Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-22 / 69. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. MÁRCIUS 22. I Arcképvázlat I Körülötte forr, pezseg az élet Oláh Lajos általános iskolai tanulmányai során öt helyen; Kenderesen:, Bátorban (kis falu Eger környékén), Tiszaroffon, Vámos- györkön és Kunhegyesen is alaposan próbára tette a nevelésével éppen megbízott pedagógusok idegeit. Tévedés ne essék, soha nem a szellemi felkészültségével, ismereteivel adódott baj. Sőt, a szó igazi értelmében még csak rossz sem volt, bár ahol ő megfordult — hogyan, hogyan nem — ott mindig történt valami. így azután nem csoda, hogy egyik-másik tanítónő, a fiú távozásának, kis híján majd annyira örült, mint az év végi vakációnak. Vámos- györkön például azt próbálta ki, hogy az egyik nevelő hófehér angóramacskája hogyan mutat, ha áttuszkolja tisztításra az udvarra állított kályhacsövek egyikén. A derék egérpusztító színeváltozását azonban csak a gyerekek méltányolták, bár mindez az ellenőrzőbe másfajta előjellel került be. Kenderesen a csinosabb kislányok lábait tamariskavesz- szővel csipkedte, Tiszaroffon pedig még a kutyák is megugtatták, mivel új típusú hashajtót próbált ki a környékbeli ebeken. Egyszóval forrt, pezsgett az élet. ahol megjelent. Hát még mikor betöltötte a tizenhatot? Kunhegyesen — legendás piros inge, jó szövege, kedvessége miatt az anyukák legszívesebben be zárták volna serdülő lányaikat. „Azzal a piros ingessel meg ne lássalak!” — szólt az intelem. Amikor a szerfölött csinos Marával —, aki korábban osztálytársa volt — együtt járt, ez a lány szüleit kezdetben kisebbfajta pánikba kergette. — Óh, nem komoly az ügy anyukám, csak úgy kószálunk erre is, arra is. — Csak nem mégy hozzá? — szömyülködtek a lány barátnői. — Mit képzeltek?! Ha bolond lennék! — hangzott a felelet. Nagyon szép esküvőjük volt 1967 őszén. Régi barátai közül többen a szemüket törölgették, akadt aki eskü alatt vallotta: szilveszterre az egyik jobbra megy, a másik balra, de hát ezek a jóslatok hasonlítottak egynémely meteorológiai előjelzéshez. Persze az ügy azért nem volt ennyire egyszerű, hiszen közben Lajosról más is kiderült. — Tiszaroffon élt egy csodálatos pedagógus, Karko- vány Gyuszi bácsi. Nagy honismereti szakember hírében állt, és egyszer arról beszélt nekem, hogy a kunok mindig szabad emberek voltak, és nem szívesen szolgáltak másokat. Mivel én is vtntigli kun vagyok, szöget ütött a fejembe az állítás: és elhatároztam, jó lenne minél többet tudni ezekről az olykor ma is szilaj emberekről. Bújni kezdtem Györffy István írásait, és elhatároztam, összegyűjtöm a fellelhető tárgyi emlékeket. Ezt a munkát környezete felháborodásától kísérve fiatal házasként kezdte — vállalva azt is, hogy esetenként elmebeli állapotát is vitatják. Korábban, a legendás vándorlásai során, alig adódott a környéken munkahely, ahol ne dolgozott volna, az utóbbi huszonkét évben azonban csak két cégnél szolgált: a Mezőgépnél tizenegy évig, és most már tíz esztendeje a Vegyesipari Szövetkezetnél gépkocsivezetőként. Időközben két lánya született: az idősebbik gimnazista, a fiatalabb pedig hatodikos. Lakásuk valóságos házi múzeum: a közelmúltban kétszobás otthonukat két és fél szobásra cserélték, hiszen hovatovább nincsen tenyérnyi szabad hely a falon, amelyet ne borítana érdekes nagykunsági emlék. Cserépedények, több cifraszűr, birkanyíró ollók, ko- lompok, csengők, huszonöt, országosan is ritkaságnak számító, úgynevezett legénybot, egykori fegyverek, sisakok díszítik az otthonát. Odakinn, a garázsban pedig a régi, kovácsolt mezőgazda- sági szerszámok, szénavágók. gerebenezők, metszők garmadája, sőt közöttük még egy faeke