Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-25 / 21. szám
1986. JANUÁR 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Mindenhol Magyarország Látogatóban Kada István parasztfestőnél, a népművészet mesterénél Kiszombor, Makó mellett, de már Szeged vonzáskörzetében. Néhány éve egy ott- tani csendes házikó Kada István otthona. A Kétpó— Mezőtúr környéki tanyavilágot, majd Törökszentmiklósi cserélte fel a dél-alföldi falucskára. Túl van a nyolcvanon, de dolgozik. A festőállványon két gőzeke, az ormótlansá- gukban is megkapó gépmatuzsálemek kontúrjai. — Ha szabad, először a haragját mondja el... Meg- neheztelt tám, hallottam, amikor majd tiz éve. a kecskeméti gyűjteményes tárlata Után parasztfestőnek tituláltam. Félreértettük egymást ... Nagy, beszédes szemek néznek rám. Talán mégsincs harag, üzeni a mosolya. — Hogy parasztfestő va- gyok-e? Az is tán, meg nem is. Ha én nem tudom eldönteni, maga hogy tudia? De nincs harag. Csakhát nem szerettem azt se. ha azt írták rólam, hogy törökszentmiklósi naiv festő. Az igazság sohasem naiv, s az én igai- zaim nem kötődnek egyetlen helyhez, városhoz. A föld, amelyikről én szólok, (mindenhol 'Magyarország. Legfeljebb ide vagy oda nagyobb gyökeret eresztett az ember. De a föld, a kenyér, a hit mindenhol ugyanaz. — Miben hisz? — Abban, hogy képeimmel hagyok magam után valamit. Az apámnak kilenc gyereke volt, nekem egy se ... Félbeszakad a mondat, az ecsetjeivel matat a kunfejű, zömök ember. A mondjam, ne mondjam kérdését érzem a csendben. Végre döntött: — Ezért lettem festő? Lehet. vagy ki tudja! Kérdezze meg a madarat, miért repül? Vagy a napos bárányt, miért áll iábra az anyja alól, amikor már érzi, lába is van. Én is csak a hogyant tudom, a miértet nem. De azt szeretném hinni: a képeim túlélnek, mintha a gyerekeim, az unokáim lennének. — Akkor az „elsőszülött" képéről kérdezem... — Hetven éve, vagy több... A mezőtúri vízközi iskolában kezdődött. Ülök az első pádban, szemben velem a meszelt falon egy kép-féle: Petőfi a Talpra magyart szavalja. Volt egy pár színes iceruzám, belerajzoltam az olvasókönyvembe. A tanítóm. nyugodjon, észrevette, kihívott. Kormos lesz-e, tenyeres vagy fenekes. szorongtam magamban, ahogy a katedrához oldalogtam. Mert akkortájt suhogott lém még a nádpálca! De nem, jó tanítóm, áldja meg az isten az emlékét is. raizoapírt adott, erre rajzolj, kisfiam. Képzeletben azóta is festem az öreg iskolát. Járhattam volna én gimnáziumba, főiskolára, egyetemre — ha járhattam volna! — mégis azt mondanám: az a mezőtúri tanyai iskola volt az én legtöbbet érő iskolám. Ahol az abd-t megtanulja az ember, az írást, az olvasást, az egyszeregyet, a Himnuszt, meg a Szózatot, — az az igazi Alma Mater. Mert nem mindegy ám, hogyan tanulja meg az ember! Ha úgy tetszik, nekem az a ház meg a környéke, a Képzőművészeti Főiskolám is volt. Ott tanultam meg a legelésző tehenek mozdulatait, a virágok színeit, a bokrok, a fák, haj- ladozását, a fecskék fürge röptét, mindennek az értelmét, mindennek, ami körülöttem volt. De talán a mezők, az erdők, a vizek, a jószágok már akkor nemcsak körülöttem voltak, hanem bennem. Minden ami élt. a barátom volt. Az ember meg olyan, hogy mindig azokat akarja viszontlátni, akiket szeret. Hóhért még sohase festettem... — Ügy értsem, a szeretet kényszere indította? — Maga így mondja, én meg lehet, hogy másként. A szeretet nem teher, nem kényszer, olyan az mint a nyugvó víz, minél tisztább, annál jobban