Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

I 8 Irodalom» művészet 1986. JANUÁR 25. sarki kofánál kivá­lasztotta a legszebbik három almát. Fényes­re subickolt jona­tánalmák voltak. Ke­mények is, meg pu­hák is egy kicsit. Olyanok, akár a Haj­nalszemű mellecskéi, a Jolié. Az almáról ez jutott eszébe mindig. S ha a leányra nézett, akkor az alma. Kivált, ha úgy felülről néz­hette, amikor hajladozás közben meg-megnyilt kissé a blúz, s ki­buggyant félig a gömbölyűség. Aki igazi gömbölyűt akar látni, az a Joli blúza alá nézzen. Az iskolá­ban sem taníthatnák meg semmi másról jobban, mi az, hogy göm­bölyű. — Nincs jobb az ízes jonatán- almánál, én mondom Jobb, mint a narancs. Legyen szerencsém máskor is, Frank úr — mondta a kofa, miközben gondosan egyen­ként zacskóba rakta az almát. Mióta rendszeres vásárló, és csak a legszebb darabokat veszi, külön kiszolgálásban van része, akár egy igazi úrnak. Az olyan ember, aki ekkora gondossággal válogatja ki a legpuccosabb, leg­szebb almákat, s nem harap rög­tön beléjük, vagy nem rakja egyenként a piszkos zsebébe, az nem is lehet más, csak úr, Frank úr jelen esetben. Nem úgy, mint az építkezések­nél. Ott hol öregnek szólították, hol pedig Frank bácsinak. A su- hancok rendszerint azt mondták, hogy papa. öregkorára a pallé- rosmunkát felcserélte a raktárke­zeléssel. Egész nap hagyják sza­naszét a szerszámokat, és ne dög- lesszék bele a maltert a ládákba. Szép foglalkozás. Hiába, az ember hogyha megvénül, már csak ilyen jut neki. Vesződhet folyton a leá­nyokkal, s szidhatja napszámra a suhancokat, hogy ne vihogtassák állandóan őket. Télen a feneküket ütik, hogy csak úgy porzik a va- telinos nadrág, nyáron pedig in­kább a combjukat fogdossák, mintsem a lapát nyelét, fgy aztán csoda-e, ha kiabálás közben meg­megakad rajtuk az öreg szeme is. Hát ha még mellesek is. Amikor a malterostargoncát megemelik, s nagy hirtelenül kiegyenesednek, a két bimbójuk úgy elkezd hegye- sedni, hogy lehetetlen meg nem látni. Ilyen huncut foglalkozás ez. Az almákat még egyszer meg­törölte, kabátja ujjával subickolt egyet még rajtuk, örüljön nekik Joli, ha megjön. Ilyenkor már el­kezdik a lapátok tisztogatását, s a targoncákat egymásra hordják. Ebben az évben lett hatvannégy éves, még ráhagytak neki a rak­tárban egypár évet, mielőtt nyug­díjazták. Ekkor gondolt arra, hogy jó lenne, ha volna valaki a ház­nál. Addig naponta eljárt az épít­kezéshez, megvolt a kosztja, az el­foglaltsága, s nem érezte annyi­ra, hogy egyedül van. öreg aggle­gény maradt. Az almákat belerakta egy tá­nyérba, s odatette az asztal köze­pére. Amikor Joli megérkezik, az első dolga az lesz, hogy elkezdi harapdálni. Rémesen szereti az al­mát. Faluról került a fővárosba, azért olyan almás. — Hallod-é, te Joli — mondta egy napon a leánynak, mikor már tudta, hogy nyugdíjazzák —, lak­hatnál éppen nálam is, ott jobb helyen lennél, mint azon a leány­szálláson. Legalább lenne, aki megfőzzön esténként. A lány előbb azt mondta, hogy nem nevetteti ki magát. Még azt találják mondani, hogy összeállt egy ilyen vénséggel. — Legalább nézd meg — egyez­kedett az öreg. — Ott olyan he­lyed lesz, mint egy hercegnőnek. Ekkor volt Joli tizenkilenc éves. Ezelőtt egy fél évvel. Azóta ott lakik az öregnél. Előbb csak meg­nézte a lakást, s azt mondta, hogy gondolkodik. Szoba-konyhás, föld­szinti lakás volt, amúgy rendes. Nem volt benne nem tudom, mi­lyen bútor, de megvolt minden, ami kell, s tiszta is volt. Arra a napra, amikorra ígérkezett az öreg Frank kisubickolt mindent, akár az almát szokta. Annál tény­leg jobb volt, mint a leányszállás, amelyiket ideiglenesen rendeztek be egy sivár raktárban, a hirtele­nül megszaporodott létszám miatt. Már építették azonban az újat — Jól van — mondotta végül Joli —, csak aztán rendesen visel­kedjék. A fene egye meg. Nem elég ba­ja az az embernek, hogy elmúlt már hatvannégy éves, hanem viJ selkediék ráadásul rendesen is, amikor azon kellene örülni, hogy ebben a korban rendetlenkedni is képes még. Nem is olyan egysze­rű dolog ez. Először is: az ember állandóan olyan közelségben érzi egy ilyen tizenkilenc éves lány pattanásig feszülő cipóit, mint­hogyha most szedték volna ki a kemencéből. Teli van velük az egész szoba. Hol szemben cipó, hol oldalról cipó. Amikor vetkőz­ni kezd, akkor a ruhával együtt megemelkedik jó kétarasznyit a kombiné alja is, pedig amúgy sem hosszú. Ilyenkor látni lehet egé­szen a bugyogójáig. Amikor aztán magára húzza a hálóinget, s leha­jol a lerángatott bugyiért, be le­het látni egészen a derekáig. Ilyenkor szinte kézbe vannak a cipók. Hát hogy viselkedjék rendesen az ember, még ha el is múlt hat­vannégy éves. Egyik délután azon kapta rajta a leány, hogy erősen leskelődik. Máskor is látta, hogy nézi, ami­kor éppen vetkőzik, de hát ennyit még igazán csinálhat. Akkor dél­után meszet hordtak, s amikor hazament, a nagy lavórt odaállí­totta a konyha közepére, hogy tetőtől talpig mossa le magát. Amikor végzett, s a szobába veze­tő ajtót kinyitotta, a kulcslyukkal egy magasságban ott guggolt az öreg Frank. — Nem szégyelli magát, maga vén kujon! — kiabált rá az öreg­re. — Nézni csak szabad ... morgo­lódott röstelkedve válaszul. — Hát már azt sem szabad? Harag azért nem lett belőle. — Olyan vagy, galambom, mint a hajnalszemű leány — mondo­gatta neki az öreg Frank. — Öröm, ha nézhet az ember. — Milyen az, hogyha valakinek hajnalszeme van, Frank papa? — kérdezte Joli mosogatás közben. — Felénk azt hívják hajnalsze­műnek, aki már felébredt ugyan, de a tekintetében még ott lap­pang az álom. — Hát már a szemeim is néze­geti? — évődött vele a lány. — Ide figyelj, te hajnalszemű, mondok én neked valamit. Ha te felhánytorgatod azt is, hogy kí­váncsiskodók reád, akkor vagy szent vagy, olyan nagy szent, ami­lyen még a Mária se volt, vagy pedig smucig. Ezért te engem ne gyalázzál, mert ettől még akár apostol is lehetek. Joli ilyenkor nagyokat nevetett, s rá-rácsapott az öreg kezére, ha nyúlkálni is próbált. — Nagy lator maga, Frank bá­csi — mondotta, —, miért nem nősül meg, hogyha ilyen fiatal? — Mert nekem az olyan vénsé- gek, akik hozzám jönnének, az olyanok nem kellenek. Nekem csak olyan kéne, amilyen te vagy. Na. Akiknek mejjük is van, fe­nekük is van, s nincs tele gyűrő­déssel a hasuk alja. Na. Olyan szép sima és feszes a hasukalja, mint a tied. — Hát azt maga honnan tudja, hogy milyen? — Meglestem, azt is. Na. — Ha tudtam volna, hogy ma­ga ilyen leskelődős, nem mertem volna ideköltözni — mondotta ne­vetve a leány. fél év alatt az öreg Frank egészen meg­fiatalodott. Délcegen, egyenes testtartással kezdett járni, s na­ponta borotválkozott. Estére mindig bevásá­rolt mindent, a leány felírta szépen, hogy mit hozzon, s ment. Az almáról sohasem fe­ledkezett meg, s időnként vett hozzá egy-egy búkét virágot is. A virágot is mindig ugyanattól az utcai árustól vette, akárcsak az almát, hogy engedje válogatni. Ha netán célzások érték, hogy ugyan bizony kinek viszi, titokza­tosan mosolyogni kezdett. — Egy hajnalszemű leánynak — mondot­ta, s vágott hozzá a szemével. A virágárus úgy tartotta szá­mon, mint a hajnalszemű leány jegyesét. — Na, hogy van a szép hajnal­szemű menyecske, Frank úr? — Egy idő után már így kérdezte. — Kötöttem neki egy szép búzavi­rág-csokrot. Jó magának, Frank úr. Hogy maga milyen jól bírja? — Mindennek megvan a titka — felelte Frank — Szív kell csak hozzá, tapintás kell hozzá, s ér­zék a formák iránt. Azon a napon, amikor Frank azt a három szép kipucolt jona­tánalmát