Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
8 Irodalom» művészet 1986. MÁRCIUS 8. Élsz, mert ismernek omokos Gergely Má- défalváról — mondta volna, hogyha kérdezik. De nem kérdezte senki. Beirányították egy hosszú-hosszú sorba, ahol rengeteg Domokos Gergely löködte egymást eléfelé, hogy hely jusson a véginek is. Egymással nemigen beszéltek, ki a zsebeit, ki a tarisnyáját matatta, hogy — hadd lám — mi maradt a nagy útra. „Legalább a fényképeimet meghagyhatták volna" — keseregte egy hosszú, Maros menti legény, s végigdörgölte izzadó homlokát. Domokos Gergely a tarisnyájá- ba visszarakta a piros ételeskét s a kanalat, majd ránézett az elkobzott holmikra, mintha azt akarná mérlegelni, hogy ételének hányadrésze maradt le az első napon. Aztán végignézett magán is, mint aki leltároz, s azt mondja: legelőször is egy darab ember, legény, s a rajtavaló gúnyával, fehérneművel, a fekete bokszcipővel. A tarisnyá- ban egy piros zománcú ételeske kanállal s fenekén egy beléje dugott levéllel is, melyre most röviden csak annyit mond Gergely: még jó, hogy belédugtam — a ponciusát. A levelet kezébe vette, megszagolta, aztán csak olyan hangosan, hogy még az ő füle se hallja, elolvasta a címzést. A levél titulusából akkora szeretet áramlott széjjel, amekkora csak özvegyasz- szonytól telik az asztalossegéd fiának, aki nem kisebb helyen munkálkodik, mint Kolozsváron, a Külmagyar utcában. A levelet az anyja, özvegy Domokos Boldizsárné hazulról, Má- défalváról címezte. Gergely olvasás nélkül is jól emlékezett minden sorára. „Szeretett fiam, Gergely — írta az anyja —, tudatom, hogy ezt a levelet már lehet hogy meg se kapod, mivelhogy itt Má- défalván olyan nagy a háborúság, hogy nem tudom, mi lesz veled. Ügyelj magadra drága, jó gyermekem, csak attól félék, nehogy elvigyenek téged is katonának, mert a teidőbélieket itten már mind összeszedték. A mester urat is megkértem, hogy segéljen. amivel tud, s majd csak megsegít az isten. Én akármi történjék Mádé- falván maradok. Te ügyelj a ruhádra drága fiam, mert tudod, hogy milyen bajjal került ki. Már most számtalanszor csókol a te özvegy édesanyád.” Gergely a levelet gondosan a helyére tette, nemcsak az édesanyja miatt, de Ácikáért is. kinek a fényképét ügyesen a levél közé dugta volt, hogy ne mocskolódjék. A képen Ácika egy fa alatt állt a Magyar Színház előtt, jó szorosan egy lobogó hajú legény mellett, mármint mellette: Domokos Gergely oldalán. Amikor a motozás után útnak indultak, legelőször a zsebkendőjét veszítette el valahogy. A súly ott egye meg — gondolta mérgesen —, majd csinálok valamiből. Aztán, amikor a vagonba terelték, leszedték róla a nagykabátját, s egy ócskát vetettek oda helyette. Legalább zsebje volna — nézegette a keresztülbújt ökleit. Fájt a szíve a nagykabátért, de kezdte megszokni, hogy gergely- magával már nem ő rendelkezik. Sokáig mentek a vagonban. Olyan sokáig, hogy az elsárgult levelek messze elmaradtak, s hó- pelyhek kezdtek pillangózni az ismeretlen földre. Az egyik állomáson hazaiak másztak a vagonba, s közülük valaki a fekete bokszcipőjére mutatott: — Húzd le! — mondotta —, kapsz helyette másikat, s egy kenyeret is. Amikor megérkeztek, átszámolták őket, s a kalapja helyett bélelt sapkát nyomtak a fejébe. Még örült is neki, mert a fülei kezdték dicsérni az időt. Itt lesz a helyed — mutattak egy mocskos deszkájú priccsre. A prices mellett oszlopok voltak. Az oszlopokon szegek, s a szegeken ki tudja hány üres taris- nya lógott immár, mielőtt odaérkeztek. Domokos Gergely is' reá akasztotta a magáét. Azon az éjjelen az édesanyjáról álmodott. Azt álmodta, hogy Má- défalván csúnya kék volt az ég alja, esett, villámlott, s özvegy Domokos Boldizsárné ijedten menekült a magányból Bedőnéhez, aki a Benedek leánya. . Gergely összetörve ébredt, és szomorúan is. A rarisnya után nyúlt, de csak az oszlopot kezdte el tapogatni. Se tarisnya, se benne az ételeske. Ellopták — meredt rá tekintete az oszlopra —, a ponciusát. Még jó, hogy a levelet Ácikától a zsebembe