Szolnok Megyei Néplap, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-17 / 115. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. MÁJUS 17. I Arcképvázlat I Megtalálta a helyét Alkár a mesében, heten voltak testvérek. Hat lány, meg egyetlen fiú. Gyönyörű, nagy család, súgtak össze a hátuk mögött, ha vasárnap a szülőkkel együtt nagy ritkán rövid, jászberényi sétára indultak. A valóság azért ennél jóval prózaibbnak bizonyult. Egyetlen evéskor kilenc karéj kenyér, tányér leves fogyott, és hét pár lábbeli, hét rend ruha, hét táska legfeljebb csak azt jelentette, hogy mindenkinek akad egy. Bizony, sokszor bekufcucskált az ablakon a nincs sápadt-csúfond ár os arca, de hát ott, ahol egy kereső van, nemcsak a móka, a dal, a kacagás számít állandó vendégnek. Piroskának, amikor elvégezte a nyolc osztályt, nem sok választása adódott. Dolgoznod kell gyerekem, sok az éhes száj, legalább magadra keress, törölgette édesanyja a köténye aljával a szemét. Az apja nagyokat hallgatott, mit is fűzhetett volna mindehhez, amikor beszélt helyettük a kényszer, ö nem ellenkezett, elvégre soha nem esett nehezére a munka, és pár nap teltével állás után nézett. — A Hűtőgépgyárban kaptam életem legelső fizetését, majd idővel elhatároztam, Szolnokra, a megyeszékhelyre jövök. Jaj, kislányom nagyon vigyázz, becsüld meg magad, óvott édesanyám! Nagy ez a város, sok a fény, de az árnyék is. Megértettem a féltését, hiszen még a tizenéveimet tapostam, de tartóztatni nem lehetett. Tudták, amit a fejembe veszek, úgyis megteszem. Először üzemi konyhára kerültem konyhalánynak és albérletben laktam. Itt hallottam, hogy a papírgyár szívós, erős lányokat keres. Szívósnak szívós voltam, de erősnek? Akárhogy tapostam a mérleget, 46 kilónál megállt a mutató. Az úgynevezett válogatóterembe kerültem, ahol nagy bálákat kellett a minőség szerint osztályozni, számlálni. Mondják, köny- nyű a papír. Aki ezt állítja, soha nem emelt meg belőle egy köteget vagy tekercset! Húsz mázsa áru mozgatása volt a norma, de mivel háromszor kellett átrakni, megfogni őket, könnyű kiszámítani;; egy műszakban hatvan mázsa terhet emeltem. Meg is erősödött alaposan a vállam, meg a karom... Szívós, mondták róla a többiek. Kitartó, megbízható: ha van főnök mögötte, ha nincs, elvégzi a feladatát, írták róla a jellemzésében. Közben azért történt vele egy és más. Féjrhez ment, és az sem véletlen, hogy az élete párja is ugyanebben a gyárban keresi a kenyerét huszonöt éve. Az ő itt eltöltött esztendeinek a száma eggyel kevesebb. Egy fiuk született, akit féltő szeretettel neveltek Lakáshoz jutottak, végre lett saját otthonuk. A gyárban, szocialista brigádtag, párttag, szakszervezeti tag lett, szóval megtalálta a helyét. Telt-múlt az idő, cseperedett a fiuk,, és egyre többször azon vette észre magát: elmereng a múlton. Hogy neon folytathatta a tanulást, de ha most lehetne, talán ... Azután elhessegette a gondolatot, mit képzelsz magadról, Krejcsirik Ferencné? Családosán, felnőtt fejjel most ülnél az iskolapadba? — Segített a döntésben a férjem is, mivel közösen folytattuk a tanulást. Ö Űj- szászon járt szakközépiskolába, én Szolnokon közgazdaságiba. Egyszerre kezdtünk, és egyszerre fejeztük be. Mit mondjak? Pokolian nehéz évek voltak: sokszor tizenegykor, éjfélkor is égett a villany a szobában, de hát ahogyan a közmondás vallja: a tudományt sehol nem mérik hitelbe. Elég az hozzá, sikerültek a