vitte, Joli, a hajnalsze­mű leány, nem került haza, csak késő este. Az utóbbi hetekben máskor is jött később, de ilyen későn még soha. Az öreg Frank nyugtalan volt. Kiment többször is a legközelebbi sarokra, hogy vajon nem látja-e. Amikor végre hazajött, az almákra rá se né­zett. Ilyen még nem fordult elő. — Alma — mutatta az aszta­lon az öreg, mert hátha nem lát­ta meg. — Kell a fenének az almája — csattant fel a leány. — Hogy én milyen marha vagyok. Tudhattam volna, hogy ez lesz belőle. — Mi? — Az, hogy magával összeáll­tam. Hogy lefeküdtem egy ilyen vénségnek. Világ szégyenét csi­nált belőlem, hogy süllyedt volna el akkor, amikor idecsalogatott. A szekrényhez lépett, s elkez­dett csomagolni. — Megbolondultál?! — bódult el az öreg Frank is. — Ki mond­ja ezt reád, hadd halljam? Azt halljam, hogy ki mondja! — Lajos! — fordult a szája sí­rásra. — Megtudta, hogy nem a rokonaimnál lakok. Eddig úgy tudta, hogy a bátyáméknál. Ugve, megmondtam azt is, hogy rende­sen viselkedjék — szedegette ki egyenként a ruháit. — Hát nem volt ez neked elég rendes? — Nem hát — csapta be dühö­sen a szekrényajtót Joli. — Mert kukucskált is, meg nyúlkált is. — Jól van, na — ült le az öreg Frank —, jól van. Mondd meg, hogy hol találom meg azt a La­jost, s majd beszélek vele. — Maga csak ne beszéljen sen­kivel. Elmegyek, s kész. Akkor éjjel még maradt, de másnap visszaköltözött a szállás­ra. Amikor reggel öltözködni kez­dett, nem volt már mérges. In­kább csak szomorú volt. — Nem kellett volna idejöjjek, Frank bácsi, most magának is csak bánatot okozok — mondta. — Hiszen nem volt maga rossz ember hozzám. Huncut volt s virgonc, de nem volt rossz. — Elmész hát, te hajnalszemű leány, itthagyod az öreg Frankot — ölelte magához. — Hadd néz­Pátkai Tivadar: Amióta az eszemet tudom, min­dig az ablakhoz tapadt a homlo­kom, ha odakinn hullani kezdett a hó. Hogy miért van ez, nem tu­dom. Csak annyit tudok; jó, na­gyon jó nekitámaszkodni a messzi hóesésnek. Legalábbis szemmel, de lélekkel is. Először azt gondoltam, hogy csak a gyereknépség és az ilyen magamfajta „széplelkek” tudnak lelkendezni a hulló hó láttán. így van ez másokkal is, tapasz­talom, mert látom a szemközti la­kótelep több tucatnyi ablakában. Még pár perc és gyermekricsaj szállingózik szemben a hóval föl­felé. Máris csikorognak a szánkó­talpak a félcentis havon. Üjabb öt perc, s a cipősarkok erőszakos ko­pogása halk zenévé szelídült. A zelek meg még egyszer utoljára. Többet már úgysem fogok meg­látni soha senkit Aznap este az öreg Frank nem tudott mit kezdeni magával. Dél­után sakkozni volt, de állandóan vesztett. Ott is hagyta 'hatkor. Elindult, hogy sétál egyet. Észre se vette, hogy ott megy el éppen az almásbódé előtt. Az almaárus .hangjára figyelt csak fel. — gyönyörű ma az almám — kezdte el mutogatni Franknak —, apróbb, mint szokott lenni, de akár mint a vaj. Még olyan friss volt az új hely­zet, hogy zavarában egy kilót kért. Kezében a zacskó almával be­ment a közeli italboltba, s meg­ivott egy korsó sört. A Mátyás té­ren találkozott egy ismerősével, akivel még Szajolban dolgozott együtt. Behívta egy fél deci rum­ra. Mikor megitták, a szajoli em­ber visszafizette, de ekkor egálba kerültek. így megint rendelt, de megint egálba kerültek. Az utolsó pohárban végre megállapodtak aszerint, hogy a szajoli embert 6 hívta meg. Az újabb kiegyenlítő rumra nem is kerülhetett sor, mert a szajoli rohant az állomás­ra. Az öreg Frank az almáival egye­dül maradt ismét. Amikor kilé­pett az italboltból, a huzatos ut­ca friss levegője elkezdte simo­gatni az arcát. Jól jött az a hu­zat Egy kicsit bizonytalan lép­tekkel, de elindult haza. Aztán eszébe jutott, hogy nem vett semmit vacsorára. A fene egye meg. Mégiscsak jobb az, ha van