Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
1986. MÁRCIUS 22. Irodalom, művészet Butik emlékezetére Színház A TÁSKÁM! A hang erőtlen, rekedt, csikorog a rémülettől. Az öregasszony a végső összetöpörödés határán. A táska!( Jaj, nem látta a táskám? A vasutas körülnéz. Üres a peron. Messze, a büfépavilonra két férfi támaszkodik, sört isznak. A váltakra nehezedik az ég, ősz van. Talán a váróteremben, mondja a vasutas. „Az első vágány mellett tessék vigyázni, az első vágányon szerelvény halad át”! Barna füle volt, nagy táska, én nem is tudom, amikor megváltottam a jegyet, még megvolt. Talán a váróteremben. Meg kell nézni a váróteremben. A vasutas oldalt fordul, nehézkesen vele fordul az ólmos menny bolt, száraz a 'torka, amazok meg sört isznak. Nagy táska volt, nem tűnhetett el! Az öregasszony hangja egyre rémültebb. * * * (A táskát! 1944. szeptember 12- én másodszor érte légitámadás a várost. A táskát! — kiáltotta a Mama, és megragadta a barna fület. Az első légitámadáskor kigyulladt a ház, de sikerült eloltani. Ettől kezdve mindig készenlétben voltak, ha futni kell. A táska is. Vijjogott a sziréna, a Halesz felé, kiáltotta a Mama. Mert szerencsére a város szélén laktak. Hogy tudtál itt házat venni, itt, az Isten háta mögött! Hogyan? Kölcsönből. Te nagy ég! Sopánkodott a Mama, és megvető arccal rakta ki a ládából a befőttesüvegeket. Hát ház ez? Ha boldogult édesanyám látná! A Papa ingujjban, nadrágtartóban állt a verandán, nevetett, kidüllesztette pocakját: az újdonsült háziúr. Biizony, szép kis hááz eeez, énekelte a vak koldus. Minden hónap elején állított be, leült a veranda lépcsőjére, a nap felé fordította arcát: itt vagyook! A törlesztésért jött. A Papa tőle vett íöl kölcsönt a házra. Kört írt le a fehér bőt, mintha látna a koldus. Biizoony, széép kis hááz eeez! A rémület még jobban megnyújtotta a Mama sudár alakját. Futott a Halesz felé, ő elől, a tömeg utána. Milyen szerencse, hogy a város szélén laknak. A Mama egy nyárfa tövében feküdt, mellette a táska, benne öt anyakönyvi kivonat, a liszt-, a kenyér-, hús- és a cukorjegyek, az esküvői fénykép, a Papa még az első világháborús katonaruhában, egy családi kép a három fiúval, tizenkét ezüstkanál, egy meleg ruha, egy lakkcipő, két pulóver, egy sósborszeszes üveg. Elhallgattak a szirénák. Irtózatos lett a csönd. Kaszák indultak lefelé, suhogtak a bombák.) * * * Az öregasszony egy targoncát kerül meg. „Az első vágány mellett tessék vigyázni...” Hol hagyhattam? Nem láttak egy táskát? Barna füle volt. Két szakállas fiú a peron betonján, hátukat a falnak vetik, nadrágjuk széle rojtos. Az egyik fölemeli tekintetéit, szép kék szeme van, kiköpi a tökmagot, és megrázza a fejét. * * * (Szegénykém, csak így emlegette Mama legidősebb fiát. Milyen nehezen szültem, és milyen hamar elment, szegénykém. Csak úgy tüzelt a szeme a láztól. A Papa hozta a vizes borogatást. Édesapám, ne hagyjon meghalni! Ügy kapaszkodott belénk, ahogy fölállt az ágyban. Mama!) * * * Egy cigányasszony lép ki a resti ajtaján. Nem látott egy táskát? Táskát? Milyen táskát? A cigányasszony hangján érződik, hogy gyanúsításnak veszi a kérdést, mindjárt fölcsattan. Nagy, barna füle volt, mondja csüggedten az öregasszony. * * * (Ez a fül tűnt fel elsőnek a kirakatban. „Stem László szíjgyártó: Nyergek, Lószerszámok, Táskák.” Elnyűhetetlen, meg tetszik látni, elnyűhetetlen. Stern úron tiszta, zöld kötény, kopasz fejével belemerül a táskába, rángatja, paskolja, jelzi, elnyűhetetlen. Kint süt a nap, bent a bőr barna, nehéz szaga.) * * * Az öregasszony tanácstalanul végignéz a peronon. Csak nem lopták el? * * ♦ (A járda tele néppel, mint körmenetkor. Az úttesten emberek vonultak a csendőrök között zsákokkal, kofferokkal. Sokan télikabátban, pedig élesen sütött a júliusi nap. Egy ötéves kislány elengedte mamája kezét, és nevetve integetett a