vizsgák, leérettségiztünk. Rossz, csúnya szó, de én is használom: látva igyekezetemet, szorgalmamat időközben „kiemeltek”. Gépíró, adminisztrátor, majd a termelési osztályon programozó lettem. Mi a munkám? A zacskóüzemnek meg a fénymásolónak készítünk programokat. Hárman csináljuk, és ez azt jelenti, tudni kell melyik gép milyen gyorsan teljesít, hány zacskót képes készíteni. Ehhez Igazítjuk a tevékenységeket, hiszen akad megrendelőnk aki csak 500 darabot, míg másik tízezret kér. Ha a raktáron készletünk van belőle, napók alatt szállítjuk, ha viszont egyedi termékről van szó, vagy éppen klisét kell készítenünk, egy-két hónap az átfutási idő. Szóval a megrendelés, így a feladat is folyamatos. Krejcsirikné Piroska végtelenül családszerető. Idős szüleihez havonta családostól hazalátogat, s olykor elmereng azon, hogy negyed- százada maga se hitte volna: valamikor szolnoki asz- szony lesz belőle. A nagyfia már katonaviselt: 21 éves, és dolgozik. A portréjához mindenképpen hozzátartozik, hogy a férjével együtt imádnak horgászni. Régen motoron, most pedig kocsival vágnak a távolságnak. Ami a kapást illeti, itt a férj — sportnyelven fogalmazva — utcahosszal vezet, hiszen három hete is egy 176 centis, 45 kilós harcsát akasztott. Azért a szerencsével ő sem áll hadilábon; hiszen ami Fortuna istenasszony kegyeit illeti, az utóbbi időben nem nanaszkodhat rá. Az Ez a Divat pályázatán megfejtett egy rejtvényt, beküldte, és nyert egy gyönyörű türkizkék ruhát. Legutóbb pedig május 1-én a színész—újságíró meccs után húzták ki az egyik tombolajegyének a számát. Nyereményként akkor megígértük, hogy a tulajdonost, bemutatjuk lapunk olvasóinak. Ügy érezzük: szerencsénk volt, hogy a véletlen éppen neki kedvezett. D. Szabó Miklós Új általános iskola Tiszakürtön Tiszakürtön jól halad az új általános iskola építése. A SZOTfiV dolgozói jelenleg a tetőszerkezetet készítik <T. z ) flz ébredi Ecsegpusztán Monoton hangon dohog a szivattyú motorja, mégsem bántó. Néhány perc után megszokja az ember, fel sem tűnik, mint az óra ketyegése. A puszta mélységes csendje uralja egyébként a tájat. A Berettyó Túrkeve alatti hídja mellett háló feszül a két part között, mint jelesebb napokon a városok utcáin ívelő transzparensek. Az Ecsegpusztára vezető út a gáton húzódik. Sorompó állja utamat. Szerencsémre itt a gátőr, Soós István. Középkorú, markos ember. Tóth Istvánnal, a Túrkeved Vörös Csillag Termelőszövetkezet szarvasmarha-tenyésztési brigádvezetőjével beszélget. Terelés traktorral — Jókor jött, — mondja a gátőr, — most van a marhák kiverése, nemsokára felnyitom a sorompót. A fiatal brigádvezető ma- gyarázóan hozzáteszi: — Állatszállító járműveken kerülnek az üszők a pusztára. Kérdő tekintetemre hozzáteszi: — Az Ács tanyától a Kó- rézugig hajtottuk tavaly a jószágokat. Nagy eső volt azelőtt, . a borzalom sárban nagyon elfáradtak a harminc kilométeres távon. Némelyiket útközben fel kellett szedni. — De most szárazság van... — Az igaz. Jó erőben vannak az üszők, bírnák az utat, de kímélni kell őket. mert tenyésztésre kerülnek. A pusztán lesznek megtermékenyítve. A szállítók késnek, fogytán a brigadéros türelme. Felpattan Trabantjára és elébük megy. Soós Istvánnal ütjük el az időt. Tanya kapaszkodik a gáthoz. — Ez az otthona? — Nem, itt Czinege Kálmán, a halász lakik. Az én házam bent van a pusztán. Könnyen felismeri majd, mert a gátra épült. Szép az a hely, ilyenkor nagyon jó