Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
8 Irodalom» művészet 1986. MÁRCIUS 22. Konczek József: ammmmmmma Szűzhóban— válóper másnapján szombat volt és hatalmas hó esett. Kurdics úgy döntött, hogy kimegy a telekre. Amikor a hajnali homályban villanyt gyújtott, ruhái után nyúlkált, a zsebrádióban hallotta, hogy az ország északi részein derékig érő hó borítja a mezőket. Álmosan kinézett az ablakon, látta, ahogyan gyúrja két korai autó a fehér tömeget, kortyintott egyet a páTin- kásüvegből. Derékig megcsapkodta magát hidegvízzel a fürdőszobában, megdörzsölte bőrét a vastag, durva törölközővel, s tíz perc múlva már melegen öltözve, vállán a hátizsákkal fel is szállt a villamosra. Szerencséje volt a csatlakozó HÉV-vel, s amikor a motormelegben kinyújtóztatta lábát, sokáig kukucskált kifelé. Egyenletes volt a határ. Csak a közelben látszottak elszáradt fűcsomók. apró torlaszokként a szélfú- vás-megülte szántók végében, ahol — kökénybokor? vodrózsa csoportja? — a hó rohama elfáradt. Valóban derékig ér, egyezett bele Kurdics. Derékig ér, derékig ér a hó. A hó. övig ér a hó. Mór övig ér a hó. Kötésig ér a hó. Kötésig ért a hó, amikor... de nem tudta folytatni. Aztán ez jutott eszébe: Kötésig a hóban gázoltak a kiscserjé- sen át. Vagy talán: (gázoltak a tölgycserjésen, szűzhóban kötésig. .. De kik? És mikor? Minek? Akkor már a falut maga mögött hagyva gyalogolt a hegy felé. Ez bizonyára valami vadásznovella lehetett, amit olvasott valamikor. Kötésig a hóban... Szűzhóban kötésig. Kocsi vágta párhuzamos két nyom vezette lépteit az alsó szőlőikig. Ott befordult, a meggyfa alatt vizeletnyomot látott, hamarosan fel is fedezte a kutya lábnyomait, nyilván a kocsiról ugrott le. azért nem látta eddig, s amint járásának ritmusa immár begyakorlódott. jókedvé szusszanással vágott neki az emelkedőnek. Most kelt volna a nap, de a ködön át csak derengés jelezte szándékát. Érdekes, a természet, még ilyen halott állapotban is. valahogyan megérzi, hogy ez az érzés inkább a havon át értelmetlenné mosódott, távolról jövő kiáltásoknak tulajdonítható, megjelent az ember a tájon. Nemsokára beérte a lovaskocsit, látta, hogy trágyát visz, váltottak néhány szót, „mindegy annak, csak kinn legyen”, vágta rá a vidám szót a kocsin ülő középkorú férfi, márminthogy a trágyának. Hát. persze, ha egyszer így jött ki, lia így jutott rá idő, rendezte el magában az ügyet Kurdics, amikor megállt az emelkedő tetején, s pár percig a zúzmara- díszbe öltözött gallyakon legeltette szemét. A vadrózsa vérvörös bogyóin villant meg az első napsugár. Innen már valóban bele kell gázolni a hóba, s lehet, hogy mell- középig is, ha a földúton el akar jutni a telek bejáratához. A mély- út szakasztott olyan képzeteket keltett benne, mintha egy leveses- tányért látna, fehér folyós grízzel megtöltve. Erről eszébe jutott a gyerek, amint a kanál peremével óvatosan szedi le a tányér széléről a kakós tejbegrízt, sóhajtott egy nagyot, ínyét megöblögette még egy korty pálinkával, rágyújtott, félig szívta, a hóba dobta, megemelt lábbal jó belelépett a mélységbe. övig süllyedt. Derékig. Kötésig szűzhóban gázoltak a tölgycserjésen át. A fenébe már ezzel a mondattal, itt zümmög az ember fülében, mint a darázs. Mint a lódarázs. Amikor kikászálódott a mélyút- ból, kesztyűs kezével fogózkodott egy akácbokor tüskés ágába, észrevette, hogy bélelt viharkabátja ujjából, a csuklója alól egész go- lyónyira való havat lehet kimarkolni odagyűjtötte, ahogyan evezett karjaival, nevetve ki rázta, s amikor felpillantott... A szomszéd telkén, a legerősebb szilváiénál már sárrá dagasztva a havat ott forgolódott, sírt kínlódott, szökkelt, vissza-visszahullott a gyönyörű nőstény. Feje vissza- nyaklott, kicsavart testhelyzetéiből szabadulni nem tudva, szinte Kurdicsig csapott megizzadt testének forró párája és izzadtságszaga. Kurdics, hátizsákját a hóba ejtve válláról, nekifeküdt az itt is mély hónak, és lihegve igyekezett közelebb a szarvashoz. Az állat