látja magát benne az ember. Le akartam festeni azt a kisvilágot, amelyben akkor voltam. De a világ nem akarta, letétette velem a színesceruzáimat, rossz kis ecsetjeimet. Nem adott kenyeret! Kitanultam kovácsnak, mégis foghattam a tarisznyámat. Pestre mentem, segéd-házfelügyelő lettem. A vízközi iskolától elmúlt jó huszonöt év. Söpörtem, takarítottam, vágtam a sövényt, hordtam a szemetet. Egyszier aztán — olyan ez mint a mese. pedig igaz! — a kukafélében vízfestéket találtam. Minden az eszembe vág|ódott; a Köröis-part. a Berettyó vize, a kétpói határ. a sárga kankalin, a cammogó ökrök, a fújtató bikák. az úri hajtások. Horthyék nyúlra, a kakastollasok meg emberre vadásztak. A haty- tyúk olyan szépek, szeií- dek... — Ki fedezte fel újra, másodszorra, sokadszorra ...? — A nevét nem tudom. Egy orosz tábornok, 1944 őszén. Megnézte a képeimet, kiválogatta a javát: ilyeneket fessek! Biztatott, s azt mondta: találkozunk mi még, ha máshol nem, a múzeumban. Igazi önmagát mégis, mintha csak az elmúlt két évtizedben találta volna meg Kada István. Az 1960-as évek közepetájt első díjat kapott a megyei amatőr képzőművészeti kiállításon, nagydíjat egy országos tárlaton, képei külföldön is reprezentálni kezdték a magyar művészeket, 1977-ben a kecskeméti múzeum megrendezte önálló kiállítását, megkapta a Népművészet Mestere címet, s napjainkban a magyar naiv művészet reprezentatív kiállításán — a Néprajzi Múzeum aulájában — a tárlat egyik ékessége a Téli kihajtás című képe. — Nemrégen Törökszent- miklósnak ajándékozta festményei jórészét. — önzetlenül tettem, a szeretet lemondhat a viszonzásról. Sokszor az elképzelt harmónia is elég, öröm számomra az is, ha megnézik az emberek a festményeimet. — Hálásak ezért az emberek? — Mindig kapaszkodunk valamibe. Bennem még mindig a régi nyarak égnek. Okrtafotat — S újra festeni kezdett! — Igen, de nem úgy, nem azt, ahogy szerettem volna. Megyek Budán, imbolyog előttem egy asszonyka, mint a részeg bakter, aztán egy- szercsak elvágódott. Akkor festettem meg az Éhség-et. Megiszonyodtam a világtól, hazajöttem Kétpóra az uradalomba gépésznek, — oda ahol apám, nagyapám is szolgált. S festegettem ... — Ezt nagyon bizonytalanul mondta... Az igazsághoz tartozik, hogy ezekből az évekből egyetlen képe sem maradt fenn... Kacsalábon forgó várakat, haty- tyúkat festett. Szóval hátat fordított a valóságnak. Újra huncut pillantás, megbocsájtó tekintet, majd mintha messzire menne: — Ha az ember nem leié örömét a valóságban, kitalál magának egy álomvilágot. Menekül, — így is mondhatjuk. Mert az emberi lélek a hajszolt vadnál is üldözöt- tebb tud lenni. Körülöttem Téli kihajtás Kada István: „... messzire kell látni” Szeretem a napsütést. Legfeljebb most. hogy megöregedtem, jobban észreveszem az árnyékokat is. De azt is ám, hogy a lapályban a fák magasabbra nőnek. Közelebb akarnak jutni a Naphoz? Biztosan így van. A természet mindig tudja, hogv mit csinál. Azért festem én a természetet. — Elégedett ember? — önmagunk ellen minek lázadni? Akkor boldogtalanok leszünk. Az a fontos, hogy valahogy a völgyből is messzire lássunk, összepakolom a képeimet, elviszem őket a kiállításra. Ha látni akarják az emberek, hát nézzék. Egyszerű ez nem ...? — Köszönöm a beszélgetést. Tiszai Lajos A tanúk „csapata” jobb oldalt a házmester (Bajcsay Mária) Pokoljárás tanulságokkal A tanúk című Déry-dráma ősbemutatójáról Régen jöttem ki színházból olyan szorongató érzésekkel és olyan nyomasztó