Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
8 1985. DECEMBER 21Irodalom, művészet ás évszakban fegyelmezettebbek és szárazabbak a dolgok. Ez csak tavasszal történhetett így. A leküzdhetetlen tavaszszenzáció! Szinte függetlenül az éveink számától. Nem egymásra figyelt most anya és lánya. Nagybánné a világvárost szippantgatta az aluljáróban. A sugár alakú érkezés-távozás, a nyüzsgés közepén, az oszlopok között: a metropolisok légköre. Határozottabban és színesebben, mint fent az utcákon. A szemek kifényesedtek, és sorshordozó, érdekes figura volt mindenki, ahogyan a hősök és epizódalakok a jó filmeken. A fönti rügyezés hatása itt is, ahol semmi sem rügyezhetett. Bárcsak meg lehetne szólaltatni az embereket! — gondolta Nagybánné. És erősen sóvárgott a megnyilvánulásra, kinyitásra. Majdnem lehetetlenül nehéz, annál is nehezebb, mert fiatal itt a többség. Talán nincs is így, csak ők a feltűnőbbek. Látványra: mások. Külön kör. Egymást érintik. Meg- értethetné-e magát velük? Tulajdon lányával sem mer kísérletezni. Mit szólna Ági ehhez a különben is alig megfogalmazhatóhoz? Ehhez, ami a pánszeretethez hasonlít, vagy egyszerűbben: a megismerés, megmutatkozás igénye. Amikor a mozgólépcsőhöz értek. Nagybánné elmosolyodott. Rettegett tőle eleinte. A(z a bizonyos gépszíj... visz, sodor, megszünteti saját akaratunkat. Partjáról nézve: éles lejtőben zuhan le, vagyis zuhantat minket. Kezdetben a mozgólépcsőt támadásnak érezte a vízszintesen berendezkedett önállósága ellen. Görcsösen, szorongva, de első alkalommal is rálépett, nevetséges lett volna visszafordulnia. Másoknak semmi.. . nem nagyobb produkció, mint a téren a séta. A mozgólépcsőnél is jobban félt attól, hogy nevetségessé válik. Később a szorongás mindinkább csillapult. Végül már könnyedén lépett a szalagra, és akár lefelé, akár felfelé: lebegett. Győzelem, sőt filozofikus jelkép lett a mozgólépcsőből: íme, csak rá kell állnunk. .. bele kell vágnunk, s a dolgok, amelyekről oktalanul azt hittük: fenyegetőek — éppen szárnyalni segítenek. A párhuzamos lépcsőn ifjú pár bukkant fel a mélyből. Szájuk ösz- szetapadt, úgy tetszett: most szállnak az égbe együtt. Nagybánné nem haragudott a nyíltan csóko- lódzókra. Sok évvel ezelőtt a párizsi utcán találkozott először tömegméretű csókolódzással. Azóta itthon is Párizst idézte a látvány. Oldotta a tennivalók szigorát ég az ügyesbajosok gondterheltségét. Dehogyis haragudott rájuk. Csak egy kicsit megfájdultak benne. Mert ő már semmiképpen nem csókolózhatna a metrón. Pedig akármennyire mások is, némely pillanatban a tizennyolc évesekkel azonosul. Mintha egyáltalán nem kötné a maga negyvenöt éve. Elszabadul. Az érzés igazi, valódi. És milyen nevetséges! Ági nem is tudhat róla. Ágiban is megfájdult a mélyből a magasba emelkedő csókolódzó pár. Vannak, egymás mellett, itt és most, és hátha csak ez számít. Ö már második tavaszt tölti várakozással. Amióta Gabi katona. Szép leveleket váltanak. Ha majd együtt... amint leszerel. Értékes a hűség, hogyne. Ha igazolódik. És ha nem?! A peronon több fiatal pár simult össze és morzsolta egymás kezét. Ági azt gondolta: lám, ezek is mind vannak. A fiúk biztosítják róla a lányokat, a lányok a fiúkat, és ettől megbékélnek, és nem hiszik, hogy félniük kellene. Nagybánné azt gondolta: ezek a kézmorzsolgatók tökéletesen értik egymást, és nyiltak egymáshoz, ami már önmagában is boldogság. Ekkor ért a metró bejáratához Országh Zoltán. Kelletlenül, már beidegzett kényelmetlenséggel, ha