valaki a háznál. Meg kéne nősül­jön. Mostanában annyiszor olvas olyasmit az újságban, hogy hat­vanöt-hatvannyolc éves, magát jól bíró, nyugdíjjal, lakással ren­delkező ember feleségül venne egy korban is hozzáillő, nyugal­mat szerető élettársat. Jelige: „Késő ősz”, ő nincs is még, csak alig hatvanöt éves. nkább elpusztul. Pusztuljon el így egyedül, hördült fel macában, Lapos, to­kás, ráncos képű vénasszonyok mel­lett? Soha. Inkább elpusztul. Észre se vette, hogy amint megy, hango­san beszél. — Hogy én állandóan azt a lefittyedt bőrű képit néz­zem? Inkább elpusztulok. — Azér se engedem, hogy en­gem megvénissenek. — Elmentél, Hajnalszemű... Hát rossz voltam én hozzád, te Hajnalszemű? — Igaz, hogy mekukucskáta- lak... ez igaz. Az is igaz, hogy néha mehfoigftaak. IMehfogtam azokat a szép amáidát. — Most is viszek neked egy egész kilóal. Elmentél tőlem, de én akkor is viszek. — Az öreg Frankot nem lehet csak úgy mehvéniteni... Útközben gurulni kezdtek az almák. A sok markolászástól ki­szakadt a zacskó feneke. Mire ha­zaért, nem volt már semmi a zacskóban. A konyhában az a kifényesített, három szép jona­tánalma várta, melyeket az előző napon vásárolt. I hangok itt találkoznak, itt erősöd­nek föl a nyolcadik emelet körül. Nemsokára megjelenik az első házmester. Aztán a második, a harmadik. Ki seprűvel, ki lapát­tal, ki sóval a kezében. Kezdődhet a természet bunkó­zása, gondolja a „széplélek”. Mind­ez idáig rendben is lenne. Elvégre ki engedheti meg magának, hogy maholnap derékig érő hóban gá­zoljon? Ám az én cipőmnek más véleménye is van erről. Mármint arról, hogy hóban jobb járni vagy sóban! Szóval serényen munkálkodnak a házmesterek lépcsőháztól lép­csőházig. Mi sem természetesebb, hiszen többek között ezért is kap­ják a lakást és a fizetést. Szakad a hó, harmadik órája ál­lok az ablaknál. Az utcán a jár­művek és gyalogosok egyaránt úgy közlekednek, mint valami lassított filmen. A házmesterek fogyatkoztak. Az utóbbi órában hárman is „bead­ták” a derekukat a hónak. Már csak egyvalaki bírja szusszal. De amott, a két lakótömb között még nem jelent meg senki sem. Nem is fog, súgja egy belső hang, súgja a tapasztalat. Annál az egyszerű oknál fogva, mert az a hó SENKI­FÖLDJE! Szaporodik a hó-senkiföldje or­szágszerte. Lórincz László: A hajnalszemű lány jegyese Fiúportré Férfiarckép Kiss Benedek: Égi szarvas Irtáson mégha)szolt szarvas: a zene erdőbe fut. Fájó testét szép ravatalnak, avarnak ott vesse, ott. Zöld makogású lombok, Zöld tipegésü levél - hárfáját: a halott agancsot tépi, tépi a szél. Sétálj ötszáz métert egy járdán! Olyan, mintha sakktáblán sétálnál. Ebben a házban öregek lakhatnak, nem bírhatják már az üres lapá­tot sem. Amott beépítetlen telek, majd tavasszal lesz gazdája. Me­gint másutt; a nagyhírű vállalat irattárépülete; ide nem jutott csak adminisztráció, akiknek tény­leg nem feladatuk a lapátolás. Még mindig esik. Itt már nem segíthet egy-két marék só! Emlékszem, volt idő, amikor a falumat másfél méteres hó szakí­totta el a világtól; a kenyértől, a kórháztól. Igaz, akkor még hasas kemencében sütötték a kenyeret, két hétre valót általában. Néha- néha tévedt a faluba a pannonhal­mi pék, hátán a fonott kosárral. Szülni sem mindenki a kórházba járt. Jó, hogy ma odajár minden anya! Emlékszem, a hó legrosszabb esetben is csak két napra zárta el a falut. Nem volt még a tájékon sem lánctalpas jármű. De volt hó­lapát. Nekem is, ötéves gyerekhez méretezett. És minden családban volt. Kettő, három, a családtagok­tól függően. Hazudnék, ha azt ál­lítanám, hogy nem volt a hónak akkoriban senkiföldje. Volt, de közel sem akkora, mint manap­ság. A szél akkor is 80 km-es se­bességgel hordta a havat. a A Volt idií... lesz idő...

Next

/
Thumbnails
Contents