élménnyel, mint A tanúk bemutatójáról, amely egyszerre: fájdalmas emlékezés, megrázó pokoljárás és elgondolkodtató tanulság. A dráma a zsidókról szól, de nem zsidódráma. Szükségszerűen nem kell annak lennie, mert minden megalázott, méltóságától igazságtalanul megfosztott ember nevében beszél. Középpontjában ugyan egy hírhedt törvény, a zsidótörvény és annak következményei állanak, a sárga csillag kötelező viselésétől a gettón át az esetleges haláltáborig, majd a felszabadulásig, s azok, akik mindezt „tétlenül” szemlélik, azaz a tanúk — alapvető problémája azonban a mindenkori teljes emberi emancipáció, nemre és fajra való tekintet nélkül. Ezért is tiltakozhat igazságérzetünk hevesen a/ üldözöttek sorsának láttán — egy család tagjainak sorsát tárja elénk a dráma —, ezért háboroghat erősen ‘el- kiismeretünk, túl a mega'á- zottaknak és meghurcoltak - nak kijáró természetes emberi rokonszenven. Hát mindez lehetséges volt? — kérdezzük magunktól előadás közben is, holott tudjuk: ez már, sajnos, történelem. Láthatóan a szerzőt, Déry Tibort sem az érdekelte elsősorban, ami megtörtént, sokkal inkább a mindez hogyan történhetett meg kérdése izgatta, amikor A tanúkat megírta. Egyszerűen: az okokat kereste — okulásul. És így jutott el a felidézett események szereplőinek magatartásához, gondolkodásmódjuk, osztályviszonyaik feltérképezéséhez. Drámája: különböző emberi magatartások tükre — képekben megkomponálva. Kissé lazán összefűzve, mintha a szerző sietett volna, hogy friss gondolatait papírra vesse, talán ennek is tudható be a vázlatosság, a darab szerkezetében itt-ott tapasztalható következetlenség; a kezdetben szabályosan lezáró songok például a végere teljesen elmaradnak, mintha már nem jutott volna rá idő és erő. (Csak sajnálni lehet, hogy a bemutató istápolói nem „merészkedtek” odáig, hogy ezt a feltűnő hiányosságát nem pótolták „saját erőből”, anélkül, hogy megsértették volna a szerző szuverenitását). De ne elégedetlenkedjünk: nem volt-e elég „teher” az, hogy Csizmadia Tibor rendezőnek és az ügyszerető társulatnak olyan drámát kellett valósággal életre támasztania papírsírjából) (könyv alakban ugyanis többször megjelent), amelyről sokan azt hitték már, halott; a színházi szakma érdektelensége teljesen eltemette. így azután évtizedekig nem is derülhetett ki róla, hogy színpadi életre való-e, vagy csupán könyvolvasmány. Tehát amire hosz- szú időn át nem akadt vállalkozó — ne keressük, ml okból — arra most vállalkoztak a szolnokiak, s ez mindenképpen dicséretes dolog, még akkor is, ha a bátorság önmagában nem művészi tett, csak a végeredmény teheti azzá. Nos, Déry furcsán irónl- kus, talán még ma is kényes témájú, formáját tekintve brechti ihletésű munkája avatott kezekbe került. Mert bár a dráma eredendő gyengeségeit az előadás csak részben tüntette el, néhány helyénvaló dramaturgiai kozmetika a dráma javát szolgálja, s az egész nagyvonalúsága, valamint a részletek gazdagsága nemes egyensúlyt mutat. Az egységes színpadi vízión belül — a cselekmény különböző helyszínei is egyetlen szín - padképbe fogalmazódnak bele — sajátos színek jelennek meg az előadásban, a megbocsátó és türelmes magatartás „finom pasztelljeitől” a durva közönséges „rikító sárgájáig”. (Például Lajos bácsi rajzában vagy a csavargó figura megrajzolásában). Az egységes benyomást a jelképesnek is felfogható színpadi építmény kitűnően szolgálja, a függőlegesen kimetszett utcarészlet; fent a világ „szemrevaló ügyes