is akad. — Ma már megszokta a családom, hogy a mindennapjainkat az egykori kun emberek régi tárgyai között töltjük, hiszen a tárgyak lassanként négy helyiséget töltenek meg. Sőt, a nagyobbik lányom, Marika olykor a gyűjtőútra is el-elkísér. Eddig négy nagyobb kiállításom volt. és nagy örömömre a múzeumok is egyre sűrűbben keresnek fel egy-egy érdekes tárgy kölcsönzéséért. Nekem ez a hobbim, a ki- kapcsolódásom: az ősök iránti tislztelletem, megbecsülésem így fejezem ki. Azt sem tartom áldozatnak, hogy a szabadságom egy részét valamilyen honismereti táborban töltöm, vagy a parasztházak padlásait bújom. Mindegyik gyűjtés véletlen: amihez jó szem, alkalom, meg szerencse is kell, hogy a 90 évesen elhunyt nagymama „kacatjai” ne a szemétbe kerüljenek. Persze az élete korántsem ennyi. 1969 óta párttag, nyolc éve munkásőr, ez a pártmegbízatása is. A Kiváló Munkásőr jelvény tulajdonosa, de honismereti gyűjtőmunkáért, fáradozásért megkapta az Érdemes társadalmi munkás kitüntetést is. Most újabb kiállításra. Kunhegyes alapításának 700. évfordulójára készül. Olyan gazdag a gyűjteménye, hogy foglalkoztatja a gondolat: ha a község megfelelő helyet biztosítana, ahol bárki megtekintheti a kollekciót, az egészet — majd valamikor — a településnek adományozza. Sokszor eszébe jut a régen a hantok alatt pihenő nagymamája intelme: „Jajj, kisfiam, Lajoskám, mi lesz belőled, ha felnősz!?” Hogy mi lett a hajdan csintalanságá- ról messze földön híres, ma negyvenéves Oláh Lajosból, döntsék el azok, akik ismerik. , D. Szabó Miklós Egyebek között a Skála Tiszavidék Szövet vezeti Közős Vállalat megrendelésére dolgozik a Tiszasülyi Béke-Barátság Tsz kerítésfonó műhelye. Két gépen naponta mintegy 200 méter kerítésdrótot állítanak elő. TKL Nehéz idők cselekvő tanúi Hárman az agykorI Kossuth-díjasok kőziti Deres még a határ — bosz- szankodtak még a hét közepén is, a fehéren csillogó árokpartok láttán az országutak kora reggeli vándorai. Mezőtúron, az Újváros 17. utca 26. szám alatti kis ház kertjében is parányi jégkristályok szikráztak — Gyalogmunkás voltam az ’50-es évek elején a tucatnyi túri téesz egyikében, a Békében. Az egykori rizstermelő szakcsoporti tagtársaim sajátos módon adták tudtomra a bizalmukat, hogy a szövetkezet élére akarnak megválasztani. Egyik este hazaérkezve láttam, ott a konyhaasztalon a téesz „irodája”. Elfért akkor egy aktatáskában a levelezésünk, a könyvelésünk, minden fontos iratunk. Tudakoltam másnap: mit akarnak azzal a táskával? Rád bízzuk — mondták, meg magunkat és a szövetkezetét is. Nem volt alaptalan Simon Bálint tagtársainak a bizalma, egyik évről a másikra a megye élenjáró kollektív gazdaságai közé küzdötte fel magát a mezőtúri Béke. Az elnök érdemeit Kossuth-díjjal ismerte el 1952-ben a Minisztertanács. — Tíz évig irányítottam még a közös gazdaságot, azután ugyanennyi ideig, a nyugdíjig a városi legeltetési bizottság elnöke voltam. Akkor sem ítéltettem tétlenségre, tanácstag voltam egészen a legutóbbi választásokig, összesen harmincegy éven át. A mostani ciklusban, egészségi állapotomra való tekintettel, már nem vállalkoztam rá. Nem ez volt az utolsó obsitom: most annak a kerületi nyugdíjasklubnak az elnöke vagyok, amelynek a létrehozása is az én tanácstagságomhoz fűződik. Alig van nap, hogy be ne térjek oda klubügyeket intézni, lejátszani egyDekoratőr sem rendezhette volna el szebben-jobban Vad Imréék túrkevei házában a kisebbik szoba falán az Okleveles Sztahanovista, a Munka Érdemrend és a Jelvényes Sztahanovista kitüntetést, valamint az 1954- ben Dobi Isvántól átvett Kossuth-dijat dokumentáló okleveleket. A szekrény tetején lapuló, régi újságkivágásokkal teli, mappán sincs