Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

9

1986. JANUÁR 18.

Irodalom» művészet

Tarjáni Imre:

Zsuzsa-versek

Szerettelek

hasonlatok nélkül

emberi módra

most hogy lepergett

megfakult a fénye

szeretnék megkeresni egy tiszta órát

mit nem zavart semmiféle indulat

mikor a világ csak két test öröme volt

a halványodó csillagok alatt

Az utca megrugdalt, elfeküdt, kemény. Szitál a hó, feketedik, arcod tör felém. Mozdulok, ígéretektől terhesen,

—zsibbadás kicsinyt.

Szorítanálak, elcsuklik kezem és aprókat legyint.

Birtalan Ferenc:

Mártély

Mártély vize mély, szürke árok öreg fák, alvó kormoránok Szél se leng rá az ősi csendre Égre bámul a békalencse Útján elindul, ég a nap Születőben a pirkadat Haláltalanul tiszta minden Magam vagyok, s talán az isten

Péreli Zsuzsa: Hölgy állatkával

váróteremben magában áll egy hatalmas aktatáska az asztalon. Másképpen kellene hívnom, mert ebben aktát sohasem hordtak. Cipelődésre való, s hogy szét ne essen, rátervezett szíj erősíti. Műbőr, azokkal a belepréselt krokodilpikkelyekkel. A disznóölés paprika-, majoránna-, fokhagymaszaga árad belőle. Szinte leültetne az asztal mellé a vasalt, televésett padra. Tulajdonosa nincs itt. Micsoda bizalom az emberekben! Ez a vidéki bizalom.

Járkálok a hideg váróteremben. A kályhánál kiszóródott hamu, vörös, salak. Talán hajnalban befű- töttek, de már kora este van. Nézem a vaskosár-szemétgyűjtőt, a padokat, a fali ábrát. Agresszíven fölpingált, dús szemöldökű, ókulá- rés, hosszú arc. Egészen más közelről, tudom, az állomásfőnök sose közelítette meg annyira, mint most én. A táska még mindig egyedül, előbb vonzott, már elriaszt magától, mintha csapda lenne. Bejön a vidéki ember, leemeli a táskát, viszi valahová a disznótorost. Egyedül vagyunk, s olyan valószínűtlennek tűnik, hogy mégis utazunk szombat este Pest felé.

Üres a vonat, a kupém. Nehezen: szalad valaki a forgalmi irodából, és hozzám ül le. Éppen onnan száll föl egy civil — különös, mért lenne különös? — morfondírozok tovább —, mért ne lehetne a forgalmista barátja, rokona?

Ha sokan ülünk, egyszerűsödnek a kapcsolatok: egy felé, együtt érünk oda, netán együtt siklunk ki — semmi más. Ketten a legnehezebb, legalábbis az elején. Az első osztályon általában nem beszélnek, lelki kényelemből. A másodosztályon, aki nem szól a másikhoz — mogorva, magánakvaló: De hogyan kezdjük? Ha magányos nő ül, jobb nem bemenni, fölér az utcai leszólítással, bár lehet, éppen arra várna az a nő. Diákkoromban százötven kilométert végigcsókolóztam egy fonólánnyal: másnap nem jelent meg a randevún, természetesen. Elkezdődhet a kapcsolat: Lehúznám az ablakot, Nem haragszik, ha rágyújtok? —1 indító mondatokkal. Az öregek nem fontolgatják; fölszállnak és társalognak. Hány élettörténetet hallottam már! Utaztam a világháború hőseivel. Hallottam, ki milyen szörnyűségeket élt át, megmenekült, és legnagyobb hősiessége, hogy elmondhatja nekem.

Útitársam kapatos, egyszerre a közepébe vág, nem ordenárén, inkább kedvesen.

— Volt már maga Nyugaton?

—< Voltam Párizsban, Norman- diában.

— Normandiában. Erről egy film jut eszembe...

— A partraszállásról...

— Nem... nem..., na mindegy. Én voltam Svédországban. Rágyújt?

— Gyöngébbet szívok, Helikont.

— Én is, de nem lehetett Nagy- dorogon kapni. A testvérem ide jött férjhez.

— Hangjában, mozdulataiban éreztem azért némi agresszivitást, hát megkérdeztem, pesti-e, de ahogy később elbeszélgettünk,

— Hova megyünk? — kérdezte.