nem is mindig tudatosult a gondolatsor. Arról, hogy neki autón kellene közlekednie, érdemes foglalkozású, idősödő, többre kellett volna jutnia. Nem ide való ő... Rendszerint azzal a néhány ismerősével vigasztalódott, aki sikeres is, pénzes is, ^mindamellett megmaradt a tömegközlekedésnél. Az állomásra befutott a szerelvény, Országh igyekezett. Nagybánné és Ági már bent állt az egyik kocsiban. Országh felcsillant, intett az asszonynak, de csak a szomszédos kocsiba ugorhatott be. Záródtak az ajtók. Nagybánné visszaintegetett az imént, zavartan és mindjárt megrendültén is. Keze egy pillanatra a levegőben. — Ki volt ez, anyu? — Nem láttam huszonöt-huszonhat éve... Szeretett... — habogta, és sietve hozzáfűzte: — Akkor még nem ismertem apádat... Országh Zoltán. Hallgasd csak, Ági. milyen jó ritmusú név: Olr-szágh Zol-tán. Ági vállat vont. Parányit, nem is mindenki vette volna észre. Nagybánné észrevette, és visszahúzÓT dott önmagába. Lehetséges, hogy Zoltán olyan, mint volt? Beszélniük kell. Okvetlenül. Ha egyedül lenne most, az ajtóból figyelné... ha Zoltán kiszáll, azonnal ő is... De Ágit nem avatja be. Vásárolni indultak a Belvárosba, a Deák térig kell utazniuk. Igen, Zoltán is a Deák téren száll ki. Ennyi.. ennyi jár neki. Ezen felesleges aggódnia. Hogyan lesz azután? Még elévült sértettség sincs bennük. .. nem is igen szakítottak.., Zoltánt vidékre helyezték, ő nem mehetett utána, valahogy kettévált az életük, szétszaladtak... Nem ilyen sima azért.. . csak negyedszázad múlva... amikor történik, rojtosabb, gyulladtabb. . Zoltán végül is máshoz pártolt, s ez lükT tetett egy darabig, ha azután eL múlt is nyomtalanul. Semmi sem múlik el nyomtalanul, az apraja sem. Már régen megszokta a mozgólépcsőt, már régóta lebegett rajta, amikor egy éjszaka... tizenegy óra előtt éppen a Deák téren. Leereszkedni készült, előbb azon a mozgólépcsőn, amely közvetlenül a metróhoz visz. Teremtett lélek sehol, itt még alkalmazott se. A gép kajánul eluralkodott, kiélhette magát. Kattogott és rohant, a kattogás szinte dörgött, önállóan, kihívóan az ember nélküli térben. Ügy érezte: menten bekapja a zakatoló masina. Hátrált és várt. Sorstársára várt, hogy vele együtt majd nekimerészkedik, de nem jött senki. Kifordult az állomásról, taxiba ült. Lehet, hogy Zoltán azt jelentené újra, amit a gyulladt, lüktető, utolsó idején? Akkor elromlik az intés, a felszikrázó öröm pillanata. Megint a mozgólépcső... Szerette, ha a párhuzamos szalagon ismerős úszott el mellette. Egy mosoly, az üdvözlés gesztusa, egy morzsányi biztos jó, nincs rá mód, hogy megromoljék a kapcsolat. A néptelen metrót másnap ismét kipárnázták az emberek, kattogását is elfüggönyözték a zsongásukkal, eszébe sem jutott félni, alig értette az előző éjszakát. Zoltántól sincs félnivalója. Ha jól emlékszik: nyersebb szót sem mondtak soha egymásnak, még csak ugra- tósdi sem járta köztük. Bátrak voltak a gyengédséghez, mindig, kihagyás nélkül. Oly ritka ez, távoli aranykor... így kell szólni hozzá most is majd, gyengéden, a kedvét keresve, hogy a régiből megéledjen valami. És Ági? Ági okkal-ok nélkül önállósulni akar, örül majd, hogy egyedül vásárolhat. — Kislányom, adok pénzt... nézz körül magad a városban. . . én talán beülök egy kávéra Zoltánnal. .. — Minek? — kérdezte megütközve. Anyja válaszul százasokat nyomott a kezébe. A szomszédos kocsiba Országh Zoltán csodálkozott, hogy nem is tudja az asszonynevét... nem ií hallotta senkitől... Neki csak Vera. Abban a futó pillanatban