Szolnok Megyei Néplap, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-08 / 33. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1986. FEBRUAR 8. I Arcképvázlat I Jól eszébe véste apja tanítását A tizenegy gyerekes családban, ahol felnőtt, kisgyerek kora óta a közösségi életet tanulta. Nemcsak a családi közösségét, hanem a nagyobbét is. Édesapja, amellett, hogy munkás életre nevelte szép családját, azt is eszükbe véste: nem lehet csak a magunk életét építeni, szépíteni, más dolgunk is van a világon. Nos, Eszter, azaz Nagy Lajosné, született Debre- czeni Eszter jól eszébe véste apja tanítását. Érdeklődő gyerek volt, szíve mélyén egy kicsit mindmáig megmaradt nagy, tiszta szívű, érdeklődő gyermeknek, noha háromgyerekes édesanya, és sok munkája mellett sok társadalmi feladatot is vállal. A Május 1. Ruhagyár túrkevei telepének művezetője. Nem volt egyszerű és egyenes az útja. Martfűn kezdte, ott lett felsőrész-készítő szakmunkás. Friss bizonyítványával először Pesten próbált szerencsét. — Több testvérem dolgozott már Pesten, s úgy gondoltam, nem leszek egyedül a nagy városban. Aztán — bár ott választottak először KISZ-titkárnak, s érdemesnek találtak fiatalon a párttagságra, — mégis hazajöttem. Nem sikerült azonnal munkát kapni a gyárban, ezért átjártam Mezőtúrra, a Dózsa Cipőipari Szövetkezetbe. Nem sokáig, mert felvettek a ruhagyárba, 1972 óta itt dolgozom. Betanított varrónőként kezdtem, hiszen a cipővarrás csak rokonszakma. Közben persze tanulni akartam, s a gyár engedett is. Már asszony voltam, amikor Mezőtúron leérettségiztem. A férjem autó-motorszerelő, s miután háromgyerekes család a miénk, nem panaszkodom, de nagyon be kell osztani a keresetünket, hogy szépen éljünk. Eszterről minden azt láttatja, hogy szépen él, szereti a szépet. Pedig volt része rosszban is. Sokáig várt az első gyermekre, s mindhárom esetben hónapokig tartó gondos orvosi kezelésnek, kórházi ápolásnak köszönheti Nikolettát, Rékát és Reginát. Három kislány — olyan boldogan szól róluk, ahogyan csak azok az asszonyok tudnak beszélni, akiknek nagyon meg kellett szenvedniük a gyermekért. Beszélgetünk, ismerkedünk, s nem titkolja tovább: ha én el is felejtettem, mi már találkoztunk. Igaz, jó hat évvel ezelőtt történt, de a túrkevei Setét Mihály úti OTP-lakások tulajdonosainak felejthetetlen körülmények miatt. Ahogy beköltöztek új otthonaikba, egyszerűen leszakadt a mennyezet. Épp a Nagy La- josék szép nagy szobája volt a legborzasztóbb, új bútoraikat malter takarta, amikor levelük nyomán náluk is jártam. Egyébként hamar rendbetették a megcsúfolt lakásokat, ök négy évi albérlet után jutottak otthonhoz, s Rékát várta, amikor mindez történt. Abban az évben, az 1980-as- ban, történt más is. A túrkevei kommunisták a megyei pártértekezletre küfd- ték, s ott megválasztották a megyei pártbizottság tagjának és a XII. kongresszus küldöttének. — Akkor mondta édesapám először, hogy én vagyok a büszkesége ... — Azóta is a megyei pártbizottság tagja. Csodálkozom, amikor elmondja, mit, mennyit vállalt még. Pártcsoport-bizalmi az alapszervezetében, elnöke a munkaügyi döntőbizottságnak, s tavaly ősz óta ő képviseli a túrkevei telep dolgozóit a Május 1. Ruhagyár vállalati tanácsában. Közben minden nap huszonhat varrónő munkáját irányítja, mint