Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-08 / 57. szám
1986. MÁRCIUS 8. Irodalom* művészet 9 Schönberg Armand: Női képmás Dienes Eszter: Aki ma itt volt Felemel, elejt. Megvan az ágyunk, hordoz az este megvan az árnyam, vízszintes árnyam anyám meg fű lett hull levelekre. messzi határban. Szűköl az alkony, Apám az harmat. bújik a csillag. anyámon csillog, aki ma itt volt, elűzik számról holnapra itthagy. messze a szitkot. Pörög a levél. Felemel, elejt. forog az árnyam, hordoz az este, gyér ekkor ómban vízszintes árnyam anyámmal háltam. hull levelekre. Illés Endre: Két kislány A síró kislány Talán ötéves. Firenzében a Via del Corso tulajdonképpen nagyon keskeny utca, a járdája még keskenyebb. A szűk utcában nagyon sok ember tolong, A kislány fehér ruhában megy a sok felnőtt között, és sír. A szeme alja gyulladt, duzzadt, már kárminpiros, a szemhéja még duz- zadtabb. De ami igazán ijesztő, az arcában semmi nincs igazán a helyén. A feldúlt szobák ilyenek, amikor izgatottan, hajszoltan keresünk valamit, s közben minden bútort odébblökünk, a hamutartó már kiborult, párnák, könyvek a földön, cigarettánk kiégette a szőnyeget. A kislány arca is ilyen, mintha fél centiméternyit eltolódott volna a szeme, az ajka felhúzódott, az arca elgörbült, összevissza dobált ez a kis arc, gesztenyebarna haja belelóg a homlokába. Különben tiszta és rendes, a ruhája hófehér. A kislány hangtalanul sír. öm- lenek a könnyei, de csak a teste rázkódik, a sírásnak nincsenek sztakkatói. Vékony a csuklója, vékony a lába. Szinte elvész a siető, itt-ott sűrűsödő, kirakatokat nézegető, őgyelgő, udvarias, goromba felnőttek között. Néhány pillanatra beszorítják egy kapualjba, majd a keskeny járdáról figyelmetlenül kipenderítik az úttestre. Valaki visszarántja. ö nem sodródik, nem tolakszik, csak megy. Mintha felhúzott rugó mozgatná gyufaszál lábát, mintha szivacsokból préselné ki a könnyeit. Sír, sír. Már egészen eltompult. Nem érez semmi mást, csak a saját irtózatos baját. Ha egy kisgyerek felnőttek között, felnőttek ellenében sír — zokogása mindig dialógus. Panasz. Kérlelés. És a legtöbbször agresz- szió. De ha egy gyerek magában sír, hangtalanul sír — az félelmetes monológ. Kivetettség. A magány óiomsúlya. Olyasmi, ami átszakítja egy gyerek teherbírását. Már többen megállítják. De ő nem áll meg, kitér a feléje nyúló karok elől, nem felel, nem is hallja, hogy szólnak hozzá. Megrendültén követem az idegen városban, az idegen nyelv közegében, idegenek között a síró, idegen, ismeretlen kislányt. Elképzelni sem tudom azt az irtózatot, félelmet, veszélyt, ami rászakadt. Csak megyek a nyomában. És szavakat, mondatokat próbálgatok — vajon melyik lehet az a bűvös igen, amelyikkel mégis segíthetnék neki. És végül megértem: gyenge vagyok, nem tudok segíteni. Én is elhagyom. A kirekesztett Pillanatok alatt is megszerethetünk valakit. Az idei nyáron Ra- vennában egy nyolcéves kislányt szerettem meg így, a villámcsapás sejteket feltépő fényével. Az érseki palota kertjében ültünk, körülöttünk a kora délutánban el-elalvó s az alig mozduló szellőre máris felriadó öreg pálmafák sütkéreztek a Keresztelő Kápolna vörös téglafala előtt. A mozaikokért jöttünk Ravenná- ba, a színes márványdarabkákból, az arany hártyával bevont kockákból kirakott hegyes pávákért, szomjas galambokért, törvény- könyveket olvasgató vén oroszlánokért, a fekete bal lábát piros jobb lába elé emelő ismeretlen madárért, a gyáva, megfutamodó nyulakért, a gyanútlan, kacér bárányokért, a szigorú tigrisekért, a gólya orrára tekeredő kígyóért — a nagy, mozgalmas, drámai csoportokban ezeket a kis mellékfi- gurákat szerettük meg legjobban. És mindenhol, sírkamrákban, templomok, kápolnák kupoláin a mély, sötétkék égboltot, ebben a mélykék tengerben az izzó, arany és fehér csillagokat. Ide, a nyolcszögletű Ortodox Kápolnába is ez a kékarany ragyogás vonzott tegnap s tegnapelőtt, és harmadszor is látni akartuk — de egyelőre várni kellett, a kápolna zárva volt, a déli szünet még nem ért véget. A szomszéd pádon egy