Jegenyét nem lepte meg a kérdés, mint ahogy nem bántotta az örrg csoszogása sem. Megrántotta a vállát, s szinte magának mondta:

— Az öcsémhez.

Amikor beértek az udvarra, a kutya nyüszítve kúszott melléjük, s nyalogatta a csizmáját.

— Nyughass! — csitította Weiss.

Amíg az ajtóig ért, előszámlálta

a pénzt. Kopogtatás nélkül nyitott be.

— Meghoztam — nyújtott kezet az öccsének.

— Még nem kellett volna — mentegetőzött a másik nagyon halkan, s érezte, hogy mást nem tud mondani. Nézte a bátyját, s megismételte a mondatot: — Még nem kellett volna.

Jegenye ment elől, s nem is törődött vele, hogy csoszog az öreg a háta megett, hogy kopog az öccse csizmasarka, s nem figyelte a pusmogásukat sem.

— Hová megyünk? — kérdezte az öccse.

Legszívesebben hátraszólt volna, hogy csak ő megy, de aztán arrq gondolt, hogy ma nem bánt meg senkit.

—• Anna nénédhez — mondta.

Az öregasszonyt az udvaron találták. Kukoricát morzsolt a tyúkoknak. Amikor meglátta őket, a kosárba dobta a csövet, lepallta a kötényét, s várta, hogy mi lesz.

— Jó reggelt! — köszönt rá Jegenye, s még mielőtt fogadhatta volna az öregasszony a köszönését, mondani kezdte a kigondolt szöveget: — Azért jöttem, hogy maga fog az én házamba költözni, ezt meg eladják, s a pénzt elosztják az öcsémmel — mondta, s indult visszafelé.

Enyhén himbálta a kezét, s mégis volt valami feszes a járásában.

A többiek suttogva mentek a háta mögött. Az öregasszony töröl- gette a szemét, s hallgatta, amit Weiss mesél.

— Hajnalban kivágta a fenyőt — mondta az öreg, és sokatmon- dóan felemelte hüvelykujját. — Aztán átjött hozzám a kocsmába, rendelt egy egész deci pálinkát, ilyet máskor nem csinált. Ez eddig kettő — suttogta az öreg, s felmutatta még egyszer bütykös hüvelykujját. — Aztán azt mondta, hogy megfáradtam, Weiss bácsi. Ez három — susogta az öreg, s kérdően az öcsre nézett.

— Hová megyünk? — kérdezte az öregasszony, s Jegenye tudta, hogy szerencséje van. Megérte azt, amit ritkán érnek meg az emberek. Saját temetését látta andalgó gyászmenettel.

— Haza — mondta nagyon halkan.

Viaskodott. „Még nem rendeztem el mindent. Le kéne gyalulni a fenyőcsonkokat, s belevésni a

neveket. Még végrendeletet sem írattam. Kéne még egy nap” — gondolta magában.

A Fekete-hegyről fütyülve tört a völgybe a szél.

— Mindjárt kisüt a nap, s te addig meg fogsz halni — suttogta egy hang.

— Te ki vagy? — kérdezte Jegenye.

— Én a te halálod vagyok — mondta a hang.

— Nem tudnál várni? — kérdezte Jegenye.

Aztán ismét a szél sivítását hallotta, s fölnézett az égre. „Egy félóra múlva kisüt a nap” — gondolta. Hátrafordult.

— Ha életben maradnék... — kezdte.

— Hívjunk orvost? — kérdezte Weiss.

Jegenye legyintett.

— Ha életben maradnék, csinálnék valami nagyon jó dolgot. Mert mit csináltam eddig? — kérdezte. Aztán újra megkérdezte. — Mert mit csináltam eddig?

Szédelegve állt, s bámulta, hogy lesütik szemüket a többiek.

— Valamit csinálnék — mondta, s hirtelen megijedt. Rémületében meghajtotta fejét, megcsuklott a térde, s könyörögve mondta: Én nem is akarok meghalni. Én még nem is éltem.

Aztán eszébe jutott, hogy még mielőtt kisüt a nap, haza kell érnie, s nekiiramodott.

Otthon érték utol a többiek. Nézték, hogy fekszik az ágyon, s az öregasszony összekulcsolt kezekkel imába kezdett.

