Szolnok Megyei Néplap, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-16 / 89. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. ÁPRILIS 16. ÜJ postát avattak a Baranya megyei Bólyon. A német nemzetiségiek lakta nagyközség korszerű postahivatalában saját távírda és fiókbérlő szekrénysor várja az ügyfeleket. (MTI- fottó: Kálmándy Ferenc — KS) Csinos ház, kis portával Tiszasason. Kertje jócskán elüt az errefelé szokásos kertektől: zöldségféle helyett itt egy darabka Mexikó, Arizona virít — kaktuszok minden mennyiségben. A kert — és a kaktuszok — gazdája Medgyesi László nyugdíjas lakatos, még kecskeméti lakos volt, amikor a hatvanas években látta, végignézte Farkas János európai Ihírű kaktuszgyűjteményét. Meglátni és megszeretni ezeket az egzotikus, titokzatosnak tűnő növényeket egy pillanat műve volt. Medgyesi László 1969-ben vetett először olyan kaktuszmagvakat, amelyeket az ő növényei termettek: ahogy mondja, ez a dátum a mérföldkő, azóta számít igazi kaktuszgyűjtőnek. A gyűjtemény ma már „jegyzetten” jelentősnek számít, mintegy 1200 fajt foglal magába. A kis üvegház és a kert azt bizonyítja, hogy Medgyesi László megszelídítette e vadnak tűnő szuronyos növényeket: virágoznak (a virágok, mint ékkövek), hajtást, sarjat hoznak, tüskefrizurás ifjú magomcok emelgetik fejüket a fény és a meleg felé, s az oltással kötött kaktuszházasságoknak is a páros élet jószerencséje tanúskodott. E kaktusztársadalomban nincsenek kedvencek, kiváltságosok: a melegkedvelőknek a tél: hónapokban is olajkályha adja a békés túléléshez való hőt, miközben a hidegtűrő fajok az első tavaszi napsugár jeladását várják, hogy sejtjeiket végre nedvekkel szippantsák teli. Az átlagos kövirózsának épp oly becsülete van, mint az egyenesen Arizonából ideszármazott kaktusz- ritkaságnak. Természetes, hogy Medgyesi Lászlónak jó híre van a gyűjtők körében: magot, haitást cserélni, vagy éppen csak tanácsért, gyakran keresik fel személyesen is és még gyakrabban levélben. S ha netán valaki elmegy a tiszasasi ház kertre előtt — nyugodt szívvel rácsodálkozhat e nemes szenvedély teremtette, szép virágra. — vágner — Virágok—szelíd szuronyokkal Csintalan hajnal Hajnal. A lkod mint szürke víz ülepedett Szolnok központjára. Akvárium-viliág. Első autóbuszra várni rém unalmas ilyenkor és egyedüL A főutca neonlámpái úgy kuksolnak a ködpaplan tete- tén,, mintha repülő csészealjak .merészkedtek volna alá — egy kis pihenőre. Fegyelmezett hadrendjük azt sugallja, hogy bánmely pillanatban 'készek akár támadásra, akár űrbe röppenésre. Miket képzel az ember ilyen ködös magányban.?!... Az UFO-k alatt nagymorc 'kamionok repesztenek a 'betonon. Ez az ő órájuk. Na végre! — Jön valaki. Mokány katonatiszt. Főhadnagy. Jó reggelt — jó reggelt. Egyből a lámpaoszlopra szerelt menetrend böngészésébe kezd. — Gyalog is kiérek a vasútra, mire a busz indul — állapítja meg fennhangon, miután a karórájára pillantott. Irányba is fordul, s éppen kilépne, de a gyalogos aluli iáróból felbukkanó tünemény elhessegeti szándékát. Égőpiros sapkás, nagyfkoc- kás kabáté lány ..merül fel” fokozatosan a lépcsőikről. Hosszú másodpercekbe tart, míg teljes valójában a felszínre ér. Amolyan