Szolnok Megyei Néplap, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

—I

__

8

I

rodalom» művészet

1986. JANUÁR 18.

V.

Apáti Miklós:

teraszon reggeliztünk Nádaival és az ikreivel, és Ná- dai anyjával, mikor táviratot hozott a postás. Máder üzent: „Este joevoek stop jav stop Máder”. Nádai érdeklődve nézett rám, mit jelent a rejtélyes szöveg.

— Csak azt, hogy jön Máder. Megnézi a házat, mit tud vele kezdeni.

— Remélem, nem adtad el?

— Ezt? Becstelenség volna.

Bizony, a házra ráfért a tatarozás. Ám utunkat állta a kérdések kérdése: miből? Nekem a zsebemben volt a munkakönyvem, ezt még meg se mondtam Nádainak, s neki se lehetett sok költenivaló- ja, anyukája már hónapok óta vendégeskedett nála, s ha szerényen is, de evett. Főleg éjszakánként. Nem, nem titokban. Csak így szokta meg. Hogy egyedül eszik. Odahaza is mindig így szokta, mondta olykor.

— Iszik? — Nádai nem az anyjáról kérdezett.

— Elvétve...

— A mértéket...

Így beszélgettünk Máderről Nádaival. Elmondtam, hogy Máder mindenhez ért, főleg a házakhoz és a nőkhöz. A házak felépülnek, a nők otthagyják. Innen a vigal- mas tapasztalások erdeje. Könnyű eltévedni. De Máder nem olyan, ő mindig megtalálja a kivezető utat. Lám, most is.

Mintegy futólag megemlítettem, hogy egyáltalán nincs munkahelyem, de Nádait ez egy cseppet sem keserítette el:

— Remek! De hisz akkor ráérsz!

— Igen.

— Tudod, engem meghívtak Nürnbergbe, szakmai tanácskozásra, egy Esterházy-estet kellene bevezetnem.

— És én? — kérdeztem.

— Te addig itt maradsz az ikrekkel. Jó?

— Eddig jó.

— Meg az anyámmal. — A válaszolást ezúttal kihagytam.

— Kocsival mész? — kérdezte Nádai anyja.

— Repülővel.

— Kár — mondta Nádai anyja. Nagyon szeretett autózni. Azt hitte, Nádai is. De nem. ö repülni szeretett.

— A nagymama majd főz rátok, ránéz a gyerekekre is. Te csak azért kellesz, hogy legyen férfi a háznál.

— Lesz. Kettő is.

— Máder?

— Igen. Mire megjössz, rá se fogsz ismerni a házra. Kivakoljuk, megigazítjuk a kéményt.

—• A cserepeket is?

— Talán.

—■ Én meg próbálok kérni egy kis pénzt apámtól. Ha kijön elém a repülőtérre, már meg is nyertem a meccset.

— Szóval, apád is van.

—•. Remélem. Bonnban karmester, és ott jobban megy a népeknek.

— Klárikám, rám ne számítsatok — mondta Nládai anyja. Már nyugdíjas volt, korábban zongora- tanárnőként kereste a pénzt Ná- daira. Nádai apjától tizenöt éve vált el.

Máder már délután megjött, ©yöngéden utaltunk a távirat szövegében előforduló „este” szócskára, de Máder csak legyintett, hatalmas karjával:

— Ennyit szabad késni.

A rádióból épp a vízállásjelentés szólt. „Kecskemét fölött az ég borult. Bocsánat; derült”.

— Ennyit meg tévedni.

Ezt én tettem már hozzá, de nem a rádió, inkább Máder szavaihoz. De ő nem figyelt rám. Papírral a kezében felmérte az elvégzendő munkákat, osztott-szorzott, s azt mondta, ha szerzek még egy komoly segítséget, egy hét alatt a legsürgősebb dolgokkal megvagyunk.

— Ez igaz? — kérdezte Nádai.

— Ha igaz volna, nem mondanám — morogta Máder. — Lehet, hogy hat nap is elég. Ha jön komoly segítség.

—1 Jön — mondtuk kórusban Nádaival.

— Hány láda?

Nádai megdermedt, én fölnyerítettem.

— Napi egy — mondtam büszkén, mint ki az adu ászt dobja középre.