délolasz család ült. Sovány, nagyon barna apa, fiatal, máris terebélyes anya, két kislány, az egyik talán hatéves, a másik nyolc. Nyugalmasan befejezték papírról az ebédet, a kisebbik lány ugrált, volt egy labdája, azt ütögette a földre, ezalatt a nagyobbik ábrándosán a kápolna ajtajához sétált, végigolvasta az idegen nyelvű feliratokat, majd visszajött, és kijelentette: — Még zárva van. De már jött is a kócos hajú öregasszony, a kápolna őre, két nap óta jó ismerősünk, kezében a nagy kulcs, s megnyitotta Ravenna egyik csodáját. Megnyitotta, de nem ingyen. Az olaszok csak bent a kápolnában tudták meg: a belépőjegyért száz lírát kell fizetni. Az apa méltóságteljesen leszámolta a száz lírát. És ekkor érte őket -a második meglepetés: négyen vannak, így hát négyszáz lira a látvány ára. Izgatott szóváltás következett: a kislányokért nem kell fizetni! — de kell! — nagyon fiatalok! — akkor is kell! — a San Vitaiéban nem kellett belépőjegyet váltani! Galla Piacidia sírkamrájában sem! — Itt kell! És hiába hangzott el még tíz érv, a felelet tizedszerre sem változott: itt fizetni kell! Négyen vannak, tehát négyszáz lírát. Amig a vitá tartott, mi sem juthattunk beljebb. A sovány apa most összesúgott telt, kívánatos feleségével. Az asszony a kislányokat nézte, majd ő is súgott valamit az apának. Hogy miről Suttogtak, rögtön megtudtuk. Az apa a nagyobbik lányhoz fordult. — Carla, te kint mardsz. Carla először nem értette. De annál jobban értette a kisebbik, grimaszolva, csúfolódva ismételgette: — Carla, te kint maradsz... te kint maradsz... Az apa Carlába karolt: — Már úgyis körülnéztél itt, kislányom... Majd a pádon megvársz minket. Azt hittem, sírni fog. Nem sírt, csak az arca lett piros. Szótlanul kiment. Ekkor szerettem meg. Az olaszok megváltották a három jegyet. S mi, a feleségemmel, anélkül, hogy összesúgtunk volna, a lány után mentünk. Carla a vörös salakos úton állt, a szép, öreg érseki kert pázsitját nézte. — Nem jönnél be velünk? — kérdezte a feleségem. — Nem — mondta ő, és fel sem emelte a fejét. — Nagyon szép ez a kápolna, megváltjuk a jegyedet, gyere be! — mondtam én is. — Nem — imételte halkan. És ezért a két „nem-ért” még jobban megszerettem. Carla most lehajolt, tépett egy hosszú fűszálat. Nem szólt többet, a fűszálat rágta. S olyan volt ebben a szívet szorító kirekesztettségben, mint Ravenna ragyogó freskóin a megejtő, névtelen kis mellékfigurák. Hadarna Erzsébet: r Rododendron ______N. N. a tárcaíró a konyhában tartózkodott, és egy regényen törte a fejét. Ha magára maradt, mindig megjelent a regény — halovány, füstarcú kísértet, szemrehányó tekintettel. Tömérdek az akadály, mondta N. N. a kísértetnek, egyszerűen tömérdek. A téma mindenekelőtt. A regények, amelyek megtépázott emlékezetében kavarogtak. párizsi szalonokba játszódtak, ahol a szereplőknek elképesztő mennyiségű véleményük volt az élet dolgairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással'. Vagy patkányszagú nyorűor- negyedekben, ahol viszont a szenvedés és a gonoszság gazdagsága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N., kikötői kocsmák szerepelnek, cukornádültetvények — machete! —, párzó tevék, szuronyrohamok, a trojkák csengőinek csilingelőse, aranyásók, bikaviadal és rododendronbokrok. Hát ez az: például rododendron. Egy szó, és megvan az atmoszféra, az ember beleborzong. N. N. az ablakhoz ment. és kinézett rajta, odalent látott is némi poros növényzetet, néhány nevenincs kórót. Megvannak, amíg megvannak. De ha megvannak, ha nincsenek meg, olyan mindegy. Hívhatják bukszusnak, orgonának, de még akár loncnak is. A szavak, hiába, gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért kell hogy legyen valahol, ha nem is ott, ahol gondoljuk. Talán a szavak nyomában az ember. . . ha különben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a serpenyőbe. A tészta sistergett, szétfolyt, kerek lett és megfogható, holott másodpercekkel azelőtt még folyós masz- sza volt. N. N. aládugta a kést, most derül ki, odaragad vagy nem ragad oda. Az eseménynek