kosárlabdázó termet. A „sereggel” együtt élénk érdeklődéssel kísérjük párduclépteit. Ö rögtön észleli ezt, ezért — ránk se hederít Tőlünk öt-hat méterre megáll, és szfinxi titokzatossággal mered a ködbe. Mindazonáltal' olyan pózba vágja magát, hogy módunk legyen őt legalább a tekintetünkkel körülrajongani. Fekete sep- rűs szempillája is csak akkor rebben é'őször, midőn a sarokról felénk kanyarodik a takarító bácsi. Hetven körüli szikár öreg. Micisapka alól ibodorodnak elő tajtéfcfehér hajgubancai. Jóindulatot sugárzó krumplior- ,rán pápaszem, fonnyadt ajkai közt szivarcsutka. Amitől piszkosul büdös füstuszálv nvom,uit vele. Jó karban levő köneny klaiffog a térdénél, mivel ott találkozik gumicsizmája látott szárával. Plaff-plaff — araszolják a csizma talpak a 'betonjárdát, ami pont olyan színű most. mint a szalonnával bekent fekete lábbeli-bőr. Az öreg pompás új oirokseprűje olyan katonásan csüng leVándorló madaraink érkezése Veszélyes utazás A tavasz érkezését nemcsak az első tavaszi virágok megjelenése, hanem vándormadaraink érkezése is jelzi. Sok madárfaj meg sem várja az utolsó hófoltok elolvadását, máris itthon terem. Bíbiceket, kárókatonákat, nyári ludakat, szárcsákat gyakran látni amint a befagyott vizek mellett fázósan topogva várják az idő jobbra fordulását. Ha pedig a tél nehezen adja meg magát, az éhség és a hideg bizony alaposan kiveszi közülük a vámot. Sokakban felvetődött már a kérdés, hol is voltak tulajdonképpen madaraink a télen? Legtöbbször gondolkodás nélkül vágjuk rá: Afrikában. Nos, ez a megállapítás csak részben igaz. A gólya és a füsti fecske valóban Afrikában telel, nem ritkán egészen a Fokföldig elkalandoznak. Legtöbb madarunknak azonban nem igazi úticélja a „fekete kontinens”. Azok a fajok, melyek már a tél végén vagy kora tavasszal itt vannak, azok csak a melegebb szomszédokhoz húzódtak át. Szárcsáink, kárókatonáink, nyári ludaink telente ott ringatóznak a velencei lagúnák csendes vizén, vagy az Adria védett öbleiben. Ha az idő itt is zordabbra fordul, akkor irány Észak-Afrika. Innen azonban már nem mennek tovább. A rigók, a poszáták, seregélyek, barázdabillegetők és rozsdafarkúak is legtöbbször Olaszország vagy a Balkán-félsziget enyhébb tájain töltik a telet. A köztudatban meglehetősen általános nézet, hogy Vándormadaraink a legrövidebb úton igyekeznek megközelíteni úticéljukat, nem törődve a nyílt tengereken tomboló viharokkal és sok más ezer veszéllyel. Ha így lenne, bíz’ alig jutna el közülük néhány a telelőhelyre, vissza pedig talán már egy sem érne. A valóságban a madarak, ameddig csak lehet, igyekeznek a szárazföld fölött maradni. Itt mindig találnak valami táplálékot, vagy menedéket a szeszélyes időjárás elől. Még az apróbb madarak is meglepő teljesítményekre képesek, de arra egyik sem, hogy naponta több száz kilométert repüljön folyamatosan. Néhány évvel ezelőtt egy Finnország északi részén gyűrűzött fitisz füzike három hét alatt ért Szolnokra. Egy 10 grammos kis madártól igen szép teljesítmény, a távolság légvonalban is kb. 2000 km. Ha képzeletben mellé szegődnénk, egy ilyen aprócska madárnak, akkor tapasztalnánk, hogy az útvonal még a szárazföld felett sem nyílegyenes. Erdők, folyók, kanyargó