bámészkodóknak. Fehér harisnya volt cingár, táncoló lábán, kezében hajas baba. Stern út, kiáltotta a Mama, és hangjában valami különös lehetett, mert Stem úr hálás, ugyanakkor megnyugtató mosollyal biccentett ki a sorból: tetszik látni, nagyságos asszony, egyelőre semmi baj.) * * * Az öregasszony elindul, újra megáll. Mozdulattal lelassultak. * * * (Majd én viszem a táskát, mondta a Mama, és elindult a lánctalpaktól szaggatott úton a hóban, mögötte az üszkös kerítés. A táskában az anyakönyvi kivonatok, a két fénykép, sebkötöző pólya, egy üveg zsír, egy pulóver, egy sósborszeszes üveg és hat ezüstkanál. A nyomomban gyertek, komman- dírozott. Remélem, a szomszédok nem ásták ki a zsírosbödönt.) * * * Az előcsarnok tele emberrel, az öregasszony ott nézelődik köztük. Szeretne zajtalanul surranni. Nehézkesen lépeget. Pedig el se engedtem a fülét, még jegyváltáskor is a kezemben fogtam. Egy kendős nőnek magyaráz. Ahhoz több a bizalma. * * * (Egy köpenyt meg egy zöld pulóvert rakott a táskába, megragadta a barna fület, és kilépett az irodából. Csak három hónapig volt adminisztrátor egy iskolában. Tanító özvegye, a férje negyven évig szolgált, agitálták, jól jön ez. Szóval a Papa miatt. Majd azt mondták: tessék részt venni az ideológiai továbbképzésben. De hisz én... Nem tesz semmit, éppen azért. 1952-ben a Mama tehát ott ült a hosszú asztal mellett, egy ideig erőlködve figyelt, aztán feladta, elszundikált. Mért nem tapsolt, lökte oldalba szomszédja, és a Mama riadtan verte össze tenyerét a dermedt csöndben. Az előadó éppen Tito nevét mondta ki. Képzeld, magyarázta a Mama kisebbik fiának, azt mondták, hogy rosszul adok össze. Jó, jó, néha becsúszik egy-egy elírás, de hogy én, aki az apácáknál még franciát is tanultam; une, deux, trois ... Na? És olyan írásom van, szerettek is miatta a nennék, boldogult édesapád meg mindig velem íratta a bizonyítványokat. A Mama diadalmasan csosszant papucsában. És amikor a békekölcsönt kellett jegyezni? Amennyi rám jut, mondtam, a hazámnak adom, a Mama most kihúzta magát, mint Kossuth Lajos a ceglédi piacon, úgy állt a konyhában, és nem vitatkoztam, mint a többiek, akikkel napokig nyűglődtek, be az irodába, ki az irodából, jaj, a feleségem, az anyósom, a gyerekem, én nem garasoskodtam, aláírtam. A Mama egy lendülettel megismétli a levegőben az aláírást. Igaz, ki emlékszik már erre, ki tartja számon. A hangja csöndesebb. Tudod, hogy annak az igazgatónak, aki ötven forintért úgy sírt, mint egy pengős malac, most hatezer a nyugdíja? Hát beletettem a táskába a köpenyemet, a zöld pulóvert, az kellett, tudod, mert hideg volt az irodában, a szappant ott hagytam, hadd mossák a kezüket, aztán becsaptam magam mögött az ajtót, hát mit gondolnak! Ügy jöttem le a lépcsőn, mint egy gránátos.) A kendős nő megértőén bólogat. Ó, hogy kell vigyázni, bizony, én is a múltkor, hogy jöttem Sár- keresztesről ... Az öregasszony is bólogat, szeme az állomás óráján. A nagy, fekete mutatók egyenesen őt fenyegetik. Mikor is indul a vonat? Te nagy ég!... Egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs a fejem fölött a csomagtartóban, ahová tettem ... Az öregasszony annyira nem figyel, hogy maga is szégyelli. Két üveg baracklekvár volt benne, az unokáimnak meg a dédunokámnak, mert már az is van, a nagyobbik unokám kisfia, aztán tettem el ribizlilekvárt, abból is viszek egy üveggel, egy üveg málna, jó az szörpnek, azt is tettem el, hát viszek, egy ilyen táskába annyi minden belefér. Csak most kap észbe. De hát hol a táska? A táskám! * * * Reggel hatkor már öntözött a Mama. Tudod, kell ez a kis testmozgás, nyolcvanon túl. A tévében is éneklik, na, hogyan is, izé, most nem jut eszembe, pedig nagyon jó, hogy egy kis torna senkinek se árt, igaz is! Nem azért az öt szem paprikáért, hiszen azt megvehetem, tudod, újra emelték a nyugdíjamat, már majdnem ezerötszáznál