sírt, panaszkodott, rángatta a drótot, amely a nyakán fogta át, a havon vércseppek mélyre égett lyukai látszottak, de csak a fa közvetlen közelében, ahol nem taposta még össze a jószág. Pár méteres körben a patájával kikapált föld rögei, száraz falevelek, ágacskák spricceltek szét a tiszta havon, kínlódása közben még mélyebbre ásta maga alatt a talajt, s most már a feje meg is feszült. A kisujjnyi vastag, erős vasdrót éppen az álla alatt húzott föl a fára, s amint tovább forgolódott, egy pillanatra olyannak tűnt Kurdics szemében, mint a liba, amikor fejét hátrafeszítve meg akarják tömni kukoricával. Nem tudott közelebb menni, mert az állat az ő közeledtére még erősebben dobálta magát. Sima szép nyakán a dróthurok többszörös vágásnyomai húzódtak egymás fölött, s a szilvafa törzsén is jó arasznyira lehántotta dróttal a kérget. Csak ezt a panaszkodó vinnyogást ne hallanám, mondta magában Kurdics. ezt a fájdalmas hörrenések- kel. horkanásokkal, vakkantássze- rű panasz-szavakkal teli hangot, ezt az iszonyatos rémületet. Közben a fa mellett elkerülve a domb felől próbálkozott, hogy a fához jusson, de akkor eszébe jutott, hogy a drótot kézzel úgysem tudja eloldani. Saját nyomán visszaevickélt tehát a hátizsákjához, kivette a nagykulcsot, odagyűrte magát a házikóhoz, bentről egy vasreszelő- - vei újra a domb teteje felé került, lépésről lépésre közelített, azt szerette volna, ha a szarvas megnyugszik. Abban a pózban meredt meg, közben hatalmas szügye szinte őrülten fújtatott, ahogyan fejét fölfelé húzta a drót, s Kurdics a tükörsötét nagy szemekbe nézve már csak azt akarta, hogy mielőbb kiszabadítsa szegényt. Talált egy ügye s fogást a fán, a szarvassal ellenkező oldalon, ott nekilendült, s a fatörzsnek koppanó bakancs biztonsággal töltötte el, rúgott még ügyes fogást a fán, a szarvassal Az állat kicsavart fejjel, pulzáló hatalmas szemmel nézett rá. És nyugton maradt. Megérezte, hogy nem rossz szándékkal jött. Kurdi- csőt ettől egy pillanatra hálaérzés öntötte el, de mindez csak átvillant az agyán, mert a reszelővei már neki is esett a goromba drótnak. Elpattant. A szarvas a földre rogyott, de már a következő pillanatban villámcsapásként támadt fel benne a menekülési ösztön, és megugrott, fel a dombnak. A drót szakadt darabja, mint nyakló csapódott a hátán. feljebb megállt, s fejét lehajtva, véresre rugdalt csüdjével, patájával lehalászta nyakáról a drótot. Kurdics hátradőlt, lecsúszott a hóba, leemelte kucsmáját, megtörölte csuromvíz homlokát. Ekkor látta meg lába mellett a sárgarépadarabot, aztán a fán a zsineget is, amivel a dróthurokkal alkalmasan odaillesztette valaki. Ismerte az állat szokását. És a szarvas belebújt a hurokba. Kurdics ekkor eszmélt rá, hogy remeg, de minden ízében. Hátán érezte az izzadtság csermelyét. Káromkodott valamit, ha ott álltunk volna mellette. hallottuk volna, hogy „ribanc. .. ” , De Kurdics egyedül volt. Egyedül volt, s amint a telek magasságából széjjel tekintett a kelő nap fényében szikrázó szűzhó nyugodt halmain, az örökzöld bokorsoron, a hóban kucorgó fabódékon, szer- számoskamrákon, messzebb a ködben sejthető távoli képig, ahol a sokemeletes lakóházaival szöglete- tesen terpeszkedik el a város, lassan megnyugodott, lelökte kabátját, megmerevítette markát a hóban. s először csak arcát meg a kézfejét, később, akkor már a szvettert meg az inget is legombolta, nyakát, vállát, mellkasát is ledörzsölte hóval, hogy meg ne fázzon, majd gondosan visszaöltözött, maradt egy kis pálinkája is, azt ki- hörpintette még, mielőtt a sarkig tárt ajtóval hívogató házikóhoz indult, hogy begyújtson a kiskályhá- ba, bort forraljon, elropogtasson néhány diót. Ne higgyük el. hogy másnap visszajött a szarvas. Hogy reggel, amikor Kurdics kilökte az ajtót, az állat ott állt a házikó előtt, hogy Kurdics először egy darab kenyeret dobott neki, hogy azt a szarvas felvette a földről finom vonalú pofája gyors mozdulatával, hogy aztán közelebb lépett, s hogy aztán Kurdics, látva