vonulatát követve, fától-fáig röpülve, tisztások, nyiladékok felett átsurranva, de mindig takarásban maradva igyekeznek dél felé. Ha megéheznek, 4—5 napot is eltöltenek egy-egy alkalmas helyen. Ilyenkor igyekeznek feljavítani a kondíciójukat, aztán újra nekivágnak. A magas hegyeket a mélyebb hágókon keresztül repülik át a tengereknek pedig a világért sem vágnának neki toronyiránt, megkeresik mindig azt a legszűkebb tengerszorost, ahol a legkisebb erőfeszítéssel lehet újra szárazföldet érni. E bonyolult útvonalat még képzeletben sem könnyű pontról pontra végigjárni. Ha mi vágnánk neki. valljuk meg őszintén, még térkép és iránytű segítségével is köny- nyen eltévednénk. Madarainknak azonban se térképük, se iránytűjük, mégis tévedhetetlenül járnak az évezredes utakon. Régebben azt tartották, hogy a fiatalok az öregektől „tanulják el” az utat. Ez a feltevés még elfogadható lenne azoknál -a fajoknál, amelyeknél öregek és fiatalok egy csapatban vonulnak, mint például a gólyák. De mi történik a kakukkfiókával, amelyik még csak nem is ismerhette szüleit, vagy a seregélyekkel, ahol a fiatalok először általában északra indulnak, majd csak később veszik fel a helyes irányt? Csak egyetlen elfogadható magyarázat van: a tájékozódás képessége Öröklőtt tulajdonsága a vonuló madaraknak. A tájékozódásban nagy szerep jut a csillagoknak, a Nap állásának és minden jel arra vall, hogy a Föld mágneses terének erővonalait is képesek érzékelni. Ez utóbbi azonban egyelőre mindaddig feltevésnek számít, míg meg nem találják a madaraknak azt az érzékszervét, mellyel a Föld mágnesességét fel tudják fogni. Az őszi és tavasai vonulás nagy próbatétel madaraink számára. Űt közben bizony elég nagy a „lemorzsolódás”. Nem elég, hogy váratlan, heves viharok, hirtelen lehűlések tizedelik a vándorokat, de számtalan veszélyt jelentenek a nagyfeszültségű vezetékek, a csupa üveg toronyházak és nem utolsósorban a világítótornyok. Például 1910. szeptember 12-től 13-ra virradó éjjel egy rendikívül erős vihar után a szullinai világítótorony alól csak fürjből több mint 400 kilogrammot szedtek • össze. A világítótornyokat azóta oldalról is megvilágítják, hogy az erős fénycsóva ne vakíthassa el a madarakat. A fagypont alatti időben vonulás néha a repülőgépeknél is tapasztalható eljegesedéshez is vezethet. Egy ízben tengeri halászok tapasztaltaik, hogy a tenger felett terjengő sűrű ködből búvármadarak zuhannak a vízbe. Egyiket a hajó fedélzetére emelve (megvizsgálták. A madár egész tollazatát vastag jég borította. Szárnyai és nyaka teljesen merev volt a rárakódott jégtől. A vonulás közbeni pusztulás egyes fajoknál a 60 százalékot is kiteheti. Nem volna teljes a kép. ha nem tennénk említést az olástok • „madárféldalgozó iparáról”, ősszel és tavasz- szal százezrével fogják étkezési célra a vonuló madarakat. Ha szóba kerül a madárvonulás, gyakran felvetődik a kérdés, vajon költenek_e telelőhelyükön madaraink? A szakirodalom ugyan számon tart néhány ritka esetet, amikor európai gólyák, gyurgyalagok eredményesen költöttek Afrikában, de ezek az esetek ritka kivételek maradtak. Vándormadaraink fészket rakni, fiókákat nevelni mindig szülőföldjükre térnek