valami köze volt a sikerhez. A fia jött be, szimatolva, elégedetten. — Mikor lehet enni? N. N. kiborította az első palan- csitát. — Ne ess neki. mert megéget. A fiú fölkapta, beleharapott, ledobta, megint fölkapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama, tudod mi a Lorentz- transzformáció? — Valami rémlik — mondta N. N. — Az egymáshoz viszonyítva mozgó rendszerek problémáit a Lorentz-féle transzformációval lehet megoldani. Elmagyarázzam? Vegyük például a Maxwell-egyen- leteket... — Ha nem muszáj, ne vegvük — kérte N. N. — Én már a váltóáramnál elakadtam. — Adva van egy mező. . . Ejha, ez igen! Az elismerés egy földobott és röptiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd. A mágneses mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofon- egyszerű. Mit nem értesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromosságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsintát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csillagoknak, a pozitívokat pirosnak, a negatívokat kéknek. Aztán jött a váltóáram meg az indukció, és a csillagok összekeveredtek. Rohan- gásztak ide-oda, mint az őrültek, percenként nem tudom már mekkora sebességgel... A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintákat? — Meg akarod őket kenni? — Baracklekvárt tennék rájuk meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben akkor kivárom. N. N. utánaszólt. — Megnéznél neken hamar valamit a lexikonban? — Igen, hölgyem, ha olyan sürgős. — Rododendron. Nézd meg, mi az. A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — Na mit mondtam! Díszcserje, piros virágokkal. Havasi rózsa különben, és magas hegyekben található. Görög szó! Az olaj füstölögni kezdett a serpenyőben. — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze hogy görög... Hát persze,.. Félrehúzta a serpenyőt, megcsóválta a fejét. Aztán beesteledett. A palacsinták mind elfogytak. N. N. leült egy székre, és a konyhaasztalra könyökölt. Jött a füstarcú kísértet, gomolygott belőle a reménytelenség. Kéttejük körül zsíros tányérok alattomos aknái lapultak. Fülük mellett pedig az imént hallott nóta nyekergett, akár egy fáradhatatlan. ostoba éjjeli lepke: ezen- azalapon-veszemakalapom, tram- tam-tam. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált szétoszlott. Ezenazalapon, zümmögte a lepke N. N. elhessentette, de visszajött. Ülök a konyhában mosatlan edények között, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy... Ezen- azalapon-veszemakaiapom, lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gondolta N. N. fogcsikorgatva, AMIKOR.. . Odakintről meghallotta az izgalom semmihez sem hasonlítható sustorgását. Fölállt, az ablakhoz lépett. Látta, hogy ott áll egy mentőautó, bámészkodó öregasszonyok és gyerekek gyűrűjében. Nyitott ajtóval várakozott a kapu előtt, álldogált mint egy nagy, egykedvű ragadozó, aki fejét hátrafordítva fényes tejfehér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben belé- mart egy másféle kétségbeesés, egy asszony szülni indul éppen, arca fakó a félelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, fölfektetik, egy dsülogó-vitllogó-csö- römpölő teremben kitakarják, ordítani kezd, visszaordítanak rá, nyomjon, az istenit neki, jöjjön ide kollega, látja ez az az eset, amikor, főorvos úr, kérem, telefon, mondja nekik, hogy azonnal megyék, nyomjon az istenit, na végre, és gyereksírás, micsoda misztérium, átérzik, ugye át? N. N. ■ egy pillantást vetett a lent ácsorgó gyerekekre, összeszorult a szíve, és arra gondolt hogy leszalad a kapu elé. Akkor látta, ahogy egy idős asszonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is halotatt. Beültették, a gyerekek hátráltak, durrant az ajtó, a kocsi indult, s por szállt fel a nyomában. Magas hegyekben található, motyogja N. N., magas hegyekben, s talán odalátszik a tenger. Az éjjeli lepke utolérte, szárnyai belekattogtak a fülébe, tararam-tara- ram. a fene egye meg, mondta fennhangon N. N., és zajosan mosogatni kezdett. Összeállította: Rékasy Ildikó