ott lakni, de télen el vagyunk zárva a világtól. Ezért jó hogy a gyerekek kollégiumból járhatnak iskolába. Kémlelem a folyó túlsó partját, hátha feltűnnek a szállítók. — Nem olyan könnyű felrakni az állatokat, — nyugtatgat a gátőr. — Duhajkodnak azok. A víz közelsége sugallja a kérdést: — Szeret pecázni? — Nem szoktam. Inkább a gépekkel töltöm az időmet. Van minden olyan gépem, ami a szénabetakarításhoz kell, mert birkákkal is foglalkozom. Ha vijjog a fűrész A megyehatártól idáig, a Berettyó hídjáig természet- védelmi terület az ártér. Hol a gát mellett, hol attól eltávolodva szeszélyesen kanyarog a Berettyó. Ugyanúgy, mint a régi időkben, mivel szabályozásával sosem bíbe- lődtekj, Ritka értékét ez is adja. — Amióta természetvédelmi terület lett, nincs olyan vandál munka itt mint korábban. Nem szemetelnek úgy. ■— Ezek szerint minden kiránduló és minden környékbeli mintaszerűen viselkedik? — Sajnos, nem minden esetben. Sokszor kell felpattannom. mert. hallom: megint vijjog a fűrész. Jó tűzifa az akác, lopják jónéhá- nyan. — Milyen emberek? — Mindenféle. A kanásztól a vagyonőrig. Szégyen ez rájuk, nagy szégyen. Ecsegpuszta széléhez közel van a dévaványai túzokrezervátum. Nem különleges, inkább mindennapi eseményként említi * Soós István: — Az ősszel tizenkilenc túzokot számláltam meg a tanya mellett. Hogy aztán a rezervátumban nevelkedtek, avagy vadon nőttek fel, nem tudni. Motoron jön a komája. A gátőr felpattan mögéje. Egyedül maradok a smaragdzöld tájon. Ragyog a nap, verőfényben tündöklik a folyó. Leballagok a halásztanyára. Jobb a pörkölt Az akácok alatt méhkasok sorakoznak. A gazdasszony teheneket terel az udvarról. Odébb kisborjúk legelésznek. Az aprójószágok szabadon bóklásznak. Ha nem állna egy Wartburg a tanya mögött. korábbi évszázadok hangulatát árasztaná a tanya. A halász még úton van. feleségét faggatom erről az ősi mesterségről. — Nem nagyon kifizetődő már a halászat, — mondja. — Gyenge a halállomány, a szennyvíz minden tavasz- szal nagy károkat okoz. — Gondolom, néha segít a férjének... — Nem nagyon. A varsákhoz nem értek. Van itt az a nagy csörlős háló. azt szoktam húzogatni, de az meg nehéz, nem nekem való. — Mennyit lehet manapság halászattal keresni? — Negyvenöt-ötvenezret. És korántsem könnyen. Ha meleg az idő. a férjem már négy órakor útra kel. Tizenegy óra is van, amikor visz- szatér. Akkor reggelizik. — Ha már az evésnél tartunk; milyen ételt szeret a halász? — Hetente kétszer megeszi a halat is, de szívesebben fogyasztja a csirkepörköltet. Megérkezik az első állat- szállító jármű. Nagy port kavarva fordul a gátra. Kisvártatva a nyomába eredek. A puszta kórézugi része mesz- sze esik Túrkevétől, benyúlik Ecsegfalva széléig. A közel húsz kilométeres távon lassan haladok a vontató mögött. Van időm .gyönyörködni a tájban. És van is miben. Korántsem puszta a puszta. Annak, akinek szívéhez közel áll az alföldi táj. ezernyi szépségét mutatja. A gát egyik kanyarjánál tölgyes sötétlik. Néhány virágzó akác úgy áll a komor tölgyfák között, mint fehér ruhás kislányok vénasszonyok karéjában. Odébb szikes tocsogón vízimadarak serege. Valószínűleg ott a fészkelőhelyük is, mert amikor megállók, hogy gyönyörködjem bennük, ketten rikácsolva, ugrálva, nagyon is feltűnően igyekeznek magukra vonni, tehát másról elterelni a figyelmet. A folyó két partja egybefüggő sárga virágszőnyeg. A magasban vércse vagy rétisas kering. Zavartalan