tartok, bizony! Igaz, borzasztó ez a drágaság. Egy valamirevaló koszorú három- meg négyszáz forintba kerül! Te, nehogy koszorút vegyetek a temetésemre! Még hogy négyszáz forintot egy koszorúért, hát hallottak már ilyet! A Mama letette az öntözőkannát, úgy nevetett. Nézd, mutatott fel a fényes égre: vad- ludak! Aztán bement a házba, leemelte a polcról a sósborszeszes üveget, bedörzsölte halántékát. Néha fáj a fejem, olyankor jót tesz. Talán a vérnyomásom. Majd újra megméretem. * * » Az öregasszony egyedül ül a sarokban. A váróterem órájának fekete mutatója időnként ugrik egyet. Az öregasszony egészén kicsi, annyira kicsi, hogy észre se lehet venni. Szívére szorítja jobb tenyerét. Talán visszaváltják a jegyet, gondolja. Hunyorog, mintha a mozdony füstje csípné a szemét. De hiszen a váróteremben ül, és odakint már évek óta villanymozdonyok járnak. Nem a nénié ez A TÁSKA? A kislány nincs több tizenöt évesnél. Már le is teszi a nagy, barna fülű táskát a pad mellé, és eltűnik a tömegben. Jávor Ottó: A táska T. Ágoston László: A leszázalékolt férfi Amikor P. reggel kitekintett az ablakon, ólomszürke eget látott és nekikeseredetten esett az eső. „Hát ez az” — gondolta magában, — „a front!” Mióta egyedül élt egy alig háromszor három méteres szobában, egyre rosszabbul viselte a frontátvonulásokat. Nagyon szerette a lányait, és úgy érezte, az anyjuk, a mostanra már csak „volt felesége”, az „ex neje”, egyre inkább elidegeníti őket. Rajtuk keresztül akarja visszafizetni állítólagos sérelmeit. A bíróságon olyanokat kiabált, hogy „rád tékozoltam a fiatalságomat”, meg „csak azért mentem hozzád, mert akkor még azt hittem, hogy...” Igaz, ami igaz, harmincöt éves korára csak csoportvezetőségig vitte. Nem vállalt másodállást, nem járt vadászni az igazgatójával, fizetésemelést is csak akkor kapott, amikor a beosztottai már majdnem utolérték. A felesége talán ezért is nevezte „antikarrie- ristának”, és amikor a szomszédjuk Ladára cserélte a Trabantját — mintha egy rossz, szirupos regényben olvasná —, fogta és áthúzta az ágyát a szoba másik sarkába. Utódjának kétszintes kertes háza és Skodája is volt. Igaz, fiatalnak már éppen nem mondható, s rebesgették róla, hogy két évet ült adócsalásért. Maszek autószerelő a lelkem. Meglehet, ezt „a volt neje” neki is elnézte volna, sőt alighanem azt is, ha lecsukják sikkasztásért, vaíutacsalásért. Csakhogy neki még nyugati útlevele se volt... Valahányszor meglátogatta a gyerekeit, mindig végig kellett hallgatnia: milyen bundát vett „Karcsi apu” karácsonyra, a lányai milyen külföldi játékokat kaptak, s hogy éppen egy angol képeslapra szeretnének előfizetni, mert hogv a gyerekeket „inglisre” is beíratják. Mindez végigfutott az agyán, míg magára kapkodta a ruháját. Főbérlője, a kövér Szamekné utánaszólt, hogy mondani akar valamit, de ő csak visszakiabált: majd este. . . A reggeli eső összemosta a többi gyárba, hivatalba siető emberrel. Bent semmi különös nem történt vele. A szokásos napi hajtás. .. Aztán tíz óra után „Mó- nus” hívta telefonon. A diplomaosztás után még jól kijöttek egymással, de mert a feleségek nem tetszettek egymásnak, lassan elmaradtak. Csak mostanában kezdtek ismét találkozgatni. — Szevasz, vén lókötő! — recsegte a készülék. — Segíthetnél rajtam. Kifogtam egy pénzes melót. ötvenezer van rajta, de én nem vehetem fel a pénzt. Kapsz tíz százalékot, ha aláírod helyettem. — Ne hülyéskedj, tudod, hogy levágják a negyven százalékot.. . — A túrót vágják le! Tiszta meló, csak a nevedet kell adnod, pajtás! — Büdös ez nekem, ne haragudj. .. — Betojtál, mint mindig — egy kattanás volt a válasz. Nem volt sok ideje a töprengésre, a főnöke hívatta. „Arról van szó — kezdte —, hogy gratulálni szertnék. Jó munkát végeztetek. — Itt megállt, szemüvegével babrált egy ideig, majd atyáskodva átnézett fölötte. — Két gyerek után fizetsz, ugye?... Csak