Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
8 Irodalom» művészet 1986. ÁPRILIS 19. — Pintér Tamás: Ostromzár a Paradicsom körül j szaka megint közelebb jöttek... Száraz megállapítás volt, a szavakon mégis átütött a félelem. Lakatos Márk meztelenül áJUtt a nyitott ablaknál, az elhúzott sötétítő függöny mögül nézett kifelé. Ezt csinálta tegnap reggel, tegnapelőtt is, és azelőtt is, most már néhány hét óta. Amikor felébredt, azonnal kibújt a felesége mellől, és az ablakhoz ment, hogy lássa, amit úgyis tudott. — Szóval, közelebb jöttetek? — szólalt meg az asszony a hálószoba homályából. — Egyre csak másznak előre, vagy nem? Egy kicsit ma, kicsit holnap, mint valamiféle szörnyeteg csigák. Gyere, és próbálj megerőszakolni, legalább arra az időre elfelejtjük. A férfi kedvetlen mosollyal hátrapillantott, de nem válaszolt. — Azt vártad, hogy meggondolják magukat, és abbahagyják? Vagy azt vártad, hogy visszafordulnak? — A nőhangja eltompult. Mintha takaró alól beszélt volna. — Egyszer majd csak vége lesz. Teljesen bekerítenek, körülfognak bennünket, aztán ránk másznak, és vége. Az isten verje meg, szinte már várom, hogy itt legyenek a küszöbnél. — Ügy érted, bele kell nyugodni? — Ügy értem, hogy el kell mennünk innen. — Képtelen vagyok belenyugodni. Másra se gondolok, ^-csak arra, hogy mit lehetne tenni ellene — mondta a férfi. — Én ezen már túl vagyok, kedvesem. Lásd be, hogy csak egy dolgot tehetünk: összepakolunk, és sebesen elmegyünk, amíg lehet. — Ezt nem mondhatod komolyan. Nem, Elizabet. Te is tudni akarod, mi az, ami itt folyik. — Lakatos Márk maga sem hitte igazán, hogy erre az ördögi képtelenségre egyáltalán lehetséges valamilyen elfogadható magyarázatot találni. Behúzta a függöny^ és leült a heverő szélére. — Régóta rájöttünk, hogy szó sincs kényszerképzetről, beteges mániáról, vagy efféléről. Nem vagyunk pszichopaták. Se te, sem én. Amikor egy pillanatra rámjön a kétkedés, eszembe jut, mit mutattak a méréseim, végigfut a hátamon a hideg. Ott a füzet, amelybe nap- ról-napra beírtam az adatokat. Azok pedig tények. Nem emlékezett rá pontosan, mikor kezdődött el ez az egész. Eleinte a munkálatok kezdeti szakaszában, s később, a kapkodva nekilódult őrült építkezés első hónapjaiban semmi szokatlant sem tapasztaltak. De aztán, amikor szükségszerűen nőni kezdtek körülöttük a betonlapokból rakott falak, lassanként olyan érzésük támadt, mintha megnevezhetetlen elemi fordulatok történtek volna. Valami bizonytalan és ismeretlen eredetű szorongás nehezedett rájuk. Az asszony az örökös zaklatott nyüzsgést, a porfelhőket kavaró teherautók, agyonhasznált munkagépek, túlterhelt toronydaruk állandó lármáját okolta. A szüntelen zaj mintha az éjszakai csendben is visszhangzott volna a fenyegetett ház szobáiban. Ez a nyikorgás, bőgés, zakatolás kezdi elvenni az eszemet, mondta. Lehet, hogy emiatt lettem annyira labilis? Mintha valakik egyfolytában szemmel kísérnének. Mintha tartanom kellene valamitől, érted? Csak azt szeretném tudni, mitől. Néha elfog a rettegés, a fene egye meg, majdnem belecsinálok a bugyiba. Főleg, amikor egyedül vagyok itthon. Miért van ez? Lakatos Márk éppen úgy egérfogóban érezte magát, mint a felesége. Nem értette, mi történik velük. Majd egy tavaszi napon riasztó meglepetés érte. Az a lehetetlen benyomása támadt, hogy a körös-körül föléjük magasodó csupasz épülettömbök elmozdultak a helyükről, közelebb kerültek hozzájuk, ostromzárba fogták a magányos családi házat. Először egyszerű érzékcsalódásnak hitte, a régi, megszokott térség brutális átalakulásának tulajdonította. Annak, hogy a szeme az elszórtan nőtt fáéhoz, bokrokhoz, az akadálytalanul szétterülő városszéli település látványához szokott. Megváltoztak az arányok, mások a viszonyok. Minden más, bizonygatta magában. Egy ideig ilyesmivel áltatták magukat. Hozzá kell szokni, annyi az egész. De nem lehetett hozzászokni, mert nem lehetett semmibe venni a rendszeres változást, amelyet hajnalonként, a magas fémoszlopokra szerelt reflektorok metsző fényében és a nappali tárgyilagos világosságban újra meg újra érzékeltek. Igen, a