művezető. Nemrég fejezte be az esti egyetem általános tagozatát, s most technikusképzőre szeretne mielőbb kerülni. — Nem sok? — kockáztatom meg a kérdést, de ő elhárítja. Megszokta, hiszen már sokkal könnyebb, mint amikor kétműszakos munkarendben dolgozott. Igaz. a három lány közül a legnagyobb, Niki, már iskolás. Neki segíteni kell a tanulásban, pontosabban foglalkozni vele, mert nagyon jó eszű gyerek. — A tanítónője olyan szépeket mond róla, hogy csak nézünk egymásra a férjemmel, bár a két kicsi is ilyen lenne majd. Azt gondolná az ember, hogy egy szorgalmas, a közösségért is tettre kész munkás a jól fizetett emberek közé tartozik, s néhány kitüntetés is lapul már a fiókjában. Csodálkozom, amikor elmondja, hogy alig négy és félezer forint a művezetői fizetése, kitüntetése pedig egy sincs. Magamban gyorsan el is könyvelem: Eszter igazán nem pénzért, jó fizetésért teszi a dolgát. Pedig az ember hajlamos arra gondolni manapság, hogy csak szép fizetésért, megbecsülésért lehet ennyit vállalni. — Nehogy panaszkodjunk már, — mondja Eszter, kicsit összehúzott szemmel. Biztosan igaza van. Nem mondja ki, de érezhetem, hogy ennek a fiatalasszonynak nem minden a pénz. annál inkább a sok munkával teli, mégis kiegyensúlyozott, szép családi és közösségi élet. És aki ezt ilyen fiatalon megérti, arra valóban büszke lehet az édesapja .. — S — Tizenöt évvel ezelőtt volt szerencsém a kisújszállásiak örömünnepét, a Gyógyászati Segédeszközök Gyára helyi üzemének avatását tudósítani. A Szolnok Megyei Néplap 1970. november 21-i számában Gyár a szipákáson cím alatt arról írtam, a város öregje-fiatalja örült a kisújszállási, egykori legelőn épült csinos gyárnak, a majdani kétszáz munkásnak kenyeret, állandó munkát adó üzemnek. Volt szerencsém! A város díszpolgára, Bakó Kálmán (nyugodjék békében) azt mondta: „Ipartelepnek való ez a vasúton túli egykori legelő. Örömmel adták a termelőszövetkezetek ...” Beszéltek akkor az építők is, élükön az azóta ugyancsak néhaivá lett Kiss Sándor Épszer-igazgatóval. Sokan szóltak, sokan mondtak véleményt a szép üzemről. Az első dolgozók az akkori újságcikkben nem beszéltek. Csinos kisújszállási lányok, fiatalasszonyok voltak, többségük akkor lépett először gyárba, s akinek volt némi szakismerete, otthon dolgozó varrónőként próbálta addig a pénzkeresést. Az avatón már otthonosan mozogtak a csarnokban, tudtak mutatni saját kezük munkájából: matracokat, pelenkázónadrágokat — amit éppen akkoriban tanultak készíteni. Deméné karrierje Deme Istvánná úgy emlékszik: már 1967-ben a gyár dolgozója .volt. — Fióküzemet rendezett be a gyár a kisúji főutcán egy régi épületben. Az első munkások ott kezdtek, hogy szokják, ismerjék a munkát, mire az igazi gyár fölépül. Hát én lánykoromban tanultam varrni, aztán, hogy férjhez mentem, s megszületett a kisfiam, kaptam az alkalmon, amikor munkást kerestek. Fiatal voltam, jaj, nagyon fiatal! Szóval, jelentkeztem. Először matracokat varrt|jnk, aztán mondták, menni kell, tanulni a pelenkázónadrá- gok készítését. Mondtam, megyek bárhová, szívesen. Mentem — az NDK-ba. Akkor az borzasztóan nagy dolog volt! Szerencsémre édes- anyámék családi házában laktunk, jutott nekünk ott egy kis szoba, anyámra meg a férjemre hagytam a gyereket. Később is de sokszor így volt, mire