tettem. Egy hét múlva megfürdették őket. A fürdőben kétfelé dobálták a fehérneműt. Balra az inget, jobbra a gatyát — vezényelték. Aztán kincstári tisztát adtak helyette, s Domokos Gergely egy darabot a múltjából elveszített, megint. Ezzel odalett a halvány csíkos ing is, amelyikben vasárnaponként a Magyar Színház előtt sétálgatott volt Ácikával. Már csak fényképen létezett számára, meglapulva kabátja zsebében. Dolgozni kőművesek mellé osztották. Egy kőműves a zubbonyára nézett, aztán őrá, s mutatta, hogy mást adna helyette. A kőművesnek kopott, malteros kabátja volt, de a zsebéből szép darab kenyér állott kifelé, mintha csak azért állna, hogy Gergelyt ingerelje. A kenyérrel együtt meglehet — hagyta helyben a kőműves javaslatát. A levelet az Ácika fényképével egyetemben, a zubbonyból átrakta, s míg a kenyeret falta, órájuk gondolt. Még megnézte az utolsó falatot, hogy lenyeljé-e, mert nem *lesz, aztán magára kapta a köpenyt, derekára drótozta a konzervdobozt, melyet az ételeske helyett szerzett, s elindult. Azon a télen akkora volt a szél, a hideg, hogy akinek lógott a bajsza, igyekezett levágatni tüstént, a belőle kivirágzott jégcsapokkal együtt. Gergelyt a kőművesek mellől a kőbányába vezényelték. A ponciusát — méltatlankodott magában —, nyáron nem érne rá? Még volt egy hazai ruhadarabja, a nadrágja. A kőbányában a nadrágja rövidesen olyan lett, mintha szégyenlené az eredeti színét, ezért külön igyekezettel próbál elmocskolódni. Amikor a szövetje is széjjelment, Gergely még örült is neki, mert legalább újat kap, s melegebbet. Közel egy évig dolgozott a bányában. — A ponciusát, nem fogy el soha ez a hegy — döngette tízkilós kalapácsával, őszre tél jött, télre tavasz, s aki megérte annak elolvadt a hó, a jég, kirügyeztek a bokrok, s egyszer csak azt vette észre, hogy nemcsak a dologban, hanem egykértt süllyed a sárban is. Egyszer égy szakadó eső úgy nyakon találta, hogy amire „haza” vetődött, tócsákban állott a víz a zsebeiben. A ponciusát — kapott a levél iránt —, csak nem... Mintha a levelet kékítőbe mártották volna, úgy szertefolyt rajta a tinta. S lapjai között Ácika képe a kolozsvári Magyar Színház előtt olyanná változott, mint akit hatalmas ütés ért valahonnét, s ő maga helyett csak a kékség és a bánat maradt. Kezébe vette az apróka képet, de Ácika már eltűnt róla Gergellyel együtt. Mindabból, amit Gergely magával hozott a nagy útra, mint az életnek tartozékát, ahonnét ide vetődött, a levél és a kép elvesztésével nem maradt semmije. Az utolsó szál, ami eddigi életéhez fűzte, Andrási Márton volt, akivel még otthon ismerték egymást. Márton ismerte azt a helyet, ahol ő élt és dolgozott, ünnepnapokon megfordult ő is a Magyar Színház előtt, tudta, hogy ez a szép szál legény nem akármilyen legény, hanem asztalos a javából, és úgy hívják, hogy Domokos Gergely. Gergely! Hé, Gergő! — kiabálta hivogatóan naponta többször is, hogy zengett tőle a bánya. Gergely úgy érezte, hogy él, mert ismerik. Szeptember 19-én, naptár szerint Január vértanú napján, Gergelyt északnak indították, egy új munkahelyre. Ezzel megfosztották múltjának utolsó darabjától is. Attól az egyetlen embertől, aki még ismerte őt. Nemcsak Andrási Márton maradt el tőle végképp, hanem még a magyar szó is kiesett a füléből a németek között. omokos Gergely ettől kezdve már csak egy szám maradt, a 3818- as. Amikor elindították, a legelső domb kaptatóján még látszott az ember, és engem hatalmas vágy hatott átal, hogy utánakiáltsam: — Gergely! Hé, Domokos Geí- gely... nem haltál meg, élsz, mert ismerlek! Nem kiálthattam, mert Domokos Gergely én voltam. Mezey Katalin: Távolság Amíg én itt megyek, Egyetlen pillanat és a táj végzete- mely nélkülük talál rendelkezik velem, is végzetes lehet. addig, ki tudja, Mégis elengedem, őket hová veti rendszerint reggelente a gyors történelem? a három kis kezet Nádler István: Zenére forgó Dúsa Lajos: A telek Egyetlen tulajdona volt ez az üres telek. Háromszögét két oldalról a kiserdő tüskés bokrai szegélyezték, a