szomszédos toronyházak minden oldalról előbbre nyomultak, közeledni kezdtek. De hát egyáltalán lehetséges ez? Hogyan lehetséges? A kétségek és a remények romhalmazán Elizabet úgy nézett a férjére, mintha egyedül tőle várhatna megoldást. A férfi ekkor szedte elő a szerszámos szekrényből a bőrtokos acél mérőszalagot, amely az apjától maradt rá. Szép volna hinni, hogy csak merő képzelődés, mondta. Örömünkben odaverhetnénk a fenekünket a földhöz, ha kiderülne, hogy hülye rémkép az egész, mi? Mert ha csak hülye rémkép, akkor mind a ketten diliházba valók vagyunk. Jónéhány napon át méregette az alattomos tempóban zsugorodó távokat, és rendszeresen feljegyezte az eredményt. Am egy idő után már semmi szükség nem volt a centizgetésre. Az „ördögi képtelenség”, ahogy nevezte, ijesztő bizonyossággá vált. — Csináljak valami reggelit? — kérdezte most az asszony, és tenyerét rátette a férfi meztelen hátára. — Csináljak, vagy te csinálsz? — Érezhető volt, hogy bármihez inkább volna kedve, mint a reggelikészítéshez. — Ha már nem akarsz mellém feküdni, legalább tegyél fel egy kávét. Magadtól már eszedbe sem jutna. — A kávé? — Az. — Annyira hiányzik? — Annyira. A férfi ledőlt mellé és átfogta. Az összeszokott párok értő mozdulataival, sietség nélkül keresték az örömöt, nagyobb eltökéltséggel és módszeresebben, választékosabban, mint eddig bármikor. Elizabet egyetlen sóvárgó mondatot ismételgetett öntudatlanul, mint aki egész életében nem akar mást, csak ölelkezni. Reggelizés közben Lakatos és felesége a konyhából az élettelen kertre látott. Fulladozó díszfákra, kiszáradt fűre, fonnyadt levelű, kókadt növényekre. Nehéz grafit- szürke por lepte be az egész kertet, naponta újabb réteg rakódott mindenre. A por a lakás helyiségeibe is behatolt, megfakultak estére a tárgyak, az asztalon hagyott pohárból nem lehetett inni. Elizabet nézte, hogyan kapja fel, és viszi a magasba a meleg szél a betonzsákok foszlányait. — Csak azt tudnám, miért úsztuk meg a nagy tarolást — mondta. — Miért nem számolták fel a házat? Miért pont ezt nem számolták fel? A férfi a kávéját kevergette, arra várt, hogy iható legyen. — Jobban jártunk volna, ha lebontják ezt a bűbájos lakot. Ahogy a többit lebontották — folytatta Elizabet. — Még úgy is jobban jártunk volna, ha évekre az albérletben ragadunk. — Ma igazán formában vagy, Bet — felelte Lakatos. — De mintha elfelejtenéd, hogy örömödben több üveg pezsgőt locsoltál magadra azon az estén, amikor ideköltöztünk. Mondhatni, vörös peszgővel zuhanyoztál a nappaliban. Törley, demi doux, hét és féldecis palackozás. Az asszony szeme felfénylett egy pillanatra. Lassan hátradőlt a széken, tűnődőn ingatta a fejét. — Semmit sem oldunk meg azzal, ha engedelmesen várakozunk, mint halálraítéltek. — Ne kezd újra. Én nem megyek el innen. — A hőst akarod játszani? Akkor csinálj valamit. — Megmondanád, hogy mit? — Nem tudom. — Hova forduljak, megmondanád? Hova és kihez? — kérdezte a férfi két korty között. — A hivatalokban csupa seggfej ül. Egyforma szemellenzőt hordanak, egyik sem lát túl a saját íróasztalán. „Nem-az-én-hatáskörömbe- tartozik, nem-az_én-hatásköröm- be-tartozik”. Valahol kitalálták, hogy ez a „bűbájos lak” megmarad, és most köszönetét várnak tőlünk. — Nem úgy festenek a dolgok, mintha megmaradna. — A fenébe is, mutass valakit, aki elhiszi nekünk, mi van itt. Vagy mutass valakit,, akinek kellene ez a ház. Kertes családi ház, zöldövezetben, igényesnek eladó. — Szegény apád biztosan forog a sírjában. — Még jó, hogy ezt nem kellett megérnie — mondta a férfi. Szegény apám azzal a tudattal ment el, hogy sikerült összehoznia val- lamit, sikerült nyélbe ütnie azt, amire vágyott. Szegény apám a sajátjában akart élni, és a sajátjában meghalni. Mind a kettőt elérte. A háború után, viszonylag fiatalon szert tett a maga Paradicsomára. „Egy kis békés szöglet a világban, ahol jól ellehet az ember”. Szegény apám remek vásárt csinált ezzel a házzal, a bolondnak is megérte volna. Mi is tűrhetően ellehetnénk itt, ha a nekiszabadult várostervezők kicsivel odébb böknek rá a térképre. — Persze, ha... — mondta