Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-19 / 92. szám
1986. ÁPRILIS 19. 9 Irodalom» művészet Fodor András: Amikor szembefordulsz... Amikor szembefordulsz a mozgó végtelennel, egy pillanatra látod, hogy árad meg a lét: pupilládban a mennybolt töretlen kupolája örök lencsébe fogva méri a változók vad örömét. Amikor szembefordulsz a sodródó felekkel, egy percre megbocsátod hogy nem rólad beszélnek hagyod a névtelent, a megszámolbatatlant, hadd töltse be esendő törvényeit a térnek. Lábak ingáin duzzadó harangos tarka vásznak, vitorlák nyelve leng a néma vízen át, Ha tudnál nyelvükön, most kimondhatnád a földet, bőrödön átbizsergő kísér tét ét a szónak; a csípőkből szökellő testek forró virága főn a világ a fűben, mint hű kutyafej úszik az időnek feszíti két bársony-paizsát. Zöld ár fölött egy eleven csónak. Kampis Péter: Öröklakás, autó, pocak — Sipomtodisz valamit? — Nincs rá időm. Egész nap dolgozom). Munkaidő után fusizok. Este tíz-tizenegyig. — Mennyi jön össze havonta? — Háromezer a fizetéseim. négyet, ötöt még , .hozzátelevíziózok’'. — Az összesen, nyolcezer... — Annyit. — Családod? — Szüléimmel élek, most szeretnék nősülni. — Mi a menyasszonyod foglalkozása? — Értellmáségá, mint én. Tanát. — Hozomány lesz? Magától értetődően bólint. Sorolja. — A lakást az apósók veszik, a "berendezést és a kocsit apámék. A kocsi egyébként már .megvan. — Mióta? Nevet. — Mondtam az öregemnek, hogy egy kocsiért megnősülök. Van jelölt. Szavamra fogott, vett kéz alatt egy Volkswagent. — A lákás hol lesz? Készséggel világosít fel.: — A Mecseken néz iki egy há- romszoibás, igarázsos öröklakás. Szép helyen. Szeretek szép helyen Hakni. — Visszatérve a sportra.. . Ha jól emlékszem, huszonnégy éves vagy, s egy kicsit már el is híztál i Kezdődő .tekintélyére”, pocakjára üt. Kedélyes. — Nem baj, hadd nődjöm, Nem félek különben, ha arra gondollsz, hogy beteg leszek. Szép öregkort élek meg, biztos vagyok 'benne. A jólét, az konzerválja az embert. — Tulajdonképpen mennyi pénzed van? — Takarékban? — Hát hol tartod? Szalmazsákban? Nevet — öt százalékra? Inkább megforgatom. Három éve vettem egy telket a Balaton -parton, amikor megnősülök esetleg eladom. — Miért? — Ügy teirvezztük, hogy megnézzük Európát. Az pedig pénzbe kerüli Spanyolország. Franciaország. Olaszország és Sváic. — Nászút? — Persze. —Nem haragszol, ha újból megkérdezem, hogy mennyi pénzed van? Az a telek mennyit ér? — Három éve száznegyvenezerért vettem. Nem olyan nagy. — És azon kívül? — Megmondjam? Na jó. Kölcsönadtam körülbelül hetvenezret. — Természetesen nagyobb kamatra mint az OTP. Megint nevet. — Természetesen. De meg keüL, hogy mondjam, hogy úgy kérték el tőlem, én nem akartam adni. Csak bizonyos határom túl az OTP mór nem ad, azoknák meg kellett Lakásra, kocsira, mit tudom én. — Televíziót szerelsz? — Azt is. De tulajdonképpen hűtőgépszerelő a szakmám. Értek a háztartási kisgépekhez is. — És értelmiségi munkakörben dolgozol. — I'gien. Megtanultam a szakmát, egy évig dolgoztam úgy kerültem ide. — S most? — Műszaki előadó lettem egy vállalatnál. — Édesapád is itt dolgozik? — Nem. Itt a papa barátja a főmérnök A papa vállalatánál ennek a fia lett osztályvezető. De ő idősebb nálam. — Kéz kezet mos, nem igaz? — De igaz. — Mond... Szükséged van eny- nyi pénzre? Tűnődik. — Nézd, ha meglátok valamit a kirakatban, ami tetszik, megveszem. Ha megéhezem, bemegyek az étterembe. Busójárás, nemzetközi vásár? Beülök a kocsiba, és elmegyek, megnézem. Azt csinálok amit akarók. így szeretek élni. — Nem haragszol, ha kérdezek valamit? — Dehogy. Ügy beszéltük meg, hogy nem írod meg a nevemet. Kérdezz csak! — Hány gyereket akartok majd felnevelni'? — Vártaim ezt a kérdést, de erre is megvan már a válasz. Három éviig utazgatunk, utána szeretnénk két gyereket. Összeállította: Rékasy Ildikó márciusi nap melege su- gárözöne a térre csalta özvegy Kondomét a két unokájával. Egész délelőtt napfürdőztek. A nagyobbik unoka, a négyéves Mityu a