Szolnok Megyei Néplap, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
8 Irodalom, művészet 1986. MÁRCIUS 15. Juhász Gyula: Március idusára Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint a csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Iblyáit ma a szívünkbe szórja. Ö, akkor, egykor ifjú fókái Es lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett, zászló lobogott; A költő kérdett, és felelt a nemzet. Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb igazabb, boldogabb jövőbe. De azért lelkünk búsan visszanéz Es emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mely új tavaszok napját égre hoztad, Ó nagy nap, szép nap nap, légy örökre áldott, Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot! (1909) Vathy Zsuzsa: Kiállítás égülis az életkedv könyvelési kérdés — morfondírozott a jubiláns. Alig néhány nap telt el a születésnapja óta; s a fegyvernyugvás pihentető percei máris irdatlan messzeségbe kerültek. Azért is volt ez most különösképpen fájdalmas ügy, mert noha hősünk önértékelésének, csúcspillanataiban higgadt elmének tartotta magát, a kerek számok bűvöletétől azért ő sem tudott teljesen elzárkózni. Tény és való, hogy ritkán ünnepli önmagát. Utoljára negyed- százados fennállása alkalmából tette, akkor sem annyira az örömtől és a büszkeségtől eltelve, hanem inkább afféle hagyományból, amit valamelyik barátja teremtett talán még a kollégiumban vagy az első esztendőben. Mondhatni gondtalan fiatalok voltak akkoriban, egyébként is sok bort ittak, a huszonötödik születésnap abban különbözött a hétvégéktől, hogy nem a világot váltották, hanem az élet múlásáról filozofáltak. Legtöbbjük albérletben lakott még akkor, de ez nem okozott gondot, hitték, hogy minden megjön a maga idejében. Egy komolyabb gondolkodású barátja a harmadik iksznél sóhajtott föl: — Kész. Leszámoltam az álmaimmal. ö csak mulatott ezen. Hogy láthat az ember előre néhány évtizedet? ... A maga részéről a negyedik iksznél sem érzett semmit. Igaz a karrier szót csak elítélő értelemben ismerte. Sikerről igaz, ő is álmodott, de az álmát soha nem kapcsolta össze kenyérkereső munkájával. Kiegyezett a becsületes kuli szerepével a reklámszakmában, ha már a rajztanári pályáról letért. Idővel pontosan föl tudta mérni minden okát annak, miért nem fog soha a nagy pénzek áramlásának útjába tévedni, nem is erőlködött ennélfogva. Abban azonban körömszakadtáig hitt, hogy egyszer egy kiállítás közönségében elvegyülve végighallgathatja majd, miként ítéli a tömeg a korszak legzseniálisabb kifejeződésének valamelyik alkotását. Csak az nyugtalanította lelke mélyén, hogy bár több korszakban és műfajban voltak eddig kisebb sikerei, nem tudta határozottan eldönteni, a grafikánál, a fotónál vagy a fafaragásnál kössön ki végérvényesen, holott egyre jobban belátta: három dolgot tudjon, aki ma keresni akar valamit az életben! Dönteni, dönteni és dönteni... A sikerkék elegendőek voltak ahhoz, hogy fönntartsák hitét a művészet értelmében, de a művészkedés költségeit nem ellensúlyozhatták. Hogy hősünk életének ez a szférája mindeddig homályban maradt, az éppoly természetes — talán jellemző is —, mint hogy őserejű hitvesének színreléptétől kezdve minden a családról szól. Az asszonyka már a háború után született, s azok közül való, akikben fenntartás nélkül működik az ösztön, melyet a biblia „Szaporodjatok és sokasodjatok!” jelszóval szentesített, s amelyet csak nagyon rossz vagy nagyon jó körülmények közt élő nemzedékek tesznek megfontolás tárgyává. Az energiaválság előtti tűnő verőfényben a hirtelen szellemi növekedés lázába zuhant világhabzsoló propagandistalány a kölcsönös becserkészés kalandjába keveredett a szomorkás — kis beleéléssel bölcsnek is képzelhető — tekintetű érettebb kollégával, s néhány szép vikendjüket házasság, majd három jól sikerült gyerek követte. Lakás volt, kocsi