háromszög alakú telek átfogóját pedig a szomszéd kerítette él dróthálóval, és szúrós dróttal koronázta meg mestermű- vét. A parcellákat a gyáriaknak osztották ki jó tíz éve, s így a felosztásnál a fontossági sorrendet is betartották. A fejesek a műút közelében kapták meg részüket ott- ahol a leghamarabb jelentek meg a kis kerti házak. A liget felé haladva egyre több lett a deszkabódé és a kiselejtezett karosszéria. A nagynénje csomagolónő volt a gyárban. így neki már csak a dűlő végén jutott ez a háromszögletű darab. Amíg élt, addig krumplit, hagymát és paradicsomot vetett, és rövid, hegyes karókkal verte körül a telekhatárt. Az enyészet három irányból támadta meg a szebb napokat látott ágyásökat. A szomszéd kerítése felől erős kötésű tarack nyomult előre, két oldalról pedig az er- dőcske bokrai lopták a távolságot a középen álló fészer felé. Az új tulajdonos megjelenése után már az első évben eltűntek a kerti szerszámok, a székek, a kecskelábú asztal, s csak egy dögnehéz vasalt láda és egy szakadt vász- nú nyugágy maradt meg hírmondónak az egykori felszerelésből. Sunyin és szívósan dolgoztak az idegen ellen az alkalmi látogatók is, akárcsak a tarack és a kiserdő. Hanem a vadkapor illata fenséges volt. egészen betöltötte a fészer környékét. Amikor viszont a liget felől fújt a szél, akkor a fiatal ecetfák és a bodzák uralták a légteret. — De hiszen itt nincs az égvilágon semmi! — csodálkozott Olga, amikor először kijött vele a telekre. Valószínű, hofy tényleg emberibb a pucér homokos föld egyenletes palántacsíkokkal, és szabályos sorban ültetett gyümölcsfákkal. A fészernél is használhatóbb egy kimustrált autóváz, vagy egy deszkabódé, .— hogy most a kis kerti házról ne is beszéljünk. Amúgy a „semmi” sem volt taszító. Elég volt a kövéren terjengő lapura és a karcsú ecetfára nézni. Különbözőségükkel úgy illettek egymáshoz, mint Don Quijote és Sáncho Panza. Milyen szánalmas eredmény lett volna ehhez képest néhány zsák hagyma. — Lusta dög vagy — ennyi volt a nő véleménye. Persze, bekeríthetné a telket két-háromezerért. Hatezerért kutat fúrathatna. építhetne a fészer helyett egy házikót bontott téglából, mondjuk huszonötezerért. Mindezt három és félezerből, amiből még lejön az albérlet és a gyermektartás.. . — Add el, ha nem használod! Olga felélénkült, ahogy felmérte a terepet és a lehetőségeket. Megszépült a tervezgetéstől, ahogy izgett-mozgott az öreg ládán a vadkapor bő illatában. Képzeletében kezébe vette a kert sorsát, készen lett OTP-kölcsönökből a kisház, és darazsak dongtak a meggyfákon. Aztán a házasságáról beszélt, hogy tulajdonképpen megvan mindenük, boldognak kellene lennie. A szeme fehérje két sanda hold lett, úgy nézte a magas gyomot, a fészer letaposott füvét. — Lám, lám. A végére te is el- bozótosodtál. így legalább illesz hozzám. Szúrhatsz, mint a bogáncs. és csíphetsz, mint a csalán. De kis is nyílhatsz, mint a fürtös bodza. Aztán elmaradt Olga is. Gyanús dolog, ha valaki nem akar birtokolni. Csak úgy, néha szeretkezni, amikor épp kijön a lépés? Na nem. Két zsák hagyma nem sok, de az is valami. Biztonságérzetet ad, hogy nem hiába dugványozott az ember. Alkonyodott. A vörösen lebukó nap egyre halványabb lett magánya rongyos bíborában. A lenge kiserdő is kibélelődött saját árnyékával, és a felzizzenö szélben a kinyúló ágak mohón kapdostak az üres telek felé. — Csak semmi kapkodás, úgyis a tiéd lesz — morogta, amíg elindult a poros dűlőút irányába. Rapai Ágnes: w Arnyjáték Te fonódj a szél hajába Te hajolj a víztükörre Miután napom kilobbant Te vigyázz a gyenge tűzre Kopogó kövek zenéje Halak éjed ablakában Ma a semmi hang kolompol Feketén a félhomályban Dobolása árnykezeknek Huhogása árnymadárnak Kerek alma éjnek ágán Guruló gyümölcs az álom A nyomában ott a sárkány Zakatolva száll az égbolt Közelében ott a füstcsík Tetején a hold kolompol Te fonódj a szél hajába Te hajolj a víztükörre Miután napom kilobbant Te vigyázz a gyenge tűzre Balázs János: Csendélet Adám — és Eva-fejjel Lőrincz László: D D
