Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
1986. JANUÁR 4. irodalom» művészet 9 Birtalan Ferenc: Orvhalászat Hálóm a Napra kivetettem. Hazavittem a Napot. Hálóm a Holdra kivetettem. Hazavittem a Holdat. Hálómat csillagokra vetettem. Szobámban vannak a csillagok. De láttam, vacog a holnap, jegenyék fázósan csaholnak. Visszaszórtam mindent az égre. Marad a gyerek, ba játszik. Ne haragudjatok érte! Irodalmi joldalpárank illusztrációit Váncsa Ildikó kiállításának képeiből válogattuk, melyeket a Szolnoki Mfivésztelep kollektiv műtermében tekinthetnek meg az érdeklődők. 2n_METSZETEK Belehalt — beleszületett Tizennégy éves volt, amikor motort kapott. Elsőnek. A többiek biciklivel mentek az osztálykirándulásra, ö babettával kocogott a bolyban. A pedagógust iritálta valami, s nem engedte külön menni a többitől. De aztán elvesztette szem elől, s csak hallott róla, hogy elsőnek lett autója; még le sem érettségizett. — Sose járt gyalog — emlegették, mikor meghalt. Elsőnek — harminc évesen. Érrendszeri betegségben, az öregek módján. A szülők nem látták halálában a maguk részét. Öccse elsőnek kapott elektronikus tévé játékot. Bevitte az iskolába. Sárga volt mindenki az irigységtől és sóvárgástól. ö odaadta mindenkinek a játékot. — öt perc két forint — mondta. Tele lett kétforinttal a zsebe. Az iskolatáskája. Tíz éves volt ekkor ez az élelmes üzletember. Megnyugtató volt látni első szépreményű lépéseit az apja nyomdokán. Két tragédia Elzerkilencszáznegyvenben tragédia történt az országúton. Valahol az Alföldön. Az uradalmi cséplőgép, átköltözőben egyik asztagvárosból a másikba, halálra gázolt egyet a napszámosok közül, akik előtte haladtak. Az elcsigázott, holtfáradt napszámos jártában elaludt, s a vontató traktor átment rajta. Egy volt a hárommillió koldusból. Hetek óta három-négy órát aludt. Tizenhatot-tizenhetet dolgoz zott. Kaszája hajnaltól éjszakáig suhogott. Villája pirkadattól sötétig járt az asztag tetejében. A gyilkos nap égető füzében. Olcsó munkás volt. Az emberpiacon vették, hol társaival toporgott, munkaalkalomra várva, öt porontyé fölött az éhhalál réme lebegett. At aratási-cséplési szezontól várta a megváltást. Most örült a szerencsének, az „életnek” (ahogy a kenyeret nevezték), amit hazavisz, s aminek „újig” ki kell tartania. Nem kellett őt hajtani a bandagazdának, kinek ősi tiszte volt barmot és embert egy ostorra fogni. Magától is agyonhajszolta magát, nagy törekvésében. Ezerkilencszáznyolcvannégyben tragédia történt az országúton. Valahol az Alföldön. A hajnali órában beszakadt egy személyautó teteje, s agyonnyomta a benne ülő házaspárt. Egyszerű parasztemberek voltak. Odavalósiak, ahol legtöbben toporogtak egykor az emberpiacon. Az ember gyerek volt még akkor. Ama éhes porontyok közül való. Hozta a hagyományt, hogy szakadásig kell dolgozni. Asszonya is hozta. Bandagazda nem állt fölöttük. Más hajtatta őket. Három-négy órát aludtak, tizenhatot-tizenhetet dolgoztak. Autójukkal a fővárosi piacra tartottak éppen. Egy héten többször megtették az utat. Fóliasátraikból pakolták fel az autó tetejére a zöldfélét. Mindig többet, mindig többet. Elkapta őket valami furcsa szenvedély. Mintha azt próbálnák, mit bír az autó. Milliók gyűltek már a bankban. Gyermek nem maradt utánuk. Nevelés Két nő utazik a Héven. Beszélgetnek. Szavaik töredékesen ütik csak át az általános zajt, keverékét a kerekek dübörgésének, s egy kiránduló iskola gyerekricsajának. „.. Jíöszönöm, holtfáradtan. Rettenetesen kimerítőek... De olyan aranyosak... Két különböző ter7 mészet. Egyik ilyen, másik olyan... Volt főnököm kérdi: hogy bírod? Hogy nem zavarodsz meg? Én akartam gyerekeket, nem? De viszont tény, hogy sok a gond velük. De két szép egészséges gyerek... S rosszak?... Nagyon aranyosak, nagyon drágák... Van olyan nap, mikor aztán nem bírok velük. Két ördög. Érdekes, ha meghallják, hogy jön az apjuk, abban a pillanatban, mint az angyalok... Pa- naszkodok a férjemnek, nem akar-, ja elhinni, egész este azokkal a gyerekekkel semmi bajunk nincs. Azok