Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
1986. MÁRCIUS 1. Irodalom, művészet 9 Ecsetek Tóth Endre: Szembe a nappal Rohant a gépkocsi, fordult az út, s váratlanul ott vöröslött a Nap óriás korongja épp előttünk. Úgy tűnt, mintha elzárná az utat. A földre szállt Nap oly fenséges volt, egyszerre gyönyörű s félelmetes. Ámultomban majdnem sikoltottam:- Vigyázz, belerohanunk a Napba! De amint közeledtünk feléje, folyton fogyott, mad kitért előlünk, s egy-két perc múlva már csak az erdő lombjain át láttuk halványuló fényét. . . A tüneménynek vége lett, hirtelen ránk borult az esti árny, ám a káprázat - egyszeri csoda - szemeink tükrén tündökölt tovább. Szokolay Zoltán: Vészfék — Mesélj, öregfiú, milyen a vidéki élet! — kérlelték Tódort a cimborái. A kerthelyiség, amelynek egyik bádogasztalához telepedtek, bágyadt volt, akár az egész nyárutói délelőtt, akár a legyek a szeptemberi napsütésben. Tódor kínosan érezte magát, fülön fogta a söröskorsót, és lötyögtetni kezdte a habot. Másik kezével a halántékát törölgette, aztán halkan és lassan megszólalt: — Hiszen tudjátok, a feleségem ápolónő. — És a lányok, a szögvári híres lányok, akiknek olyan fürgén fic* kándozik a mellük? — vihogott Lajos, a legkövérebb. — örülsz, hogy létszámhiánnyal küszködik az egészségügy? Sok a hosszú ügyelet, ugye? — kajánko- dott Béla. — Meghívhatnál minket az édes volt szobatársaidat egy kis pecázásra. Vagy még mindig nem tudod, mire harapnak a síkos szögvári halak? Kukacra, Tódorkám. finom vastag kukacra! Tódor megszámolta: tizennyolc kenyérmorzsa, hét fogpiszkáló-da- rabka, és három zsírfolt volt a fakó abroszon. Ivott egy kortyot, köhintett, viszolyogva nézett körül de végül mégis megszólalt. — Szép tőletek, hogy itt vagytok Azért hívtam össze a rettenthetetlen bandát, mert tanácsot szeretnék kérni. — Mennyi kell? — vágott közbe Lajos, majd a választ meg sem várva mentegetődzött. — Sokat elvitt a nyár, egy kissé leégtünk, legföljebb tíz rongyot tudunk összekaparni neked. — El akarok válni — nyögte ki Tódor. — Nofene — dörmögte a bajsza alá Bálint, aki eddig meg sem szólalt, mert amióta leültek, a Dunán vonuló uszályokat nézte. — Ancsa összeállt egy pincérrel Azt mondja, költözzek el, nála marad a gyerek, és természetesen övé a lakás is, amit az anyám vett az esküvő után. — Még egy kört! — esettintett Béla az ujjával. — Éljen a szabadság! — Azt mondja, eleve csak érdekből jött hozzám. Dr. Kiss Tódor sebész. Azt állítja, hogy a gyerek sem tőlem van, hanem attól a pincértől. Mindenkinek azt híreszteli hogy én őt meg szoktam verni, ha tíz percet késik. Pedig egy ujjal sem nyúltam hozzá. Még akkor sem, amikor váratlanul elutazott egy hétre a Balatonra, és otthagyta rám a tízhónapos kölyköt. — Talán arra vágyik, hogy tényleg megpofozzad egyszer. A projekció tipikus esete. Pláne ha egy ivatba jöttek és népszerűek lettek a tesztek. Aki esetleg még nem tudná, az idegen szakkifejezés pszichológiai vizsgálatot — képesség-, tehetség-, intelligencia- vagy egyéni tulajdonságvizsgálatot — jelent. Az ember válaszol bizonyos kérdésekre, válaszaira pontokat kap, a vizsgálat végén összeadja pontjait, és elolvassa a számukhoz tartozó eredményt Így aránylag egyszerűen megtudja hogy értelmes-e, szereti-e a nőket alkalmas-e