azért, mert lesz egy kis jutalom is. Javasoljak neked ötezer- — tízezer forintot? Nem sokra mész vele. Viszont van egy francia tanulmányutunk. Háromnapos. Ha elfogadod, abból az isten se tud levonni semmit. Na, milyenek vagyunk?” — Választ se várva fölállt, kezet rázott Vele, s már ült is vissza a papírjai közé. „Jó vicc — töprengett a rajzasztala mellett — francia út?! Pénz kéne ahhoz is, de honnét? Menjenek a francba a nagy jóindulatukkal. A sírbaeresztő kötelet is ebből a nagy jóindulatból fonják...” Aztán megebédelt, megnyugodott, s 'igyekezett elfelejteni az egészet. Hazafelé menet meglátogatta a lányait, s bár „le volt beszélve”, egyiket se találta otthon. Kikelt magából. Legalább is megpróbálta. — Ezentúl minden második hét végén elviszem a lányaimat! — vágta oda a feleségének. — Jogom van hozzá! — Igen? És hová, te szerencsétlen? — vágott vissza az asszony. S erről eszébe jutott a kövér Szamekné, meg az albérleti szobája: „Tényleg, hová is?! — Te, te... (ilyen, meg olyan.. .!) — visszhangzott utána az utca. Még akkor is zúgott a feje, amikor otthon levetette a kabátját az előszobában. — Jó, hogy jön — fogadta a kövér főbérlő/ — Maga igazán rendes ember, P. úr, soha ne legyen rosszabb albérlőm. Mondom, semmi kifogásom... — itt elakadt, a kötényét igazgatta. — Szarnék néni, fáradt vagyok. . . — Hát. .. P. úr, szóval szó, ami szó, nem pénz az a nyolcszáz forint ezért a szép szobáért. Mások is mondják... Tudja, milyen kevés a nyugdíjam, az élet meg csak drágul, egyre drágul. A duplájáért is ki tudnám adni. .. Tudom, maga is nehéz helyzetben van, így aztán elsejétől adjon ezerkétszázat és ne is beszéljünk róla többé! Hirtelenében azt se tudta: levenni vagy magára ölteni akarta-e a kabátot. — Jól van — mondta erőltetett nyugalommal — majd gondolkodom rajta. Bement a szobájába, s elká- romkodta magát, mint az apja, amikor reggelre a kanca agyonnyomta azt a csikót, amelyiknek az árából az adót akarták kifizetni. Elővette a szekrényből az elsejéről ottfelejtett flaskát. Kihúzta a dugót, töltött, aztán koccintott az üveggel. Az ötödik pohár után már dudorászott is: „Volt nekem négy ökröm,/ négy szép villás szarvú...” — Igyál, barom, te világ barma!” A pohár visszakacsintott: „Holnaptól másképp lesz ám!” Egymás piros szemébe nevettek. Aztán elaludt és csodák csodája: józan álma volt. Azt álmodta, amit száz közül kilencvenkilencen. Soha ilyen pompázatos reggelt! Valaki még a kávéját is megfőzte. „Kézit csókolom, nagysád” köszön vissza Szameknénak. Titkárnőjüknek, Ibikének vesz egy hóvirágcsokrot. Benyit a bizalmihoz: „adj egy segélykérő lapot! Tudod, válás, költözés. .. nősülni akarok”: Még álmában is elnevette magát ezen az ötleten: ki a fene menne hozzá két gyerektartással?! S máris az osztályvezető ajtaján kopogtat: „Tónikám, te kint voltál Japánban, nincs valami drágább gye- rekcuccod? A pénz nem számít. .. Közben, mintha május elseje volna; fönt léggömbök pukkannak. Nini, a Karcsi apu! Az meg Olga, „a volt neje őnagysá- ga!” S ahogy a szobájába ér, első dolga, hogy felhívja „Mónust” De nem is kell, ott ül az íróasztala sarkán és vigyorog. — Nem érdekes, pajtás te túl becsületes vagy az ilyesmihez... Belekapaszkodik: — Nem vagyok hülye, kell a dohány, nem érted ?! „Mónus már az asztalnál ül és egy papírost tölt ki: — Nocsak, hogy megjött az étvágyad! Nesze, egymillióról! De be kell ám váltani délig! Vigyázz, délig, és munkaidő van... Megint kiszúrtál magaddal... hehehe... Kiröhögi: — Hülyének nézel engem? Ide süss! — s átszól a másik szobába: — Ibiké, ha keresne a főnök, orvoshoz mentem. Becsukja maga mögött az ajtót, s még a villamoson is röhög, és — bár erről nem tud — ezt teszi reggelig. Néha nyerít is a teleizzadt ágyneműbe, s ficánkol, mint a kiscsikók, amikor a gazda először csapja ki a harmatos, friss fűre. Összeállította: Békasy Ildikó Samuid