a sebeit gézt, sebhintőport. zsírt hozott, és engedte bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt hogy Kurdics még egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át, hogy még órákig fel-le járkált, hogy mint a hűséges kutya, ment Kurdics után. Ne higgyük el," hogy a szarvas eljött máskor is. Mert ha eljött is, amikor Kurdics kilökte az ajtót, s ott állt az állat a házikó előtt, és Kurdics először egy darab kenyeret dobott neki, hogy azt a szarvas felvette a földről, finom vonalú pofája gyors mozdulatával, s hogy aztán közelebb lépett, s hogy aztán Kurdics, látva a sebeit, gézt, sebhintőport, zsírt hozott, és engedte bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt hogy Kurdics még egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézien át, hogy még órákig fel-lejárkált, hogy mint a hűséges kutya, ment Kurdics után, ne higgyük el... Mert Kurdics jól tudta, hogy nem jó az a szarvasnak. Hogy nem lesz jó a szarvasoknak. Ezért volt, hogy másnap, mikor kilökte az ajtót, s az állat ott állt a ház előtt, először egy darab kenyeret dobott neki. és azt a szarvas fel-_ vette a földről finom vonalú pofá-' ja gyors mozdulatával, és aztán közelebb lépett és aztán Kurdics, látva a sebeit, gézt, sebhintőport, zsírt hozott, és engedte bekenni, leápolni sebeit a szarvas, sőt, Kurdics egy szakadt pulóvert is rákötött a nyakára, a gézen át... zért volt, hogy mindezek után Kurdics az állat orrára ütött nyitott tenyérrel, s amikor az meghök- kenve. toporzékolva derékból csavarodot hátra fordult, és átszökkent a kerítésen, Kurdics hangosan ordítva küldte és zavarta, menj el, menj el, menj el tőlem... És meg is dobálta. Az lehet, hogy később, amint ott állt a házikó előtt, valami mosolygásféle született a szája körül, esetleg csak megenyhültek az arcvonásai, de ezt nem tudhatjuk pontosan, hiszen nem voltunk ott, Kurdics egyedül volt akkor a hegyben. Rónai Mihlály András: Tavaszra Hisz’ itt vagyok még. Fogod a kezem. Hisz’ tavaszodik. Hírét is hozod. Feddőleg mondod: észre sem veszem a rügyet s ami alatta mozog s holnap virág lesz. Lomha férfi-agy ehhez nem ért. Csak rajtad zizzen át, ki a természet élő része vagy, a lét nesze. Csak rajtad izén át, csak rajtad, ébren alvó, vak világ idegzetén: az élet deleje, át- meg átjárva e galaktikát, amelynek te vagy vége s eleje. A lényegről én semmit sem tudok. Te tudsz■ V irr assz & kába, felhevült futó fölött, ha céljához jutott, a hüs semmibe, ahol elterült. Csanády János: Szülőhazád Megtérve szülőhazád rejtélyes lomjai közül - a tó sík, zölden áll a nád, galagonyák pirossá, kökény kék kristály gömbjei a dombokon. Dérsisak a száraz-élű füvek hegyén - domb-élen kukoricás kardlevele hasít a gyenge őszbe szülőhazádban. Mert fönn az ég nem változatlan. Eljárt az óra. Lapján kis, zöld gálicpettyeket könnyezett a réz. Idők múltával elketyegett milliónyi másodperc. Egy-egy gazdag érzés. Forgott a föld. Termőre fordult, elhanyatlott. Ekék jöttek - a görgős ekék. S egyre több ként permetezett az esöző ég. Eljárt a nap. Néha a teljes napfogyatkozást csodálták tágr anyílt- szemű csemeték tó sík partján, fosztva a sás buzogányait, rántva apró halat a part alól; fűzve nyakuk köré barna kukoricahajat a csemeték. Idők múltával elketyegett a ritmusosan felszeletelt idő. Megtérve szülőhazádba látod, hogy már nem vagy gyerek. Nagy bölcsesség ez. S egyre több ként permetez rád az esőző ég. Irodalmi oldalpárunk képeit Feledy Gyula grafikusművész munkáiból válogattuk Pintér Lajos: Sanzon Milyen világ ez, micsoda világ, a kés élét próbálom: ujjam bögyét, na vágd. Futva jön a kerten át anyám, kisfiam, kiáltja, mit csinálsz. A kertkapu, mint ingnyak, nyitva áll, befut egy csibe, hangja cérnaszál. Követ kapok föl, tompa puffanás, a gyönge csibe-hát úgy dong, akár a föld. Biciklijén a postás szellőcske tovaszáll. Nem hozott ma bírt, esőt, sem levelet. Milyen világ ez, micsoda világ, lapjára tedd a kést, az ujjad meg ne vágd. Babits: Reggeli szel