eljutottam idáig. Jó férjem van, vállalt mindent a családunkért. Máig emlékszik az első gyári keresetére. Ezerhét- száz forintot kapott. Kisújszálláson jó pénz volt az 1967-ben. Deme Istvánná most művezető és üzemvezető-helyettes. Újvári Pál nagy bizalommal, igazi kollégaként tárgyal vele előttem is. Újvári Pál 1970-ben az első üzemvezető volt — s máig kitartott a gyárban. („Amikor idejöttem, nem adtam föl a pesti lakásom, gondoltam pár évig csinálom, aztán vissza, a központba. Amikor már nem tudtam megelőzni a köszönésben a kisújiakat, azt mondtam, már én innét sehová...”) Deméné fia most 22 éves, főiskolát végzett Mezőtúron. A család rég nem a szülők házában él. Először egy 54 négyzetméteres lakást vettek a Szabadság téri lakótelepen. Aztán, hogy közelebb legyenek a megöregedett szülőkhöz, egy nagyobbá költöztek az Ijfúság lakótelepen. Az már háromszobás, s özvegyen maradt édesanyját is befogadta, ott ápolja. — A Szabadság téren volt először fürdőszobánk. És az mór otthon volt, szerény, de igazi. És a mostani is az, nem valamiféle álomlakás, de a magunké. Már nem is tudom megmondani, milyen régen van tévénk, legfeljebb az autónk korát tudom: 10 éves a Zsigánk. Deme Istvánná tizenöt esztendő alatt elvégezte a ruhaipari szakközépiskolát és a technikusképzőt Budapesten, aztán a marxista középiskolát, utána az esti egyetem hároméves tagozatát, legutoljára megtanult autót vezetni. A gyári párt- alapszervezet titkára, s másfél évtized alatt volt Kiváló Dolgozó, az Egészségügy Kiváló Dolgozója, s megkapta a Munka Érdemrend bronz fokozatát is. Nagyon határozottan mondja: — Én innét a világért el nem mennék. Itt szeretek dolgozni, ez a világom! Nagyonis emlékszem Kiss Gergelyné a lassan búcsúzók között érzi magát. Nem látszik rajta különösebben, hogy egy-két év múlva nyugdíjas lehet. Jön Juhász Antalnéval, Kiss Ti- bornéval az üzemvezetői irodába, leülnek, arcukon ott a kíváncsi mosoly. Igen, ők is itt voltak tizenöt évvel ezelőtt, amikor én szélesnek, hosszúnak láttam a gyárhoz vezető betonutat. Csinos munkaköpenyben vannak, látszik, hogy ' éppen felkeltek a gép mellől, vagy otthagyták a munkaasztalt egy kicsit. — Én nagyon is emlékszem — nevet föl Kiss Gergelyné — az első fizetésemre ebben a gyárban! Tudja, a háziiparból jöttem, ahol akkor igen szerényen díjazták a munkát. Itt meg 1800 forint volt az első havi bérem. Nem tudom, voltam-e azóta olyan elégedett életemben, mint akkor. Álmomban se gondoltam volna! Olyan szép, őszinte arcán az emlékezés öröme, hogy mint a csitrik, nevetünk, egymás szavába vágva mondjuk, kérdezgetjük: — Volt már tévéjük? — Ah, hogy lett volna, aztán, később, hogy ketten kerestünk, lett! — Én a centrifugát tartom életem jótevőjének. Ugye, a gépmunkában elfárad, elerőtlenedik a kéz, nehéz a mosott ruhát kézzel csavarni. A centrifuga, az igen! — Nekem a testvérem nyert a lottón, s ő adott annyit, hogy vehettünk egy tévét magunknak. — Én meg az első évtizedben szerettem meg az olvasást. Kedvet kaptam a fiatalabbaktól. Már saját kis könyvtáram van, de a könyvtárba is el-elmegyek. most is kint van nálam két Moldova-kötet. — Nálunk, édeséknél nem volt könyv, dehogy volt a kisúji parasztcsaládokban, még a mestereknél is alig. Valahogy belejöttünk ebbe is. — Az én édesapám gépész