megágyaznak, megfürödnek; cipőjüket rendbeteszik, táskájukat elkészítik. Nem kell könyörögni, mennek aludni, mint a parancsolat. .. Mindent megcsinálnak. Kicsi koruktól úgy vannak nevelve) hogy ha az apjuk megkérdezi, m} újság, meg kell, hogy mondják. Akármi volt napközben, iskolában, vagy otthon megtépték egymást Szóval mindent meg kell mondani. Olyan nincs, hogy nem. Én megkövetelem. Akármi van. Ha rosszaságot csináltak, ha jót. Nincs is nekik titkuk... Olyan nincs, hogy el? titkolnának valamit, mert baj lesz... Ok maguktól megmondanak mindent. Pici koruktól erre szók» tatta. Ha valami nem úgy volt, meg voltak fegyelmezve. Durcásko-, dást, duzzogást nem ismerek... Dq ugyanolyan szeretetet kell nekik adni. Nem szabad, hogy másnap i$ haragszom. S a gyerekeknek se; hogy most duzzogok... Van nekik egy jó kis térdeplősük. Két ilyeq vaspálca. Olyan hatásos, anyu7 kám... Egyik a küszöbre, másik a kályha elé... Az ember azokra letérdepelteti. .. Egy percen belül olyan bocsánatkérés van! Fáj ám nekik nagyon... Marha fájdalmas. ..” Megálló. A nő már a lépcsőn* „.. .nagyon aranyosak, nagyon drágák. ..” A gyerekricsaj mindent elborít. Vasárnapi gyerekek A gyerek ledobta magát a szőnyegre és hisztérikus zokogás rázta: — Itthon akarok maradni!... Veletek akarok maradni! Vasárnapi gyerek volt. De csak minden második vasárnapi. A szülők kötődét üzemeltettek. A pénzcsinálás lefoglalta minden idejüket. Két gyermekükre már nem jutott, legfeljebb egy-egy a vasárnapokból. Megoldást kerestek, s találtak. Pótmamánál helyezték el őket. Ott is aludtak. Havi hatezer forintért. De pénz nem számít. Pénz van. Nyaraló a Balatonon, Opel Ascona a feleségnek. Audi 80 a férjnek, g a gyerekekről se feledkeztek el. Egy-egy öröklakás budai zöldöve7 zetben már őket is készen várja, mire felnőnek. Az apa — útrakészen — tehetetlenül állt. A gyerek útra öltözötten, Svédből hozott dzsekiben, nyakában holland kistáskával, a szőnyeghez ütögette visítva fejét, míg az anya megunta: — Nem érünk rá! Erélyesen felkapta kapálózó gyermekét, hogy átadja a mosolygós pótmamának, ki az ajtóban már fogta a nagyobbik, a kezesebbik kezét. Bal lába a küszöbön úgy rugózott, mint rajtdeszkán a futóké. Herceg Árpád: Csattog december cápafogáwal (Szanatóriumi töredék) Úgy fekszel itt, mint egy csöves, mondta Judit Ügy fekszem itt, mint egy csöves, igen. Lehűlt az idő nagyon, mondják, huszonöt éve volt ilyen hideg ezidőtájt. Zoknit húztam, cipőt, farmerkabátot a meleg pulóver fölé; Judit kötötte ezt Judit vette azt, tudom, tudom; fázok most, mert izzadok; újabban dróttá} körülvett táborban élek álmaimban) most is, akartam szökni, szabadulni; dzsidások rohama szorított a dróthoz; paták dobognak homlokomon, szuronyok bökdösik mellkasomat, szívemet messziről röpített buzogányok verik: de szökni, menekülni nem tudok, kihallgatnak minden éjjel; botos legényék törik a csontom, torkomba gombostűket szúrnak, parázsban kell áll- nom reggelig — Itt a téli paplan, terítsd magadra, mondta Judit. Tudom, itt van kéznél téli paplanunk; Szegedről hoztam a tollat, lehet már öt éve is; őrültnek néztek végig a vonaton, hátamon, vállamon annyi zsákkal, de nem zavart; akkor még sok minden nem zavart, büszkén viseltem hendrixes koronámat, fekete-göndör, hajamat; megágyaztam a peronon, eldőltem a tollas zsákokon, és aludtam, aludtam, aludtam, mert akkor még azt hittem, aludni kell, ha fáradt az ember, Álmodtam ott is: röpültem, szálltam, kovácsolt vasból volt akkor az égbolt ajtaja, kitárva az aranyalmakertre — Csak azért jöttem, mert megint kiabáltál, mondta Judit. Almomban megint kiabáltam; le kellett szállnom a parázsról, jeges kádba dugtak, hóverembe ástak, onnét is kivettek; Sáspár—Menyhért—Boldizsárral hétszer megverettek; hát ne jajgattam volna? Kivert fogaimat ne sajnáltam volna? Mit tegyek, hogy ezüst láncodat csuklómról valaki gyorsan, de gyorsan lelakatolja — Csöppnyi pálinkám talán van mondta Judit. Pálinka nem kell, hagyj most magamra, hidegem, álmom legalább ne vedd el; de aggódj, ne törölgesd a homlokomat; a