Újjáépítés

— Akkor két hét — morogta Máder.

— Szóval, napi kettő — sóhajtott Nádai.

— Megegyeztünk, szép kicsi asszonyság.

Mádernak igaza volt, annak ellenére, hogy Nádai többnyire meg- csúnyult, ha haragudott. Tényleg szép volt most. Az ikrek csöndben figyelték beszélgetésünket, azt hittem — vagy reméltem —, hogy mit sem értenek. De a szőke, a kisebb növésű; váratlanul megszólalt:

— Ha a mama elmegy, ti be fogtok rúgni?

— Dehogy — mondta békítőleg Máder. — Csak megisszuk a sö- röcskét, s letesszük a fejecskét.

Máder máris nekiállt malteros- ládát szögelni. Zengett a kert hatalmas ütéseitől. Attól kezdve, hogy szájába kapta a százas szögeket, az ikrek nem tágítottak mellőle. Én a fűrész körül legyesked- tem, ha lemaradtam, Máder szótlanul elvette a fűrészt, egy lapos fogóval szétfeszegette a fogakat, és azt mondta:

—i Lazán, könnyedén tartsd. És ne a könnyebb végét fogd.

Estére elkészült a láda. A többi malterosládához képest, amit életemben láttam, irdatlanul tágas volt. Szóvá is tettem:

— Nem egy napra keverünk — mondta Máder.

Két nap múlva Nádai elutazott. Becsületére legyen mondva, előre előbb megvette a hét láda sört, kocsival hazafuvarozta. Így együtt, szemre, nagyon tekintélyes meny- nyiség volt. De Máder nem jött zavarba a sörhegytől:

— Na, az eleje mehet a kútba.

ént is. Szegény kút talán maga is meg-- döbbent, mire használjuk. Hiszen volt hűtőszekrényünk, elég nagy. De Máder nem engedett: „A kút a megoldás, így nem kell bemászkálni a házba”. Az ikrek alig sírtak az anyjuk után, fára másztak, homokoz-» tak. Máder engedékeny volt, csak a mésztől óvta őket. „Mész a mésztől!” Az ikrek hallgattak rá. Biztosan azért, mert nagy volt, és erős. Néha megtapogatták az izmait, beletúrtak a szakállába. Máder olykor megrázta magát, a gyerekek legurultak róla. „Na, jön a segítség?” Jött. Nádai anyja hozta a házból az üveget. Máder megkóstolta, kiköpte. „Hozz a kútról!” Hoztam.

Máderral csak dolgozni volt érdemes, inni nem. Ha a munkában elfárad az ember, leül, rágyújt. A sör azonban lefekteti. De Máder- be rengeteg sör fért, a munkáján nem látszott az ital. Keverte a maltert, törte a meszet, dongva járt az álláson, csapkodta a falra az anyagot. S az ott is maradt. Csuklóból csapta a falra, megpróbáltam én is, nekem nem ment, De Máder nem éreztette velem, hogy gyengébb vagyok. Olyan munkákat adott, amit, ha megfeszítettem magam, képes voltam folyamatosan végezni. A cserpákot kezeltem, eleinte nehezen. A hosz- szú nyélbe belegabalyodtam, a kimert anyag súlyától szinte meg- tántorodtam. Aztán összebarátkoztunk. A vödröket föladogattam az állásra, az üreseket megtöltöttem, szaladgáltam egész nap. Főleg az üres vödrökkel. A teli vödröt estefelé már szinte csak a combommal rugdostam előre, úgy elfáradtam. Néha eszembe jutott Nádai, meg a Nürnberg, a bonni apuka, a pénze, az a töméntelen. Ö, ha egyszer vagyonossá tehetném Mádért! Vennék neki egy műtermet, dolgozna újra, pénzt keresne, s a kölcsönt visszaadná, ha tudná. Ha olykor rágyújtottunk, többször is belekezdtem pénzügyeink bonyolult meséjébe, de Máder csak legyintett:

— A pénzről akkor is ráérünk majd beszélni, ha lesz. Addig dolgozzunk.