— Nem halok meg?! — nyögte.

— Nem — mondta az öregasz- szony.

Egy sötét árnyék takarta el az ablakot, s egyszerre kapták fel fejüket mind a négyen.

— Gyere ki, Jegenye! — dörögte egy mély hang.

Remegve botorkált az ajtóig, az öccse segítette, hogy el ne essen a küszöbön.

Egy hatalmas, felszerszámozott fekete ló állt az udvaron. Fehér szárnyai voltak, s tüzet fújt az orra likán.

— Én hívtalak — mondta a táltos ló.

És Jegenyének megjött a kedve, mert felismerte.

— Te vagy az esőt hozó, te vagy a napot hozó — mondta Jegenye, és simogatta a táltost.

—> Adj parazsat ennem, Jegenye gazdám, s aztán majd mindig együtt leszünk, hogy valamit csináljunk. Én az erőmmel, te az emberségeddel — mondta a táltos, s magába szívta az égő parazsat, amit eléje tettek, aztán megsuhogtatta szárnyait, s elrepültek.

Az öregasszony megtörölte szemét.

— Ugye nem hal meg? — kérdezte. — Ugye nem hal meg, amíg nem csinál valami szépet?

Gesztikulál hosszú karjával, tenyerével kékbársony nadrágját csapkodja, az enyémet is. — Pardon, ne haragudjon! — megsimítja az ütés helyét.

Sárbogárdon vonatunkat a gyé- kényesi gyorshoz kapcsolják. Beszáll az új utas. Jó vonatra szállt-e, kérdezi, mert visszafelé megyünk. Tolatunk — mondom —, a szerelvényt a másikra kapcsolják. Üti- társam egy üveg sört hoz a büféből, kínál, a sörhöz semmi kedvem. Az új utas otthagy bennünket. Nagyon idegen lenne ebben az együttlétben.

— Ismeri az országot? Mert én azt mondom, először az országot kell megismerni. Én mindent tudok. Volt Pécsen, a Mecsek szállóban, ismeri azt a szobrot a szakadéknál, a pap prédikálás közben napszúrást kapott, lezuhant, azért van ott az a szobor. Meg Szentgotthárdon a határban a kereszt... Volt már Szentgotthárdon?

— A kaszagyárban.

— A templomban nem — legyint. — A kereszt helyén halt meg a basa. Elmondjam Szentgott- hárd történetét?

— Sok lenne.

— A bátyám azt mondja, Nyugaton a szabadság. Köpök rá. Agyvérzést kapott ötvennégyéves korában. Maga író. Ismernie kell Kőszegi Frigyest. Osztálytársam volt. Egyszer Sopronban találkoztunk, nem ismert meg, de én megőriztem a gyászjelentését.

Üjságkivágatot rak elém a pénztárcából.

— Írja ide a nevét!

—■ Gyászjelentésre nem írom.

— Akkor erre a papírra. Aha! Már ismerős. Valami tévé, ugye? Láttam. Sághegy... nem... Somló, igaz? Szóval, a bátyám öt évig Nyugat-Németországban élt, aztán ment át SVédbe. Húsgyári csoport- vezető. Mentek az ötvenhatosok, betanította őket, de a nyelvet nem akarták megtanulni. Mennyi időt áldoztam rájuk! — mondta a bra- tyó. Vitte őket orvosokhoz, tolmácsolt. Sok léhűtő, csak jól akarta^ élni. Persze, neki már két házg lett. Most a vagyonát négy felé osztják. Gyerek nincs... a nagysága meg... minek is nevezik?

— Élettársa.

— Ügy van. Megkapja az egynegyedét. Szóval maga író... írja ide, mit írt?

Fölírok néhány köteteimet.

— Nem nagyon kaphatók.

— Én mindent megkapok. Jóban vagyok a Rádió igazgatójával, a MÁV nyugdíjas vezérigazgatójával. Szentgotthárdi gyerek volt a Csákányi László is. Iszunk valamit?

Előre mentem, kértem, és azonnal fizettem.

— Ne nagyzoljon! Tudja, menynyi pénzem van nekem? — ezreseket mutat. — Az anyám adta. Most már megmondhatom. Huszonötezer forint az amerikai nyugdíja. Igyunk még!