pad körül botladozott, kavicsot, rozsdásbama leveleket gyűjtögetett s rakta nagymami lábai elé. A kisebbik még egyesztendős sem volt, karon ült, gügyögött- Kondomé simogatta szöszke haját, beszélt hozzá, néha még a térdén is táncoltatta. önfeledtek voltak. Az özvegy azt sem vette észre, hogy mikor telepedett a pad másik végére egy madárcsontú, papírhéjú asszonyka. — Unokák? Halk volt a hangja, mintha nagyon messziről sodorná az enyhe szellő— Azok. A nagyobbik a fiamé, a kisebbik a lányomé. Dolgoznak, így aztán én lettem a gondozójuk. — Nem panaszkodom — mosolygott Kondomé— Az én gyerekeim messze vannak. Az unokámat sose láttam, pedig már tízéves is elmúlt. De ha így hozta a sors, mit tehetek? Beteg vagyok, nem mehetek utánuk. Ök meg nem jöhetnekKondomé szomorúan, együttér - ző-en bólogatott. — És ha engedélyt kéme, hogy hazalátogathassanak ? A keskeny, vértelen ajak megrándult. — Engedély nélkül is hazajö-- hetnének, de pénzük nincs- Már két éve állás nélkül vannak. Alkalmi munkából élnek.. ■ De jobb, ha erről nem beszélek. A parkőr a frissen ültetett virágoktól riasztotta a csintalankodó nagyobb gyermekeket- Kondomé tekintete elröppent a padtársáról, körbepásztázta a teret, aztán újra a papírhéjú arcon pihentette. — Mindenkinek megvan a maga baja. Én özvegy vagyok. Két éve halt meg az emberem- Azt hittem, nem élem túl. Harmincnégy évig éltünk együtt. Jó ember volt. Csendes, dolgos- Akkor már két esztendeje nálunk volt a Mityuka. Vele vészeltem át a nehéz napokat. — Legalább szép nyugdíjat kap? — Hát, hogy is mondjam: nekem elég lenne— A gyerekei nem segítik? Kondomé nevetett. — Dehogynem. Fizetnek az unokanevelésért. Ez a kicsi az ölemben a kétezres unokám, a Mityuka meg az ezresA pad végén a madárcsontú asszony is mosolygott. — Ilyet még nem hallottam! Kétezres unoka ? Kondomé a kocsiba tette a babát, kartávolságnyira eltolta, visszahúzta a 'kocsit, hogy a gyerek elaludjon. — Tavaly, a pici születése után, amikor a névnapomon összegyűltünk, nagy vihar támadt a családban. A lányom azt mondta, hogy nem szívesen menne gyesre, vállaljam el az ő gyerekét is- Erre a Mityuka anyja, a menyem, meg a fiam is, felcsattantak, hogy Bába Mihály: Kétezres unokám a mamának, mármint nekem, elég az egy unoka is. A lányomnak csak ez kellett. Elmondta őket mindennek, hogy nem szégyellik magukat, a gyereket csak úgy belökték a nagymamihoz, néha egy hétig sem néztek felé, soha nem kérdezték meg, hogy nincs-e hiányom valamiben, van- e elég pénzem, meg tudak-e venni mindent a gyereknek, ami kell. Van-e mosóporom pelenkákat mosni, meg szappanom, meg minden- Erre a menyem: a mama sohasem panaszkodott, sohasem szólt, mert mi adtunk volna szívesen, ha kér, de nem kért, és úgy gondoltuk, nem sértjük meg egy-kétszáz forinttal, amikor láttuk, hogy -milyen nagy szeretettel foglalkozik Mityúkával. A lányom se hagyta magát. Nem szólt a mama, mert restellte, szégyellte, hogy szóljon, inkább a hónap végén tőlem kért egy százast. így volt, mama? így volt- És nem fogadtam el tőle, amikor vissza akarta adni. így volt mama? így volt. Miért nem tőlünk kért, mama? Mert szégyelilte, hogy nektek nem jut eszetekbe, hogy néha adtatok volna legalább annyit, hogy ne a saját pénzéből vegye meg a korai cseresznyét, amit a gyereketek úgy szeretett, meg a narancsot, a banánt, a csokit, a fagyit. Én adtam voina!, csattant fel a fiam, de én annyira elfoglalt ember vagyok, hogy ez eszembe se jutott- Mert csak a nyaraló építésén járt az eszed, írigyled? Építsetek ti is. Majd építünk. Most nem erről van szó- Azt mondtad, hogy te adtál volna, ha eszedbe jut, persze csodálkozom, hogy a feleségednek se jutott eszébe!, szóval akkor most itt vagyunk együtt, beszéljünk őszintén: akkor most adsz? És mennyit? Havonta, persze? Én, ha mama beleegyezik, hogy vigyázzon Ildikére, akkor, ugye Gyuszi, fordult a férjéhez, mi havonta kétezer forintot adnánk. Vasárnaponként meg elvinnénk a mamával együtt. Hogy legalább’ vasárnap ne kelljen