a régi csapta meg. .. Valószínűleg nem veszi észre az idő munkáját az arcon, ha nem áll mellette a lánya; A hasonlóság nem feltűnő közöttük, mégis azonos típusúak, biztosan a lánya. És így már rögtön kiLászló Anna: vágyán ugrott a különbség. Egyikük jól konzervált, a másikuk zsenge. Vera megdolgozik magáért, a lányából önkéntelenül árad az... Ugyan, mi áradna szaladó másodpercekben? Csak ami az anyja fiatalkorából származik... Vera szép volt, szebb is a lánynál, érzékeny volt, rezdülékeny, okos, mindig kedves. Ilyen hibátlan nem is lehetett, ez puszta képzelődés. Ma meg már kivált nem ilyen, mindenki érdesedik, gyúródik, ahogy múlnak az évtizedek De emlékezni bizonyára emlékszik. Csak címszavakat kellene bedobni. „A biciklitúránk. ..” „A vita Sándorékkal hajnalig.” „Lekés- tük az utolsó járatot.” Néhány múlttöredék csak a kettejük tulajdona. Közös vagyon, és senkj másra át nem örökíthető. A közön vagyon miatt líraian szól majd Verához. Mindjárt, ahol kiszáll. A megállókban figyelni kell. Esetleg groteszk lesz... bekövetkezhet a kibicsaklás... tengelyferdülés. .. fáziseltolódás, vagy minek nevezze? Egy idősödő, talán fanyar asszony, ha látja is az emlékképeket, már nem úgy értékeli... Hümmög vagy legyint. És a férfiszem hogyan rendezi szinkronba a képeket a fiatal arcról és a rejtőzködve, de nyilván mégiscsak ráncosodóról?! Lehet, hogy akkor beszélne a régi Verával, ha a lányával beszélne. Nem szabad majd lelkendezni, hogy milyen nagy lány, az ilyesmit nem szeretik. És azt sem szabad, hogy a mai Vera felfedezzen rajta bármi húzódást, csalódást, végül is kettejüké a közös vagyon. És vajon, mikor találkoznak össze legközelebb? Űjabb huszonöt év múlva, amikor ő már aggastyán lesz? A Deák térre érkeztek. Országh úgy lépett a két nő elé, mintha szorosan összetartoznának. Izgalom a levegőben: melyikük üti meg az alaphangot, és hogyan? Nagybánné bemutatta Ágit: — A lányom. — Szinte felnőtt hölgy már! — lelkesedett Országh. — Anyám minden régi ismerőse ugyanezt tudatja velem, legfeljebb hölgy nélkül — jegyezte meg Ági. Országh szégyellte magát. — Gyönyörű ez a metró — közölte velük zavarában —, de elég baj, hogy ilyen istentelenül huzatos. Kész betegség, örülhet, aki csak benáthásodik tőle, és nem szed fel valami komolyabbat. Nyamvadtul hangzott és öregesen. Országh még jobban szégyellte magát. Bármi áron, de javítani akart: — Szerencsére én a legritkábban használom a metrót. Csak ha a kocsim szervizben van. Mint most is. Ági elhúzta a száját. Oly gúnyosan, hogy a véleménye felől semmi kétséget nem hagyott. De azt nem tudta Országh: miről van véleménye. A kérdésekről? Amiért rögtön az autót tartotta pajzsnak maga elé? Vagy a hazugságról? Ordítana róla, hogy nem autós?! Eszerint sikertelen embernek látszik?! Pedig ő vitte valamire azért. Az eredményei.. . De már nem merte magát bizonygatni, hátha egyre rosszabb lesz... Nagybánné még egy hangot sem szólt a bemutatáson kívül. Küszködött: mit is mondjon hát, mit is?! A mozgólépcsőre szálltak, előreengedték Ágit, azután ők ketten, szorosan egymás mellett. Az asz- szony arra gondolt: micsoda gyönyörű lázadás lenne, ha most csó- kolózni kezdenének. Gyönyörű? A bátorság, oldaláról is csak talán- talán. Egyébként pedig az is lehet, hogy Zoltán vadidegen. Nagybánné megszólalt végre. Mindenek ellenére lágyan, kedvesen: — Régóta viselsz szemüveget? A férfi felhorkant: — A húszévesek között is sok a szemüveges! Tessék, fogadást ajánlok: míg a kijárathoz érünk, legkevesebb