fele” pompázó fákkal, és lent a mélyben egy ellentétes másik világ, a földalatti vasút komor aulája. Színpadi ötletesség, látványosság és szemléletesség nyilvánul meg az Antal Csaba tervezte, a lelki pokoljárásnak ebben a kifejező színpadi környezetében, a hangulatában érdes, nehéz, baljósán homályos képi világban, amely a léptek alatt meg-megzörrenő kavicsaival éppoly nyugtalanító, idegborzoló tud lenni, mint a darabbéli Kekemen doktorék borzongató sorsa. Ebben a színpadi miliőben talán még az se tűnik furcsának, hogy egy szobabelsőt mindössze egyetlen fehérre festett kerti pad jelez. Formájában alapvetően kimunkált előadás, a tanúk kórusának mozgása is jól illeszkedik a folyamat egészébe, amelyben menetközben akad azért tempótlan, kissé nehézkes mozzanat. Lásd Kelemen doktor és feleségének vontatott jelenete az első részben, amit persze a feleséget alakító Juhász Róza visszafogottsága is szülhet. aki meglehetősen lassan lendül cak bele a játékba. (Megjegyzem az előadás helyenkénti komótossága, a játék lassú szívverése nem tudni rendezői szándék avagy színészi tanácstalanság eredménye. Tapasztalataimat a premieren szereztem). Szó esett már a darab gyengéiről, hogy a szerző bizony kissé darabosan fejezi ki magát a dráma műfajában, de Déry író, aki ennek ellenére is tud figurákban. sorsokban gondolkodni, s korának tapasztalataiból általánosabb érvényű igazságok megfogalmazásához is eljutni; a passzivitás, a közömbös szemlélődés, a hatalmat kiszolgáló, önző szűklátókörűség társadalmi megítélésének, sőt elítélésének gondolatáig. Egészen odáig, hogy megérlelje bennünk a felismerést: az ember nem lehet sem önmaga, 6em mások sorsának csupán a tanúja. Erre utal egyébként a dráma befejező mondata is, amikor a felszabadító orosz katona törve a magyar szavakat azt kérdi a pincébe bújt zsidó üldözöttektől: Miért nem szabadítottátok ti fel magatokat? Más kérdés, hogy ez a helyes igazság sem a drámában, sem az előadásban nem bontatik ki igazán meggyőző erővel. Népes színészcsapat szorgoskodik kisebb-nagyobb szerepekben, ki-ki tehetségének arányában járul hozzá az előadás létrejöttéhez, jól oldják meg színészi feladatukat. Játékával azért kidomborodik — a rendezői szándék is ez, hogy a házmester szerepe megnövekec1- jék — Bajcsay Mária, aki házmesternőként szinte az előadás főszereplőjévé válik: nem a megátalkodott gonoszság, inkább a hatalom élősdi, ravasz „szolgálólánya”; „ördögien”, ügyesen játszik, de valahogy nem igazán „ördög” ebben a szörnyű pokolban. Figyelemre méltó Vallai Péter halk- szavú Kelemen doktora, aki bár látszólag nyugalommal viseli el megaláztatását, súlyos terheit, egy-egy váratlan kitöréssel azonban jelzi, hogy lelkében vad küzdelmek dúlhatnak. Megemlítendő továbbá Koós Olga finom eszközökkel megteremtett nagymamája, szinte „észrevétlen” áldozza fel magát fiáért; emlékezetes alakítás, bensőséges azonosulás a szereppel. Érdekes Kátai Endre ravaszkásan humoros, bölcs, de ugyanakkor kellő pillanatban határozott Lajos bácsija, színesen formálja meg Philippovich Tamás a csavargó figuráját, Tóth Tamás szervezett munkása keményen határozott, markáns. A versekhez Selmeczi György írt gunyorosan szellemes zenét. Megtörtént tehát az, aminek régen meglett volna az ideje; gazdagabbak lettünk egy ősbemutatóval, és szertefoszlott egy több évtizedes tévhit: A tanúk igenis n.eg tud élni a színpadon — ha nem is hibátlan mű. Ez a mostani tisztességes előadás legalábbis ezt muValkó Mihály