is volt, minden összevágott hát a szerencsés induláshoz .. . A következő másfél évtizedet azonban tekintsük egy maratoni futóverseny középső szakaszának, mely tudvalevőleg általában kevésbé látványos, mint a start, és főképpen a célbaérés. De talán még jobban érzékeltethetjük a valóságot, ha ama másik futósport hasonlatával élünk, amelyiknél a tájéko- tódóképességnek legalább akkora szerepe van, mint az izommunkának. Vagy talán akkor találjuk legjobban fején a szöget, ha valami olyasféle verseny képét vázoljuk föl, amelynek résztvevői maratoni mezőnyként indultak az idők kezdetén, vagy valamivel később, aztán közben ösz- szezavarodtak a versenyszabályok, kit ennek, kit annak vagy amannak a sportágnak a követelményei szerint pontoznak talán nem is ugyanazok a bírák. Az ötvenedik születésnap eléggé sűrített pillanatnak látszik. Elméletben. Esetünkben azonban lényegileg semmi sem emelte ki a hétköznapok egyhangúságából. Le is maradtunk az eseményről, csak egy Bosch-album és egy paTrencsényi Imre: Mérleg pírlap tanúskodik arról, hogy túl vagyunk rajta. A család minden tagja által aláírt levélke két jókívánságot tartalmazott: 1. derűt a depresszió helyett; 2. első díjat a „Levegő és napfény” című pályázaton. Nyomatékül sárga napocska ragyogta be az egész papírt. Egyéb — mint például munkahelyi — megemlékezés nyomait nem találhattuk hősünk környezetében. így nem maradt más hátra, mint várni, várni, hogy végre történjen már valami... Egy vagy két napig kellett csak várakoznunk. Máris csattant az asszonyka hangja: — Hát hová az úristenbe tettél egy hét alatt hatezer forintot?! — Hogyhogy hatezer forintot? — horkant a férfi. — És hogyhogy egy hét alatt? Ma már, ha nem tévedek, tizediké van, és én hoztam lisztet, cukrot, krumplit meg kávét... meg még ... — Meg még?! — csapott le harciasán az asszony. — A bánat tudja!... — nyögte hősünk. — Legközelebb könyvelni fogok!... Azt hittem, egyelőre többet lendítek, ha dolgozom. De várd ki a sorát, tíz év múlva már csak az lesz a dolgom, hogy bevásároljak, és pontosan elszámoljak . . . Csak félek, hogy akkor nem lesz mit elszedegetni tőlem... — Nem magamnak szedem! Itt gyerekek vannak! Nekem nincs egy télikabátom, hát ne legyen, de a gyerekeimnek tíz körömmel is kikaparom! . . . — Kapard! — fordította ki hősünk üres zsebeit. Csak az egyikből esett ki valami bizományiszámla, azt fölkapta, és hanyagul visszagyűrte, majd szétmorzsolta. — Kaparhatod — dünnyögte —, majd az apjukat a föld alól, ha itt az -isten pénze is elfolyik ... ... és már ment is a szokásos licitálás, hogy ki fog előbb kikészülni, ha a másik nem változtat a szokásain. — Neked minden sarokban ég egy cigarettád!. . ; — Te meg összevásárolsz mindenféle hülye szerkentyűket... ! — Aztán nekem sírsz, hogy tapétázni kell... ! — Aztán ott lepi a por, eszi a rozsda meg a fene ... — Te meg veszed a narancsot, amikor ott rohad az alma...! — Nem magamnak veszem! — Hanem a kukának!... Csak hogy forogjon a pénz! Neked mindent el lehet adni! Mintha nem látnál a kulisszák mögé! Te vagy az ideális fogyasztó! A megtestesült piac!... — Te meg a megtestesült igénytelenség! ... — Mondod te! Mert nekem van értékrendem... — A felhők fölött lebegsz, közben meg minden rohad szét körülöttünk! ... — Szerencsére te sort sorra rakva igyekszel mindent összetartani ... — Legalább a gyerekeidre gondolj! Mit látnak tőled? Csak ráncolod a homlokod, meg nyaklasz ide-oda! ök ebből már nem fognak megélni! — Talán azért még én is dolgozom itt-ott valamit... Jó, jó, tudom, az kevés. Vannak zsenik, akik lihegni is tudnak, és ezzel megteremtik maguknak a lehetőséget, hogy kiélhessék a zsenialitásukat ... — Most nem a Hajósról van szó — legyintett az asszony. — Te mindig azt hiszed, ha szólok, hogy a Hajósról van szó. Már régen nem a Hajósról van szó, hanem egyedül terólad. Arról, hogy ötvenéves korodra