volt. Mi kunmadarasiak voltunk, énnekem már lánykoromban is volt könyv a kezemügyében, otthon. — Persze az időnk is több már, jobban ráérünk. Amikor a gyár indult, minden este főztem a családnak. Azóta már férjem meg a fiam a munkahelyén ebédel, meg én is, mert van üzemi konyhánk. Kényelmesebb. — A lakásunk is az. Mi tanácsi lakásban élünk, de korszerűsítettük, van fürdőszobánk. Benne vagyok a témában. Újvári Pál visszatér a szobájába, amelyet készséggel fölajánlott a beszélgetés színhelyéül. Ám ahol öt asszony viszi a szót, dehogy szól bele egy férfi, még ha üzemvezető is. Kis mosoly ül az arcán. Látszik rajta az önfeledt emlékezés öröme ... Körbemutathatna, a falon oklevelek sora. Kiváló cím, munkaverseny-győ- zelem, — mindenféle elismerés. Újvári Pál azonban nem hívja föl rájuk a figyelmet, érzi, hogy az asz- szonyok a sorsukkal jobban példázzák a közelmúltat. — Nehéz volt a gyári rendet, életet megszokni? Miért lett volna nehéz? Értetlenül néznek rám. Hát eddig nem világlott ki a szavukból, hogy ez egy rend- szerető, jól dolgozó csapat? — Megszeretni volt köny- nyű! — Kiss Gergelyné a legidősebb jogán mondja ki először. — Megszerettük egymást! Én nem idevalósi vagyok, a férjem révén kerültem Kisújra. Amikor hazamegyek az édes testvérem látogatására Füzesgyarmatra, vele nem találom úgy a szót, mint itt a munkatársaimmal! Ez egy közösség, amelyre az ember, bármi baja-gondja van, számíthat! Ide én minden nap hazajövök! A fiatalokkal is jól szót értek. Kedvesek, aranyosak, befogadnak maguk közé! Megértem őket, es tisztelem is bennük a munkaszeretetei, a fegyelmet, a jobbító szándékot. Észre kell venni, ha egy ifjú beilleszkedik, ha készségesen vállalja, amit mi elkezdtünk. És hát övék úgyis a folytatás, nem ? A fiatalság titka Kétszáztizennégy dolgozója van most a kisújszállási gyárnak. Tizenöt évvel ezelőtt hetvenkilencen kezdtek, de az építők is tudták: kétszáz munkásnak kell jó munkahely, öltöző, fürdő. — Jó három kilométer ide a városközpont. Már amiatt se panaszkodunk, hogy messze van. Addig rossz volt, amíg két műszakban dolgoztunk, s éjszaka botorkáltunk haza a vasúton túlról. Van, aki máig biciklizik, mások most is gyalogosan járnak. Akkor is megéri, s tán az egészségnek is jobb a naponta megtett pár kilométer. Ahogy búcsúzunk, a pénztár előtt is elvezet az utam. Kiss Gergelyné kezében már a boríték. Nem kérdezem, most mennyi van benne, mert épp „ráhúzós heteik” vannak. Sok a megrendelés, szombaton is dolgoztak január végén. Láttam az üzemvezetői irodában egy statisztikát: 1971-ben 22 ezer forint volt az éves munkásbér, az elmúlt évben a varroda átlaga 49 770 forintra kerekedett. — Azt nem is mondtuk, — hív gyári körútra Deméné, hogy már saját gyógy- cipőgyártó üzemünk is van, meg nálunk készülnek a mozgássérültek szobai, utcai kocsijai... Írnak néha a szocialista brigádunknak beteg emberek. Olyan kérések vannak a levelekben, amelyeket szégyen lenne nem teljesíteni. Mégis, szívszorongató dolgok ezek. Mondtam már, hogy gyönyörű munka a miénk? Valahol egymásnak segítünk, enyhítjük mások szenvedését. 'Hát nem boldogság ez? Azt hiszem boldogság is, meg a fiatalság titka is. Elvégre a gyár is fiatal. Alig múlt tizenöt éves! Sóekúti Júlia Jászladányi pillanatok Fotó: T. Z. Az alapítók-tizenöt év után