Dolgoztunk. Két nap múlva Máder beköltözött a szobámba, mond-1 ván, hogy sok idejébe kerül az utazás oda-vissza, ide-oda, keresz- tül-kasul a városon. A szavakból — ide-oda stb. — nem derült ki, hogy Máder igazából hol is lakik. Én nem kérdeztem, ő nem mondta. Azért nem kérdeztem, mert ő nem mondta. Sok szemérem szorult belénk a nyolcvanas évek közepére. így kerültem bele Nádai ágyába. Az ikrek tűrték, én is.

Az idő is dolgozott, egyenest a kezünk alá. A napok hosszúak és fényesek voltak, szépen száradt a fal, esni egyáltalán nem esett. Máder kitalált egy újféle napórát. A teli malterosvödröt kellett magam elé emelnem kinyújtott karral, a vödör magasságából Máder tévedhetetlen biztonsággal vágta rá, hány óra van. Estére alig tudtam megemelni a vödröt, bementem az ikrekhez, megnéztük együtt az esti mesét. Máder ekkor még javában dolgozott, komótos mozdulatokkal mosta el a szerszámokat, készítette elő a másnapi munkát. Reggel elsőnek ébredt, és máris kérte a kisbögre-ízű kávéját. Meg is kapta rendesen.

Nádai anyja is kivette a részét a munkából. Sütött, főzött, tálalt, mosogatott, a reggeli kávét is ő tette elénk. Egyik délután Máder kijelentette, hogy ma nem kér vacsorát, és mi sem ehetünk. Nádai anyja majdnem sírva fakadt. Máder azonban megmagyarázta:

— Ma mindenki az én vendégem.

Ugyanis majdnem eltelt a hét, Máder elvégezte a munkát, csak a cserepekkel nem bírt, pontosabban a cserepek vele. Hiába mászkált a tető élein bármilyen óvatosan, a cserepek pattogtak, törtek, repedeztek a súlya alatt. „Ehhez sajnos lepkesúlyú iparos kell. De egy telet még így is kibír”. Részéről ezzel a dolgot befejezettnek tekintette.

— A meszelés nem munka. Arra egy fél nap is elég.

Majd:

— Fájrorit. — Máder lerakta a szerszámokat, kért egy szatyrot Nádai anyjától, és elment a boltba. — Mire visszajövök, égjen az a tűz, mint a hinduk máglyája!

Estére szépen lobogtak a lángok, Máder fölkarikázta a hagymát, a húst, a szalonnát, vastag, feszes acéldrótból és bodzafából elegáns nyársakat csinált, még az ikreknek is jutott. Ültünk a tűznél, bé- kességesen falatoztunk, mikor egy nő állt meg a kertkapu előtt. Csöngetett, de hiába: a csengő nem működött. Odamentem a kapuhoz, Sziszi állt ott, Máder elhagyott felesége. Rég nem láttam.

— Küldd ki nekem azt az embert. Beszélnem kell vele.

De már jött is Máder. Nemcsak nagy és erős volt, de a látása is kiváló lehetett. Vagy megérezte, hogy csak őt kereshetik? Én szemérmesen otthagytam őket a kapuban, végül is ez Máder ügye, nem az enyém.

Még vissza sem értem a tűzhöz, Máder vadállati üvöltését hallottam a hátam mögött. Megfordultam, de Sziszit már nem láttam, csak Máder rázta üvöltve a karját.

— Mi történt, az istenért? — szaladt oda hozzánk Níádai anyja.

— Átharapta a kezemet, az a...' — Máder nem fejezte be a mondatot, csak sziszegett, fújtatott, toporgott, félkörben ugrált, mint egy sebesült vérmedve, támadás előtt.

— Azt mondta, beszélni akar

veled... — mondtam zavartan,

mentegetőzve, de oly elszántan, mint ki magára tudja venni a világ bűneit.

— Nem beszélt. Csak harapott.

— De miért? — kérdezte Nádai anyja, egészen logikusan, míg Máder csuklójára egy kivasalt pelenkát csavart, hogy elálljon a vérzés.

—• Mi is építkezünk... — morogta Méder.

— Hát akkor menj haza — mondtam Mádernek.

— Átharapott kézzel úgyse tudnék csinálni semmit.

— Akkor maradj.

— Persze. Együnk — mondta Máder.