vissza. Lőrincz István A füsti fecskék Dél-Afrikáig is elkalandoznak eresztett jobbjában mint a puska „súlyban”. Olyan ritmusa van roggyant lépteinek, mintha stopperórával mérné idejüket Jellegzetes figurája a bácsi a szolnoki hajnaloknak. Valamelyik üzlet utcai frontját söprögeti a Beloiannisz út közepe táján. És az a furcsa „méliékszoká- sa”. hogy 'belekukkant az útjába eső szeméttartókba. Néha konyákig kotorászik egy i kben - másikba n. B i zonyá - na olyankor, ha „értéket” sejtet a tartalom.. Nem papírra megy, minit, elesett ö^egasz- szonyotk: a legkiadósabb csomókat is azonmód visszadobta ha nincs köztük más valami. Betyár módszeresség- gel végzi a kutatómunkát, nem tesz egy fölösleges lépést sem .szeméttartó’ó! sze- méttairtóig. Tisztességesen előre köszönünk neki korára és vir- poncsá'Vára mié tekintettel is. A fnhndnasv kíváncsi. — Mire vadászik, kedves bátyáim0 Látom, a papirt nem kőmálija. — Ha tudná főhadnagy elvtárs. mi mindent beleha- iítanok az emberek. — Látható örömmé1' elegyedik beszédbe a papa. S a szivar- csonkot ki se veszi a szálából. Olvan ügvesen lebegteti szövegelés alatt, is, mintha ruihacsiptető volna. — Decemberben fájin „húzentrógieirt” halásztam élő. A múlt héten meg egy akkurá- tos rézbádogdobozt, fedelest Olyan príma gilisztatartó ka- tulya lesz belőle, mire horgászni lehet, hogy csak na!... Hát emmeg mi? — Rázogat- ja a legfrissebb zsákmányt, mert povedálás közben is nagy hévvel buzgólkodik. Az új valamiért hónaljig lenyúlt. Gusztálja. Sehogy se igazodik él. Nagyot csápol a köny- nyű selyemizével. — Zsebkendő?... De ez nem nésvs zeglet.es. Most 'kezdenénk már mi is odafigyelni, amikor — őszinte meglepődésünkre — fel- kuncog a colos leányzó. Olyan hosszan, fojtott-csi- Imgelőin,. mint akit megcsiklandoztak. — Nehogv zsebkendőnek használja .már. bácsika! Nem látja, hogy női nadrág?! „Sereg” és civil szájtátva fülel. Csakugyan. Ahogy a bácsi is mintegy szemléire hagyva lógatja feltartott kezében a „leletet”, rögtön azonosítjuk mi is a nyújtott háromszög formájú égszínkék selyem hoTmit. Mintha a hangulatot „élezné”. valahol egv kakas kukorékol... A főhadnagy elismerően véli. — Mara oszt,’ tanúsíthat ia. hogy — ki korán kél aranyat lel. — Mámhogy ez buigyogó lenne? — ingatja fejét tökéletes hitetlenséggel az atyus. Szivarja tömjénézőként hinti a füstöt — A’nmem lehet. A’mnemi ilyen! — Azt elhiszem, tatukám, hogy maga már nem látott ilyen új típusú női altot — óvődik vele a főhadnagy. A kosaras-magas lány végképp levetkőzte — titokzatosságát. Hát még. hogy az öreg veszi a lapot, csak úgy sik- kant gat bele. — A’llehet, hallja. Én csak a „mamámét” ismerem mán. Arnmeg olyan, hogy mikor nyáron a fűbe keveredek, ő meg teregeti a mosottat, min- dig rászólok: Húzd mán odébb a becstelen-neműdet azon a szárítókötélen. Nem ládd. hogy eltakarja felőlem a napot?! Huncutul imorzsoligatja a parányi ,kék” neműt a bátyó. — De hogv kerülhetett ez ide? Hu 11 adékgyű i tőbe!... E’nnekem magos, mint nyúlnak a lúeitető. Dugná zsebre a selymecs- két de meggondolja magát, bánatosan visszalöki. Eűl- sattvog. liátsz'k. megrázta az iintermezzó. ő is, és vele a reitélv nyitja is — eltűnik a ködben. Tóth István