ideje megülni a pornak, a minden hetj takarításkor le- törölgeti a háziasszony. — Hogyan is lehetnének ezek porlepte emlékek ?! Kedvesek nekem a régi újságcikkek akkor is, ha nehéz időkről tudósítanak — mutatja a Vörös Csillag Tsz nyugdíjas műhelyvezetője a Népszava meg a Néplap korabeli számait. — Az ország első termelőszövetkezeti városának megalakítását sem akarta mindenki egy szóra. Édesapámat is, engem is jól ismertek itt Keviben, hiszen mindketten alapító tagjai voltunk ’45-ben az újonnan földhöz juttatottakat gépekkel, vetőmaggal segítő földművesszövetkezetnek. Ezért, is kértek föl, agitáljak a kollektivizálás mellett, rám biztosan hallgatnak a gazdák. Nem is engedték énrám sehol a kutyákat, vasvilla sem került elő egyetlen portán sem, ahová én vittem a belépési nyilatkozatot. Nemcsak azzal szolgált rá az akkor téesz-brigádvezető- ként dolgozó Vad Imre a Kossuth-díjra, mert ott volt a kevi „földindulásnál”, amikor a kunsági parasztok fölszántották a mezsgyéket. A Néplap 1954. március 18-i számának megsárgult lapjain olvastam: öt erőgépes brigádja 191 százalékra teljesítette tervét, 4800 helyett 9100 normál hektáron végezték el a talaj munkát a gépeikkel, amelyek közül a legerősebb is1 jó ha ötven a lugasszőlő „áttelelt”, rozsdás levelein. A házigazdát ez nem tartotta vissza attól, hogy hozzálásson a veteményeskert előkészítéséhez. Pihentetőül jól jött a beszélgetésünk, a három és fél évtizeddel ezelőtti események felidézése. egy sakk- vagy kártyapartit. így telnek a nyugdíjas napok. Ilyenkor télutón nincs is más programja Simon Bálintnak a klubon kívül. Már csak azért sem, mert olyan nehezen tavaszodik a kiskertben. — Azaz, hogy sajnos állandó programom lett a dok- torvárás. Kevés olyan lelki- ismeretes körzeti orvost ismertem életemben, mint a miénk, itt az Újvároson. Minden héten egyszer meglátogat Szentesi doktor. Szigorú is nagyon, úgy rendelkezett, hogy ne kerékpároz- gassak most már 8—10 kilométerre horgászni. Legyen elég, hogy lejárok ide, a tanácsháza mögé a Berettyóhoz. Kettőt már el is adtam a horgászbotjaim közül. Nemcsak az orvos mindenhetes vendég a Simon házaspárnál. A hozzájuk nem messzire lakó, valamikor örökbe fogadott lányuk, aki asszony lett már, ódd oly szeretettel viseltetik irántuk, mint amilyen szeretettel ők nevelték. Egy szép unoka is vidámítja öreg napjaikat. Simon Bálint egyet hiányol csak: — Tudja, egy ideig, a Kossuth-díj átadásának évfordulóján, esztendőnként hozta a postás a nagy, címeres borítékot a mezőgazdasági miniszter jókívánságaival. Jó tíz év óta elmaradt az is. Annak igazán örülök, hogy magának feleleveníthettem a régi időket. Tud,fa mit? Találkozzunk tíz év múlva is! Rajtam, remélem nem fog múlni! lóerős volt. A traktoros brigádvezető, a későbbi gépműhelyvezető fölött nem múltak el nyomtalanul azok az évek. — A ledolgozott 39 évből húsz esztendőn át rázott engem a traktor. Magam kértem ’77-ben, 55 éves koromban a nyugdíjazásom. Az egészségem azóta sem az igazi, de az évi 10—15 hízó felneveléséről nem mondok le. Nem is annyira a nyugdíjkiegészítés miatt, mint a rendszeres munkáért. Alig várom azt is, hogy a Kincseskertben fölszáradjon a gyümölcsösünk. Nagyon itt van már az ideje a lemosó permetezésnek. Szerencse, hogv még az őszön megmetszettem a fákat! Elmondta az idős gazda, hogy nyugdíjban sincs magára hagyatva. Gyakori vendégei a mostani műhelybeliek, és ő is ott van minden szövetkezeti rendezvényen, párttaggyűlésen a téeszben. Hogy mint Kossuth-díjast felkeresték-e mostanában? — Tízéves találkozóra még összehívtak bennünket, az ’54-ben kitüntetetteket. Néhány évig megküldte a minisztérium is az ország mezőgazdaságának értékelését, de