a családalapításra és képes-e házastársi hűtlenségre. De feleletet kaphat egyéb kérdésekre is: vérengző természetű-e, tudna-e intim kapcsolatot kötni valakivel nyolcvan méterrel a tenger felszíne alatt, van-e esélye arra, hogy oroszlánvadász legyen. A tesztek ítéletei egyértelműek és megfellebbezhetetlenek. Ha az önvizsgálat eredménye érzésünk szerint mégis feltűnően messze járna a valóságtól, bizonyára valamelyik kérdés megválaszolásánál tévedtünk, s végeredményül hibás pontszámokat kaptunk. Ilyenkor ajánlatos még egyszer, fokozott figyelemmel átnézni a kérdéseket, és a hibás válaszokat kijavítani, hogy teljesen objektív eredményt kapjunk. Jómagam arra voltam kíváncsi hogy udvarias, jól nevelt ember vagyok-e? Sorra megválaszoltam az erre a dilemmára vonatkozó teszt kérdéseit. Egyszerűek voltak a válaszokkal sem támadt különösebb nehézségem. A „Ha vendéget vár, csöngetésre szokott mezítláb ajtót nyitni?” hangzású kérdés kissé elgondolkoztatott, de rövid habozás után határozott nemmel feleltem rá, és három pontot kaptam. Ha igennel felelek, ötöt kapok. „Szokott nyers húst rágni hajnalban?” — ez a kérdés már hosz- szabb töprengésre késztetett. Nyers húst nem eszem, hacsak nem számítom ide a felvágottakat. Bár ebben az esetben a nyers hús kifejezés valószínűleg a vadállatok és a tüzet nem ismerő ősember eledeléi jelenti. Végül úgy döntöttem, hogy hajnalban sem nyers marhahúst sem felvágottat nem eszem, tehát a felelet csak nem lehet. Két pontot kaptam. Ha igennel felelek hogy bár nem rendszeresen, de alkalomadtán fogyasztok nyers húst hajnalban, hat pontot kapok. Az összes kérdés megválaszolása után összeadtam a pontokat, és őszinte megdöbbenéssel olvastam az eredményt : „Az önben élő állati szenvedélyek, melyekkel való reménytelen küzdelmében felőrlődik egész élete, sosem engedik meg, hogy igazán udvarias és jól nevelt legyen. Ne higgyen azoknak az eseteknek, amiujjal sem nyúltál hozzá — vigyorgott Béla. Hallgattak, kortyolgatták a híg sört. Bálinton látszott ugyan, hogy szeretne mondani valamit, de a ful- lasztó melegben elakadtak az c szavai is. Tódor sem folytatta Ahogy társain végignézett, rájött mind a négyen elveszítették életükből ezt az öt évet. Bálint méc agglegény, melankolikus lett, elcsitultak szakmai ambíciói is. Béla már két házasságon túl van, körzeti orvos, és egyre többet iszik Lajosról pedig leperegnek a dolgok, Lajos boldog, akár egy víziló akinek csak a szeme szomorú. Elfogyott a harmadik kör, el a negyedik. Ültek és hallgattak. Tódor lopva az órájára pillantott, el- éri-e még az utolsó gyorsvonatot Nem tudta megkérdezni, mit rontott el. Nem is hitte már, hogy éppen tőlük kellett volna megkérdeznie. Amikor elbúcsúztak, Lajos még jól hátbavágta: — Aztán táviratozz vagy telefonálj. ha segítségre van szükséged! — És akkor is, ha szerveznél egy jó bulit — tette hozzá bizonytalanul Béla. Amint a vonat elindult, Tódorral forogni kezdett a világ. Aktatáskáját a csomagtartóra tette, és kilépett a fülkéből a folyosóra. Lakását és ingóságait felesége, valamint másfél éves kisfia örökli. A gyámhatóság által végzett környezettanulmány szerint a gyermek fejlődéséhez megfelelőek a körülmények. Összeállította; Rékasy Ildikó kor a villamoson valaki keményen oldalba bökte, és ön minden