszámlálta, hogy hányat írhat még. ESzébe jutott, hogy mi mindent akart csinálni otthon. Tetőt az istállóra, járdát a tornác elé, új kaput kerítéssel, s árkot a föld végibe, hogy tavasszal ne hordja teli a víz. Ez mind olyan fontos munka, hogy nem lehet halogatni. De mit kezdhet mindAmikor végre lefeküdt, a bundája gallérját jól a feje tetejéig húzta, hogy érezze a tulajdon melegét. Azon az éjszakán otthon járt. Csak a frissen leesett hó világította az utakat. A fagyos hó úgy ropogott a talpai alatt, mint annak idején a lakodalmas csizmája. Érezte, hogy fázik a lába. Ahogy a bundát a fejére húzta, kimaradt alóla a lába feje. A bunda alatt lassacskán úgy összegömbölyödött, mint csiga a házában. Ha azonban a talpait a bunda alá húzta, kikerültek alóla a térdei. Ügy érezte, hogy otthon van már, s hiába nyomja a kemence oldalához őket, az egész hideg. Bakja a tüzet, s a kemence mégis hideg. Alig várta, hogy bebújhasson a dunyha alá. Látta Sárikát. amint a dunyhákat éppen igazgatja — só nemsokára ott lesz a dunyha alatt. Már egészen meggémberedtek a térdei, de bebújik mindjárt a dunyha alá. Ott végre melee lesz, ott végre Sárika is ott lesz — miiven fiatal még mindig ez a Sára. Hajinaiban, ébresztőkor meredten és összekunkorodva találtak rá a bundája alatt. — Már ki se lehet egyenesíteni — mondták —. egészen kihűlt. Elvitte a szíve meg az emlékezés — nézegették a polcára rakott megírt lapot. — Rá kéne írni, hogy meghalt szegény, különben ki tudja, mikor kapnak hírt róla. Valaki hozzákezdett, hogy ő majd ráírja. — A ponciusát — állt meg a ceruzája a levegőben. — Nem lehet — számlálta végig a szavakat. — Ez már a huszonhatodik szó lenne, Majtényi Erik: Két váltás jókedv Két váltás vasalt jókedv - kell-e több? - jó prémes ködöknél melengetőbb Még egy egész guriga végtelenség, meg egy kocka, hogy próbáljunk szerencsét. Meg egy legyintés, hogyha mégis vesztünk, meg hogy olykor gyönyörük is lehessünk. Hatvani Dániel: Szaturnusz évszaka Mocorgó akácok felett feszülnek tojáshéj-egek csipognak bolyhos kis tanyák Pusztákon tarló-virágon holdtalan sorsomat látom - fészkétől súlyosabb az ág Szaturnusz évszaka arany páncélban sugárzók magam felezett időm is fogyó Halandó szavam lehajlik túlpartról indul egy ladik villog a fekete folyó Bata János: A szegénység dicsérete neked köszönhetem, bogy megtanultam emelt fővel járni, szemem nem lesütni, mert más levetett ingét hordom (gyermekkorunkban anyám a patikus lányok elnyűtt ruháit hozta haza, Miklóssal örültünk neki: nekünk új volt, csak akkor fájt nagyon, ha az iskolában felismerni véltem magamon ingecském kislány voltát) . . . emelt fővel járni? pedig sokáig szégyelltem, meg teher is volt a szegénység; aztán érni kezdett, majd kihajtott a mag - a szegénység magja, a fájdalom magja, a keserűség magja, a szent szegénység magja, a büszkeség magja, a költészet magja, a felismerés magja, a hovatartozás magja, a lét-tudat, az ön-tudat, a tanulni-tudat magja, szent szegénység búzamagja, adj erőt az élethez! szent szegénység búzamagja, védj meg az élettől! szent szegénység búzamagja, őrizz meg az életre! kincseimet te adtad a szavakat Tóth-Máthé Miklós: A CSUPOR A szép, virágdíszítésű mázas csuprot is vitte magával az öregember, amikor legidősebb fiához, Imréhez költözött a városba. Hosszú évek óta abból itta a tejet reggelenként, hát az új helyen sem akarta másból és másként. A kenyeret gondosan a tejbe aprította, és úgy kanalazgatta ki jóízűen. — Nekem már csak így esik jól. Klárikám — mondta a menyének —. ilyen parasztosan. De nem áim csak enni jó belőle, hanem ránézni is. És végigsimítani. a kezemmel, ott ahol még az apáim is simogatta. A csuprot mindig ő mosta el használat után. aztán föltette a polcra. Jól mutatott a házgyári lakás gyufásdoboz- nvi konyhájában, és valahányszor rápillantott i az öregember. úgy érezte, nagyobbra nő, terjedelmesebbre. És ilyenkor a virágok helyén, a hasán, élesen kirajzolódott a régi ház, a porta és mindaz, ami már csak emlékezetében élt. Egv este vendégek érkeztek. Imre hivatali főnöke látogatott el a feleségével, vacsorára. Jó hangulatban töltötték az időt, sokáig ott maradtak Az öregember már régen aludt a kisszobában, amikor a két asszony kiment a konyhába kávét főzni. Na, meg egy kicsit azért is. hogy ezalatt a férjek nyugodtan beszélgethessenek a hivatali dolgokról. — Gyönyörű — alkart meg a főnökné szeme a csupron. — Látszik rajta, hogy eredeti. Hol szereztétek? — Az apósomé — mondta Klári —, ő hozta a faluból. — Megnézhetném? — Parancsolj. Klári levette a csuprot, a főnökné forgatta, nézegette. — Az uram gyűjti az ilyesmit — mondta —, már két szekrény dugig van velük, de ettől elbújhatna valamennyi. Nem adjátok él? — Tudod, ez amolyan emlék az apósomnak, még az apjától maradt... — Emlék? Ja, az más... — mondta csalódottan a fónökné, és visszaadta a csuprot. Aztán bementek a szobáiba, és meghallgatták a főnök legújabb vicceit. Ezután néhány parti kanaszta következett és elmúlt már éjiéi, amikor a vendégek szedelőzködtek. — Istenien éreztük magunkat — mondta a főnök —k legközelebb majd ti jösztök el hozzánk. A háziak lekísérték őket a kocsihoz. És ekkor Klári egy papírba csomagolt tárgyat nyújtott ét a főnöknének. — Csak otthon bontsd ki — mondta, és aztán még sokáig integettek az autó után. Szép este volt csillagos.