jó ideig senki nem hozta szóba a Kossuth-díjat. Tavalyelőtt kaptam egy levelet a Minisztertanácstól. Kérték, küldjék fényképet, régi újságkivágásokat. Az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett. Sírt az egyik, merthogy eszembe jutott, sokáig elfeledkeztek rólunk. Nevetett a másik, mert írták, hamarosan körjyv jelenik meg rólunk. Nézze, én ezt a 32 év előtti újságot is féltve őrzöm. Az év Kos- suth-díjasai, Apáthy Imre színművész, Kelet; Márton filmrendező, Kuczka Péter költő ’ és Nemes Dezső könyvkiadó igazgató portréi között látható benne a fényképem. Húsvótkor születósnap P. Szabó Imre bácsi Karcagon nem a szeszélyes időjáráshoz, hanem a naptárhoz igazította nap; teendőit. Szivárvány úti házának kertjében frissen gereblyézett ágyásokban várják a fehérgyökér, a sárgarépa magvai meg a borsószemek a jobb időt. — Jól tartja azt a paraszti bölcsesség — okosított föl, — hogy ha két héttel Mátyás-nap előtt, ami február 24-én van, nem vetik el a tavaszárpát, utána sem fogják jó ideig. Nem tudom, mikor mehetnek rá a gépek ezen a tavaszon az ellágyult földekre, de mi annak idején ilyenkor már túl voltunk az árpa, a lucerna meg a takarmányrépa vetésén. Volt olyan esztendő is, amikor március utolsó dekád- jában földben volt a cukorrépa magja. Az „annak idején” Imre bácsinál az ötvenes évek derekát jelenti, amikor a magafajta, a kollektív gazdálkodás előnyeit értő szövetkezeti gazdáknak sok idejükbe, energiájukba került együtt tartani a tagságot. — Főleg a bereki részen voltak sokan a hangadók, akik az ellenforradalom idején szét akarták hordani a közöst, ötvenhat decemberében felálltam a közgyűlésen, és azt mondtam: emberek, mindenki kap egy üres papírlapot. írjanak rá név nélkül egy szót: közösen vagy egyénileg. Aki a szövetkezet fönntartására szavaz, holnap jöjjön be a té-' eszirodára aláírni a jegyzőkönyvet. Meglepődve nyugtáztam, hogy végül is a berek; gazdák többsége feliratkozott a névjegyzékre. Szép időpontot választott az 1963-ig, az Állami Díj alapításáig a gazdasági alkotómunkában élen járóknak is adományozható Kossuth-díj átadására a Minisztertanács: minden évben március idusán vehették át a magas elismerést a kitüntetettek. P. Szabó Imre bácsi 1960. március 14-én utazott fel a Parlamentbe, másodmagával. — Bátfai Sándor, akivel megosztva kaptuk a Kossuth-díjat, sajnos, nem érhette már meg a rólunk készülő könyv megjelenését, ö elnöke volt, én elnökhelyettese voltam az akkori, több szövetkezet egyesülésével létrejött Lenin Tsz-nek. Az a pénz, ami a kitüntetéssel járt, tulajdonképpen most is megvan. A betétkönyvet már lecserélték azóta, de a borítója még a régi, amiben a minisztertanácsi jutalom-betétkönyvet kaptam. Persze, hogy tettünk hozzá, meg vettünk is el azóta belőle, de annál a 10 ezer forintnál sosem volt még kevesebb a spórolt pénzünk. Húsvétkor hangos lesz a Szivárvány utcai ház kései tavaszt váró udvara, az idős házaspár barátságos otthona. Asszonylánya, fia, menye és veje, négy unokája és .három dédunokája ünnepli majd együtt P. Szabó Imre. nyugdíjas Kossuth-dí- Jas 75. születésnapját. örül a krónikás: az 1948- ban alapított Kossuth-díjjal elsők között kitüntetett Szolnok megyei mezőgazdák közül korukhoz képest jó egészségben találta hármójukat. örül az országos kezdeményezés hallatán is, hogy könyvet adnak ki a Kossuth- és az állami díjasokról. Ami hiányzik: megférne ilyen-olyan klubjaink sorában egy, ahol időnként összejöhetnének, örülhetnének egymásnak az öreg napjaikat még egészségben élő kitüntetettek, ahol percnyi néma felállással adózhatnának, jó szóval emlékezhetnének az eltávozókra. Temesközy Ferenc Most a klubban elnök Nem porlepte emlékek