erejét megfeszítve, fogcsikorgatva nyugalmat erőltetett magára, és azt mondta: pardon. A látszat csal ön becsapta önmagát, mert önben egy gúzsba kötött tigris lakozik, aki legszívesebben nekiugrana az emberiség torkának.” Az eredmény nemcsak lesújtott hanem el is keserített. Honnan sejthettem volna, hogy bennem egy Duba Gyula: Jó modorú vagyok tigris lakozik? Ilyen szégyent. Lopva körülnéztem a kávéházban, ahol egy fekete mellett üldögéltem, nem figyel-e valaki nagyra nyílt, rémült szemmel, de az emberek láthatólag nem törődtek tigris lelkületemmel. Vagy talán.. rosszul válaszoltam meg a kérdéseket ? Űjból átvizsgáltam mind a huszonkettőt. Valószínűleg itt lesz a hiba. Néhány kérdésre valóban elhamarkodottan és felelőtlenül válaszoltam. Arra a kérdésre, hogy „Vakarta már társaságban jobb kézzel a bal fülét?”, a feleletet hosszas latolgatás után igenre javítottam át, azzal az elgondolással, hogy a dolog öntudatlanul is megtörténhetett, ezen ne múljon az eredmény igazsága, s így az előbbi öt pont helyett mindössze egy pontot kaptam. Ugyancsak kijavítottam a „Ha valaki megharapná önt, visszaharapná?” kérdésre mondott nemei igenre. Militarista időket élünk, az ember ne engedje, hogy csak úgy beleharapjanak. Aztán ott vannak az emberi pajkosságok és kedveskedések, amikor néha játszadozva egymás fülét harapdáljuk, minden ellenséges szándék nélkül. Egyszóval igen, visszaharapnám... A pontok összegezése után kíváncsian olvastam az új eredményt: „Az ön gerinctelen és sunyi jelleme, a legalávalóbb gyávaságra való nagyfokú hajlamossága lehetetlenné teszi, hogy őszintén udvarias legyen, ön csak számító és hízelgő tud lenni, magatartásának alapja a képmutatás. S ha valakinek a lábára lép, és utána bocsá- natkérően azt mondja, pardon, ez1 nem jólneveltségből mondja, hanem azért, mert fél, hogy a következő pillanatban kap egy hatalmas pofont. Egyszóval: az ön udvariassága, képletesen mondva, egy sakál jólneveltségével azonos.” Ez az ítélet sem elégítette ki becsvágyamat, még egyszer elolvastam a kérdéseket és megállapítottam, hogy több esetben még mindig elhamarkodottan válaszoltam. A tévedéseket kijavítottam. Megváltoztattam a „Szokta idegen emberek nyakkendőjébe fújni az orrát?”, a „Volt már pizsamában éjféli misén?”, és a „Szokott baltával kergetni embereket??’ hangzású kérdésekre adott feleleteimet és ezúttal kissé megnyugodva olvastam a következő eredményt: „Bár ön primitív és korlátolt egyéniség, de született jó tulajdonságai képessé teszik rá, hogy az udvariasság és a jó modor látszatát keltse az emberekben. S ez is valami. Sorsába nyugodjon bele kezdetleges, mondhatnánk, állati természetű jó modorával nincs egyedül. A modor, melyet sajátjának mondhat, elégséges ahhoz hogy cselekedeteinek az emberségesség látszatát kölcsönözze. Szégyenkeznie felesleges.” zért még ez sem volt az igazi, éreztem, hogy ha igyekszem, többel is elérhetek. Nagyobb objektivitást. Igazabb ítéletet. Hosszas fejtörés után, három pont ellenében dacos igenre változtattam a következő kérdésre adott feleletet: „Ha az alsó fehérneműjében bolha jelenlétét állapítja meg figyelmezteti-e közvetlen környezetét, hogy óvakodjanak öntől?” Most már egészen megnyugodva olvastam az ítéletet: „ön jó modorú.” Fehérlámpás csendélet A D