ég a tűz mellett üldögéltünk, mikor megjött Nádai. Egy nappal korábban, ha jól számoltam. Megpuszilta kipiro- sult arcú ikreit, le- --------------------- ült ő is a tűz mellé, elmondta, hogy minden jól ment, hogy Péter nagyon kedves volt, hogy apja nem várta a repülőtéren, hogy telefonon se volt elérhető, s hogy ebből pénz nem lesz. Sajnos.

— Ha már apja nincs az embernek, legalább háza legyen — mondta Máder, és az átvérzett pelenkát a parázsra dobta.

Könnyeztünk a füsttől. Nádai éjjel még sírt is.

Schönberger Armand: Kompozíció kutyával

Lóránt Zsuzsa: Copfos

Parancs János:

Régi emlékek vonzásában

őszi délután, őszi alkonyat, amikor már elpihennek, a fészkükre szállnak a didergő, apró madarak, amikor leszáll az est, s botladozva hazaindulnak a kocsmából a borissza

árnyak,

amikor elcsitul a szél, s áradni kezd a köd, amikor már oly vigasztalan s oly sötét a tejfehér, ködben úszó tájék, hogy a vad csaholás, a kutyaugatás is csalogató, forró, távoli örömökre

emlékeztet, a jólismert otthoni zamatokra, amikre visszaemlékezni oly

jó,

még akkor is, ha már

nincsenek,

ha számunkra már

elérhetetlenek, s amiknek kínzó emléke örökké ott sajog a szívben, s amikre fuldokolva,

haldokolva is, sóvárogva, mindhiába

vágyunk

Bános János:

Kutakodja

Nyűhetetlen írógép az ablak három napja szüntelen kopog mára már minden teleírva s ím a függőleges sorok lélektanát kutakodja kívül egy bigott lámpa: nem tudhatja mit én tudok a szoba titkaiba zárva

Vári Attila:

Fojtogatóan nyirkos volt az ősz. Tenyérnyi leveleket őrzött a háztető, az udvar, s hajnalonta deresen csillogott a satnya fű.

Amikor felkelt, érezte, hogy ma valami egészen különös dolog fog történni vele. ízlelgette a hangulatot, tudta, hogy egyszer már mindezt átélte, csak akkor nem lüktettek olyan mélyről az érzések; aztán eszébe jutott. Akkor érezte, amikor a villám lesújtottá feleségét a gyermekekkel.

Hátrasimította deresedé haját. Magas ember volt. A legmagasabb a völgyben. Azért ragadt rajta a neve is, amit még legény korában kapott, Jegenyének hívta mindenki.

„Meg kell lenni” — gondolta. Aztán, mint aki a halállal megy szembe, kilépett az udvarra.

Leakasztotta a szekercét az istálló gerendájáról, és hátrament a fenyőjéhez. Már csak egy volt a négyből. A többit akkor vágta ki, mikor meghalt az asszony meg a két kicsi.

Hamar végzett a fával. Letakarította a gallyaktól, s méregette, hogy mit lehet csinálni belőle. Aztán belevágta a szekercét, s átment a kocsmába.

— Egy deci fenyővíz — mondta az öreg Weissnek.

A pult szélére könyökölt, s nem itta ki egyből a pohara:. Kortyolgatta, s bosszantotta valami kínzó érzés. „Mit hagytam el? Vagy kellene mondjak valamit?” — kérdezte magától.

— Születésnap? — kérdezte Weiss, s a pálinka felé bökött.

— Nem.

— Névnap? — kérdezte az öreg tettetett egykedvűséggel, s csak 3 szeme égett, mint azoknak, akik; mindent tudnak.

— Megfáradtam, Weiss bácsi — sóhajtotta, s hirtelen rajtafogta magát, hogy hazudott, hogy hamisan kongott a hangja. Nem volt fáradt. Érzékenyen kavargóit benne minden. A sejtések, a fenyő, meg hogy sok az elrendezetlek ügye. Kifizette a pálinkát, s men-* ni készült.

— Ilyenkor nem jó egyedül maradni — mondta az öreg, s amikor kijöttek, bezárta az ajtót. Nem került Jegenye mellé, baktatott a háta mögött.

Napkelte előtt