három szemüveges fiatallal találkozunk! — Veled találkoztam. Annyi év után! — az asszony hangja még lágyabb volt, mint az imént... — Először látok rajtad szemüveget, csak azért kérdeztem. Különben is — tette hozzá jóindulatúan — negyvenen felül majdnem mindenkinek szüksége van rá, legalábbis olvasáshoz. A férfi úgy érezte, a negyven — amit ráadásul jócskán elhagyott már —, ebben a beállításban: ak- nazáras határ vagy áthatolhatatlan gránitfal. Hát nem! Nem így van! Az utcára érve, tétován megálltak, habozva szembefordultak egymással. — Azt mondtad, anyu, kávézni akarsz — dünnyögte Ági. Segítő szándék vezette? Vagy ellenkezőleg: csúfolódott volna? — Hogyne... igen... jólesne egy kávé... Nagybánné Zoltánra nézett. Várt. Gátlásosabb volt, semhogy ő kezdeményezzen. — Addig én vásárolok — töltötte ki Ági a hallgatást. — Hol vásárol? —i élénkült fel Országh hirtelen. — A Váci utcában. — Én is arra megyek — majd csepp szünet után: — Ha megengedi, elkísérem. Ági nem felelt, anyja válaszolt helyette: — Ha van időd, válogass is vele, Zoltán! Ügy hangzott, mint a kurjantás. Mint a kurjantás a táncosok és ivók között. Zoltán kezet csókolt az asszonynak, aztán elindult Ágival. Nagybánné is nekivágott — ellenkező irányba. Még hátrakiáltott a lányához: — Otthon találkozunk! Hova is menjen? Nem volt célja. Megpróbált sietni. Venni kellene gyorsan egy napszemüveget, a divatos formájú a fél arcot takarja. Ha viszont kipotyognak alóla a könnyek — még nevetségesebb. Befordult egy kapualjba. Téli estén sem lehetett volna feketébb. De a tavaszszag kintről is ideszi- várgott, és az udvarról is. Sőt a kő is párázta, nemrég moshatták fel. Tavasszal a felmosott kövek és a sikált padlók valami sajátságosat közölnek az újrakezdésről. Csak ilyenkor. Ilyenkor áthatóan. ök még nem az utcán csókolóz- tak, hanem efféle kapualjakban Mind huzatos volt, akár ez. De Zoltán akkoriban még nem a huzattal törődött. Szeme megszokta a sötétet, már látott. Koszos, vedlő falakat, amelyeket tavasszal sem lehet megfürdetni. Kukákat, amelyek minden évszakban egyformák, csak a rothadó maradék változó bennük. A kukák mögé préselte magát, bebújt a sarokba, a koszos falnak dőlt. Végre engedhette, hogy ráz- za-rángassa a sírás. Mi oka rá? Semmi. Semmi. Milyen ő most itt? Ostoba. Nevetséges. Szánalmas. Elítélendő. Hát aztán?! A zokogás is mámor. Pótmámor, de mámor. Kérdés, meddig hagyják meg neki. Észreveheti valaki őt, faggathatja, mi baja. Arra vágyott, hogy senki se járjon erre. Kihalt legyen a környék. Ha mégis jönnének: zártak legyenek az emberek, lelakatoltak. lhatározta: bárki fordulna felé aggódva — durván-gorombán hárítaná el a segítő szándékát. Nincs mit segíteni. Később majd hazamegy. Vacsorát főz a családnak, visszailleszkedik a hétköznapba. Még a holnapi tennivalókat is össze kell írni. Hárs Ernő; Fenyők a hóban Fenyők a hóban térdig bokáig de sok a társ már aki hiányzik Tavaszra éhes tühegyű fogsor pattog felette jégvihar ostor Fagypalatáblán krétafehéren járőrcsapatként mennek a télben Tobozhüvellyel hintve a tájat minden lövésük telitalálat Zúzmarafényes ütközetekben küzdenek éj s nap szörnyei ellen Nagyhírű erdők vert maradéka égszemű ormok küldte staféta Mennek egyenként s összefogózva törtszárnyú árnyat vetve a hóra Álmai fészkét nem látja egy se Kartácstüzet nyit rájuk a fejsze s lángdobokon zeng értük a gyászdal áthatva lelkűk gyanta szagával Összeállította: Békás? Ildikó — Irodalmi oldalpárunk képeit Szenti Ernő rajzaiból válogattuk.E M