nyugalommal vár zsákmányára. Bedrótozott világban Célunkhoz érve három gulyás — Szabó István, Fábián János és Boros Sándor fogad bennünket. No, meg a három kutya, Szötyörő, Su. er és Legény. A gulyások lét kerékre szerelt lejárót tolnak a vontatóhoz. Az üszők buzgó igyekezettel „szállnak le” a járműről. Majdnem szó szerint így van ez. mert némelyikük a szabadulás feletti örömében jókorát ugrik. A kutyák igyekeznek megdolgozni a kenyerükért. Akkor is zavarják a jószágot, amikor Szabó István már megálljt parancsol nekik. Saiát „segédmunkása” rá is fizet erre. A gazda megfogja a kutya csengős nvakörvét és többször végigvág az állaton. Félek, hoev az hara.pni fog. de csak bűnbánóan szűköl. — Fegyelmezni kell, — mondja Szabó István. — ősz óta megvan kötve, most aztán megrészegedett a szabadságtól. Az egyik üsző a karámon kívülre futott. Áll a nyúlánk szárú fűben, és tanácstalanul bámulja társait. — Nézze csak — mutat rá Fábián János, — nem tudja hirtelen, hogy mire való a fű. nem látott még zöldet. Eddig istállóban voltak és abrakot ettek. — Nem is maradnak egy helyben, ha kiengedjük őket a karámból, — jegyzi meg Boros Sándor. — Ügy nekiiramodnak, mint a ménes. Akkor kellene filmre venni bennünket. Szaladunk a legelő egyik sarkából a másikba. A karám mellet egy vontatón álló bódé a szállás. Benne egy vaságy, lóca, szekrény és néhány polc. — Ez is csak tavaly óta van így, — magyarázza Fábián János. — Azelőtt abban a cseréptetős kunyhóban laktunk. Attól függött, merről jött a vihar, hogy melyik zugában kerestünk menedéket. Megnézem közelebbről. A nádfalat sár tapasztja. Meny- nyezet nincs. A foghíjas cseréptetőn besüt a nap. őseinknek legalább nádtetős kunyhó jutott, — csóválom a fejem Az esőt most sem kedvelik a pásztorok. — Ha sár van, a huszon- négyóránkénti váltás csak Kisújszállás érintésével jöhet ide, — mondja Szabó István. — Jövet-menet hetvenhat kilométert kell megtenni. Tűzhelynek nincs nyoma. Kérdésemre válaszol Boros János: — Gázrezsó szokott lenni. Majdcsak hozza a nagyobb főnök, mert a mesterséges megtermékenyítésnél az ondó melegítéséhez is kell. Mint a csutkakóró A gulyások otthon is jószággal foglalkoznak. Főleg Szabó István: — Tavaly leadtam hetven hízót. Hajnaltól éjfélig a jószág között voltam. Ezért nézek úgy ki, mint a csutkakóró. De nem csinálom így tovább. Orvos lett a nagyobbik lányom, a kisebb is nemsokára végez a főiskolán. Amíg mind a ketten tanultak. azt is meg kellett néznem, hogy milyen cigarettát szívok. Se ünnepem, se vasárnapom nem volt. Ezután már könnyebb lesz. Most megyek először külföldre, Jugoszláviába, tsz-tánsasútra. Társai kolompokat vesznék elő. A számukra külön kedves üszők nyakába akasztják. Előkerül Szabó István somfabotja is. Büszkén mutatja: — Kétszáz forintért vettem tavaly a Hortobágyon. Megakaszt ez akármilyen kóborló magyart. A brigádvezető kedvtelve nézi a gulyát. —■ Nagy érték ez az állomány. Ezeknek az állatoknak az elődeit darabonként harminchatezer forintért hoztuk az NDK-ból. Szabó István bizonyára arra gondol, hogy az ember is becsülendő érték, ezért dohog: _ Egy kis sört sem küldtek, milyen kiverés ez? Máskor legalább kaptunk vagy két üveggel. — Szokás még egyáltalán a kiverési ünnepség? — Nem nagyon. Amikor én kisbojtár voltam, még vágtak két birkát. A háztáji gulyánál jobban őrzik a hagyományt, de tavaly már birka helyett ott is csak két bogrács topogót főztek. Simon Béla