Elizabet. — Ha sínen menne az életünk, mi lehetnénk a legújabb divaté. áram volnál as távolsági jómat. Amíg felesége a főizéssel volt elfoglalva, Lakatos Márk beült a tévé elé. A készülék az építkezés (beindulása óta megbolondult, s már régen hozzászoktak, hogy időnként erős elektromos impulzusok szabdalják szét a képet, vagy ser- cegő csfkok futnak át rajta. Most, hogy a munkagépek álltak, mindössze a házak fémszerkezetei zavarták a vételt. A képernyő életlenebb volt, az alakok .gyakran gríze« homályban mozogtak, néha vibráló raszterpontok borították el. mintha ezer és ezer izgatott rovar nyüzsgött volna rajta. A férfi nem törődött vele. Nem akart gondolkozni. Nem akarta, hogy bármit is lásson a közömbös világító négyszögön kívül. Nem akart törődni azzal, hogy nincsen biztonságban. A fotel oltalmába húzódva próbált elmerülni a bágyadt délelőtti műsor unalmába. Kalandos gyerekfilm, vadaspark Mexikóban, családi vetélkedő, hírek, a Beetho- ven-ciklus sokadik része, a bécsi filharmonikusok zenekarával. A következő szerdán, amikor Lakatos Márk hazaérkezett az üzemből, két férfi várt rá a kapu ellőtt. Egy bánatos képű szakállas, meg: egy feltűnően vékony nyurga fickó. Nem lelhetett tudni, mióta ülnek ott, hátukat a kerítés terméskő lábazatának vetve. Hasonló farmeröltönyt viseltek, otthonosan, cigarettázva ütötték el az időt, mellettük a szemetes fűben vagy három nyitott sörösüveg. — Maga Lakatos Márk? — érdeklődött a szakállas. — Csakhogy megjött, Lakatos úr — mondta a társa. — Mit óhajtanak? — kédezte ő. — Egy emléktáblát kell felraknunk. — Eriit eey olyan móirvánvtáb- lát. szerelünk feli — tette hozzá a másik. — Miféle emléktáblát? — Nem tudja, mi az? — Emléktábla — mondta tagot- tan a magas férfi. — Láthatott belőle eleget. Sűrűn összenéztek a szókincsük meglehetősen szegényes volt, egymás mondatait ismételgették. — Itt van róla a papír. — A papíroson minden rajta van, Lákatos úr — erősítette öblös hangon a másik. Szűkszavú irat volt Arról szól, hogy 1944-ben a Nőszirom utca 8- ban alakult meg a Nemzeti összefogás Bizottsága, amely nagy szolgálatokat tett a háborútól szétzilált országnak. Sajnos, a bizottság három vezeője, később a személyi kultusz áldozata lett. A hivatalos szervek közük a jelenlegi tulajdonossal, hogy a város kegyelettel emlékező lakosai nevében táblát kívánnak elhelyezni a házon. Az avatásra majd az évforduló napján kerül sor. — Szóval, minden világos? — kérdezte a mélabús szakállas. — Volna szíves kinyitni a kaput? — Nem fog fájni — kedélyeske- dett a hosszúra nőtt férfi — Jó párat feltettünk már, össze se tudnám számolni, hányat. Van benne gyakorlatunk, elihiiheti. safcuigyan lehetett benne gyakorlatúik. Alig félóra alatt végeztek, a tábla és az aranyozott szöveg ragyogóan fénylett, a sima fehér márvány finom tisztasága kirítt a környezetből. De aztán alig telt egy-két hét, az egészet ugyanúgy belepte a tapadó por, mint minden egyebet. Lakatos Márknak már eszébe sem jutott, hogy ott van. Reggelente az orvul közeledő házaikat szemlélte, s napról napra nőtt benne a félelem. Török Elemér: Elégia a tavaszhoz Olvad a hó tisztul a távol álmodik a kenyér a nyárról Tavasz álmaink nevelője öltöztess virágünneplődbe Gyöngyözz csendesen ajkunkra szót némaságunkban is biztatót Valami olyan hatig kellene mint a bennünk halkuló zene Dienes Eszter: Álló fák és futó idők Megcsaltam többször la Kedvest karoltam kívül, kerültem bent. Akárhogy volt is, nem Ivóit elég se csók, sei verés, se ölelés. Se csók, se varázs, se megölés se megbocsátás, se békülés. Mert kevés nékem és nektek is a lehetséges Is ia |lehet is, kevés nékünk az egyszeri, tovább kellene fejteni az életünk, az életet, zárolni garast, éveket, hinni, hogy mégis van csoda, és mindnyájunknak van hova szaladni, bújni, beesni, időnkből \tellik szeretni álló fákat, futó időt; megkövetni a szeretőt. Szenti Ernő: Igazolvány Zsebében a valóság-,igazolvánnyal Bármikor beléphet életembe a szó Ittlétem szanatóriumából Gyógyultan távoztak emlékeim Látásom unszolására Nézésem levetkőzte a sötétet Mulasics László festménye