főzni a mamának. A madárcsontú asszony nevetgélt— Csípős nyelvű lehet a kislánya. — Az, de legalább őszinte. Amikor kimondta, hogy kétezret ad havonta, a menyem szeme kikerekedett. Azt mondja, hogy akkor ők is annyit adjanak ? Ameny- nyit tudtok, mondta a lányom, de valamit adhatnátok az elmúlt három évért is- A mama egy ruhát nem tudott venni. Elég, pattant fel a fiam. A mama tudja, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk, ugye megvettük a kocsit, építkezünk, tele vagyunk adóssággal, olyannyira, hogy az idén már külföldre se tudunk utazni, de azért mi is adunk, havonta egy ezrest. Jó lesz mama? Jó, fiam, csak békesség legyen a családban- A fiam rögtön letett elém két darab ötsizázast. A lányom azt mondta, majd elhozza, amit megígértek. így is lett. És nem lett harag sem- Már senki sem emlegeti ezt a beszélgetést. Csak én, amikor a kétezres meg az ezres unokámról beszélek. Az unokákat persze egyformán szeretem. Csak néha olyan szomorú vagyok— Ugyan — hajolt közelebb a pad végén ülő asszonyka. — Hogyne lennék, amikor tudom, hogy a fiainék kétszer any- nyit keresnek, mint a lányomék. Az asszonyka nevetett, halkan. ■ laludt a kétezres unokája — mondta csippentve a szemével, amely lassan bepárásodott. Sose látott unokájára gondolt Kondomé meg a boldogságtól pirosló arccal nézte az édesen szundító csöppséget a táncoló sugárnyalábokban Hencze Tamás festménye Koncz András festménye Márkus Csaba: Vereség Olyan volt minden, mint egy szentimentális színműben. A folyóparton szél nyargalászott, sápadt és zizegő levéllcsomókat söpörve maga előtt a kihalt sétányon. Már Bz utolsó napsugár is kihunyt a fázósan barzolódó víztükrön, s valahonnan, a közeli házak egyikéből zongoraszó szűrődött ki a sivár délutánba. — Tehát nem... — Nem — mondta a lény a nők velük született fölényével!, s esze ágában sem volt magyarázatot fűzni ahhoz, hogy miért „nem” a válasz. s miért nem „igen”. Lehet azért, mert fázott. Lelhet azért, mert szén volt, és túl fiatal. A fiú hangja megremegett. Az imént még a lény kezét fogta azt. amelyiket, nem zavart a válláról lelógó táskája. Végigmenté tetőtől talpig. Tekintete nem időzött sokat. sem röpködő-csapkodó haján, sem feszes bőrkabátján, sem farmerén. Szája megvonaiglott. szemében felvillantak a tehetetlen düh első sárga szikrái. A küzdelmet azonban .még nem adta fel. — Szóval nem. .. A lány úgy emelte rá a tekintetét, mintha a közeli jegenye szólította volna meg. Aztán megrázta a fejét. Szemlátomást kezdett fogyni a türelme neki is. „ó, milyen ért- hete, lenek, makacsok, kicsinyesek vagytok ti. férfiak!” — fakadt volna ki tíz-húsz év múlva. Most, táskáiéiban az egyetemi jegyzetekkel. csak annyit mondott: — Ne miarháskodj, Ati. Látod, a 'konyhában már ég a villany. Itthon van Anya, S nézi az órát, hol 'mara dhattunk véled.. . Már lépett is volna tovább. Nyújtotta a kezét. De most a fiún volt a sor, hogy megmakacsolja miagát. Lázas, 'kaszáló mozdulatokkal tente iki nyakából1 azt a piros sálét, amit az imént a hídnál kapott a lánytól, s ledobta a sétány betonkockáira a falevelek, eldobott és széttaposott fagylaltaspoharak és üres cigarettásdobozok közé... — Akkor, alkkor, ha te... Akkor nem szeretlek. S nemcsak most, soha többé nem foglak szeretni! Pedig csak arra kértelek, hogy gyere le velem a vízhez. Nehéz lett volna? Beleszakadtál volna? A szemrehányás keserű szavai elindultak, mint hógolyó a hegytetőről, hogy lavinává változzanak. A Lány maga sem vette észre, hogy egyedül maradt a sétányon a földön heverő piros sál társaságában. A fiú mér lent állt a folyó szélén. Kavicsokat keresett, s ha talált egy megfelelőt. elröpítette minél messzibbre a hullámokba. Ez nyilvánvaló vereség volt. A lány táskájába 'gyűrte a sálat, s mégadóan indult el a folyó félé, mely már a havasok hideg leheletét hozta hullámaival, a közéli hegyekből. Mit is téhett másít. Megverni nem volt kedve a 'gyereket. Meg szerette is az unofcaöccsét, akii most múlt csak hároméves.