paplan se kell, csak ez a ló- szőrpokróc, életem, színházam elnyűhe- tetlen kelléke; ruhám, ha kell, takaróm, ha kell; ágyam is ez volt valamikor a szúette padlón, bolhás albérletemben, amit akkor még te is szerettél; sebhelyes föld volt alattam, sebhelyes égbolt volt fölöttem — Lázas vagy, igyál legalább teát mondta Judit. Teát, csak azt ne! azt itattak velem a hóhérlegények is, véres teát; ujjbö- gyeimből kellett kicsöpögtetnem önnön véremet, édes volt, keserű volt, savanyú volt, de váltságdíj volt; kiléphettem a vascipőből, törött bordámat, lábszárcsontomat saját kezemmel illesztettem össze; de szögesdrótból fonták a, sínt, gipszként sarat tapasztottak köré; és szaladtam és szaladtam és szaladtam, béna lábbal is úgy ugráltam át a bokrokat, mint kölyökkoromban — Makacs vagy, akár egy kölyök, mondta Judit. Makacs voltam mindig és önfejű; és most már így lesz ezután; csak mentem, mentem, követtem lányokat is sarokról sarokra, megbabonázott a gondolat, amelyben erő volt és bizonyosság; hidakról ugráltam folyóba, úsztam föl-le, föl-le, föl-le, mert izmaimban ott feszült a szándék — Akkor csak maradj magadnak mondta Judit. Maradok, most már örökre így, ösz- szekucorodva ezen az ágyon, szakadt pokrócomat szorítva; most már mindörökre; reggelig; mert reggel fölkel maju a nap, és meleg lesz, és csövesnek csúfolt palástomat nem vetem le, te meg csak pukkadj meg, kedvesem, az ódivatú gondolataiddal együtt; én élni akarok, élni, élni, élni — Azt hiszed, hülyeségből állok itt mondta Judit. Állsz itt, mintha muszáj volna itt ál- lanod; még megfázol te is; tél van, a padlószőnyegen csattog december cápafogával; toporogsz a lucsokban, töredezett lakkcipődbe befolyik a hóié; lábat váltasz: díszőrség! díszőrség! micsoda szánni való, fagyos csomóként látlak itt! De szemem immár sötétkamra, koponyám sötétkamra, készítem a csontkemény fotókat, az önnön szánalmas- ságát nem ismerő és mindjárt elpitye- redő ember dagerrotípiáit — Lázas vagy, beteg vagy, orvost kéne hívni, mondta Judit. Lázas vagyok, igen; mint a hetvenes évek elején, amikor még csodálkozva néztél a kamaszkorból hirtelen kiszakadt lázas férfira; csak szíve volt, és csak csöndje volt; most meg már csak láza van, de orvos nem kell neki, mert mögötte ezer esztendő, mögötte ezer kiűzetés az aranyalmakertből. A szív mélyen elrejtőzött a bordák mögé, a csönd egyre csöndebb, a szavak egyre fájdalmasabban dobolnak a dobhártyán; uram isten, mivé lettetek, mivé lettetek — Egyedül vagyok, te meg fekszel kiterítve, mondta Judit. Az ember itt fekszik kiterítve; nem tudta senki, hogyan sejtette volna bárki is, hogy a túl gyakran szomorú arc mögött testi fájdalmak vulkánjai működnek szüntelen, visszaszorítva az ezer éve kivájt üregbe; hogyan sejtette volna bárki is, hogy a szomorú szavak mögött, lecsupaszítva csontig, velőig, egy ázott-veréblélek búvik meg; ki telel ezer nyarat, kitelelt ezer őszt, ezer tavaszt, túlélt százezer telet; és most kikezdte egyetlen pillanat, kikezdte ez a se-nyár, se-ősz, se-tél — Harmincéves korodra vén vagy mondta Judit. Vén vagyok, igen; élhettem volna boldogan, élhettem volna, mint más; de fölégettem magam mögött a marga- rétás mezőt is, mentem, mentem, és mindig visszajöttem, kezemben egyszál virággal; hazaérkezéskor is mindig útrakészen —-------------------------------------------------------------------r Szepesi Attila; Advent lúdbÖTzó pocsolyák december károgása járnak a körúton behavazott fenyők bókucsmás négerek eszik a gesztenyét parázzsal sziporkázó deszkabódé előtt forgóajtóban bárom kölyök fut körbe-körbe jégüvegen az arcuk összekeveredik egy ordas medve fújja a papírtrombitát Vízkeresztig ki sem józanodik Dienes Eszter: Elválás Fedezetlen csókjai mozdulatlan arcomra hulltak - akár ha Júdás csókolna szájon, kedvesen. Fülembe saját vérem surrogott, szánk - ég a földdel - összeért s elváltunk végül. Apró szentje vagyok én az Úrnak minek ennyi csókot rámpazarolni édes istenem! Aki menni szeretne, engedem. Ax oldalpárt összeállította: Békás; Ildikó LÁGNAK! CSAK