úgy elhagyod magad, mint a mosogatórongy! — Tíz éve ezt hajtogatod! Legalább néha igazíts utána valamennyit .,. — Ne gyere nekem mindig a koroddal! Örülj, hogy friss vagy és egészséges! De akkor tessék is úgy élni, ne ezt a teszetoszaságot lássák állandóan a gyerekeid! — Majd ha te keresel többet, akkor taníts dolgozni, addig meg törődj magaddal! — mordult a férfi, aztán valahogy csönd is lett, mert ő is érezte, hogy övön alul ütött, meg a nő is tudta már sok éves tapasztalatból, hogy itt van a határ, melyen túllépve soha nem gyógyuló sebeket adnak és kapnak mindketten. Hordoztak már néhányat ezekből... rdekes lenne talán még többet megtudni hőseinkről, hogy egyéni vonásokkal jelenhessenek meg lelki szemeink előtt, s másfél évtizedes versenyfutásukat a kérlelhetetlen idővel, légszomjukat, holtpontjaikat, erőrekapásaikat ne csak esetleges saját élményeink felidézésével sikerüljön elképzelnünk a magunk okulására és gyönyörűségére: fellélegezvén, hogy hál’isten- nek mégsem rólunk van szó. De mit tegyünk, ha csak ennyi hallatszik át a szomszédból?... De ki lehet vajon az a Hajós? Annyi világos, hogy hőseinknek valami módon szerencsésebb pályatársa. De mi módon lehet szerencsésnek lenni? Ez a nagy kérdés! Minthogy azonban az említett férfiúról a vezetéknevén kívül semmit nem tudunk, — amit sejtünk, azon pedig nem lenne illő csámcsognunk —, e kérdésre nem tudunk érdembeli választ adni. Ezért inkább visszatérünk jobb híján választott hősünk morfondíro- zására az életkedvről. Képzeletünk hatalmánál fogva megpróbáljuk továbbgondolni bölcselkedését. — Az életkedv könyvelési kérdés — bámul a minden szóváltással sötétülő hideg űrbe. — Az egyik oldalon a nélkülözés, betegség, megalázás, sérülés, kudarc; a másikon a siker, gyengédség, tavasz, természet, fizetésnap és így tovább . . . Ahogy elnézem őket az utcán, egyelőre tűrhetően állhat a „mérleg”. A férfinak ugyan egyre előbbre esik a válla, de még frissen szedi a bakancsait a gyerekei mellett. Az asszonyon meg épp a napokban teljesen új télikabátot láttam. A gyerek fogja az asszony kezét, rángatja. Vagyis nem gyerek, ezt nem szabad mondani. „Előbb elviszem a gyereket az óvodába.” Fölháborodott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek.” Később, iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek.” Mennek, egészen elvesznek a budai palota márványlépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Az a márvány, a királyoké, hol van már! Király nem látta ezeket sose. Ferenc Jóska se. A Kormányzó Ür Öméltósága sem. Micsoda története van ennek a budai Várnak is! Fölégette a villám, a - török, az osztrák, használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték. Legalább ötször. A kislány szőke, hatéves, erősen fogja anyja kezét. Már délben azt kiabálta a függőfolyosón, jó hangosan, hogy mindenki hallja: „mikor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk kiállításra?” Ez a játékkiállítás szerény kis rendezvény a Várban. Legalábbis mérete szerint. Egyetlen terem, térelválasztókkal sok részre osztva. Látni annál nagyobb öröm. Színes textíliák, ügyességet próbáló fűző játékok, logikai játékok, szemet gyönyörködtető színek. Az ember itt újra megtanul látni. Tiszta, egyszerű formák, nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a különterem most zárva van, félóra múlva bezárják a Várat is. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexiüvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni ?” Ezután mindent megfog. De nem engedi el az anya kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőn. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengeteg fehér fény, itt-ott guggoló szobrok. Szerváciusz Dózsa-szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben még nagyobbnak látszik. Aki nézi, malomkövek alatt érzi magát, kegyetlen présben. A kislány hátrahőköl. m E V