Nem kértem. A fülkében bizalmasabbra vált.

— Somogybán volt a legjobb dolgom... Tudja, a határtól harminc kilométerre egész földalatti kórházrendszert építettek. Nekem kellett ellenőrizni, törzsparancsnok voltam. Lementem, fölkapcsoltam a villanyt... kórház, de nincsen benne senki... minden ott a helyén... Riadó! Orvosok, nővérek, ugrás!... Várják a sebesülteket... Régi! Akkor maga még sehol se volt.

— Határőr?

— Nem. Belső.

— Kék?

—! Műszaki. Aztán leszázalékoltak. Ezt az évet majdnem végig a kórházban töltöttem. Januárban újra befekszem. Sérv. — Hasára mutat, ágyéka fölött megtapogatja, mintha fájna. — Hol lakik?

— Uzsoki utcában, az Amerikai útnál.

zt a környéket ki szeretném törölni a térképről. Ott operáltak gerincsérvvel, többször. .. Azt mondta a főorvos, úgy vigyázzon, még egyszer nem lehet. Hogyan vigyázzak? Budafokon lakom... három szoba... kettőben a fiam, összeállt egy ve-t gyészmérnöknővel.

— Hány éves maga?

— ötven. Elmegyünk hozzánk.

— Nem lehet — mondtam. Föntfelejtette magát Kelenföldön, a fiáért akart telefonálni, vigyen engem is haza, falusi tojást adott volna, szabadkoztam. Búcsúzáskor letegeztem véletlenül. Egész testével integetett.

— Majd meglátogatom... Uzsoki utca. Ne felejtse a telefonszámomat!

Összeállította: Békasy Ildikó

— Rostock?

— Az.

—■ Szóval, kéremszépen, mi a foglalkozása?

Mindig valami szégyenlősséggel vallom be — dicsekvésnek tarthatják íróságomat, a költőt nevetségesnek, ahogy a szokásos szójáték bizonyítja. Most mégis meg kell mondanom egy utazási időre való bizalom érdekében.

— Nagyszerű! Micsoda megtiszteltetés! Tudtam, hogy ide kell szállnom. Látom ezt a furcsa kis emberkét, hát ide ültem.

— Mert ez a fülke az ajtóhoz a legközelebb.

— Hát, a finánc velünk utazott. Észrevette a beszédünkből, nem tetszik valami. Kézzel-lábbal mutogattuk, milyen drága a sör. Eljött velünk a második fordulóra, akkor már három üveggel kaptunk egy dollárért, aztán az aprót vissza... Aztán a finánc az apróból még hárommal. Így van ott. A tesóm vett csülköt, körmöt... A disznóhús háromszor olcsóbb a marhánál. A nagysága nem szerette. .. Mész a francba, mondta neki a bátyám. Megfőztük... Még Dániába is vittünk másnap... Letettük a szék mellé a sört, és néztük a pornófilmeket. A nagysága meg kint gubbasztott a szomszéd szobában, ránk se nézett... De aztán, mikor hazajöttünk Dániából, csak a csontok maradtak... mind megette, az anyja istenit.

— Mikor disszidált a bátyja?

— ötvenegyben. Szentgotthárdon laktunk. Az egyik nővérem New? Yorkban — mutogatja ujjain —, a bátyám Svédországban, az anyám Amerikából jött haza nyugdíjjal. Mit gondol, mennyi a nyugdíja?

— Sok.

—! Sok? Ha maga tudná? Jöttünk Dániából, ötórás út. Vannak ott a hajón játékautomaták meg minden. Bedobom a pénzt, és kiömlik egy halommal, dugtam egyik zsebembe, a másik zsebembe. Adtam a bratyómnak, a sógoromnak. Játsszatok!

Ketten

a

vonaton

vagy inkább ő beszélt nekem, nem bántam egészen a Déli pályaudvarig.

— Voltam Svédországban a bátyámnál. ötvennégyéves korában meghalt.

— Miben?

— Hogy miben? Eh! Szóval, mentünk a sógorommal. Az anyja istenit a büfésnek. Egy üveg sört egy dollárért adott. A finánc végigutazott velünk Hamburgig. Nem... Hogy hívják azt a várost Kelet-Németországban ?

A_

Ágh István: