Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
1985. DECEMBER 21Irodalom* művészet 9 Vörös István: Pákolitz István: Öreg idő Gyanakodva Korai tél van, október eleji, Kölcsönösen számontartják az olajkályhában duruzsol az a köhintések árnyalatait. idő, a nyugtalanító s kint hideg. Mintha egy forgolódásokat, hideg kéz az álmatlan pihenne a házakon, sóhaj-rebbenéseket, s a napot az ég kékesfehér a szívdobbanástömbjei közé szorítaná, kimaradásokat, mint egy jéggyári lámpát. a szokvány-jajok visszafojtottságát, a zsibbadásokat és Meghalni még fiatal az év, de már betegesen köhöget, görcsöket s az utcán sípoló tüdejében elakad a szél. Gyanakodva nézicskélik egymást, figyelmezve az Evangélium Bizony öreg idő ez! szakállat ereszt az ablakon, Igéjére: s megadóan tűri, ahogy nyirkos ujjaival „.. .mert nem tudjátok beletúr az ég. sem a napot, sem az órát. . Kiss Benedek: mély sintér-öleknek és Vár a konyha halálos, csillagszög-csap ás ú ostoroknak. Buggyan a kávé sötét habja, várom haza a feleségem. Ólomgolyó volt bennem az Kávéillattal vár a konyha, polgárian, mint a mesében. árvaság, lökődtem, gördültem iszonyodva. Loncsos eb voltam én rég, Jó most, ha simogatsz, mint magányos, anya kisfiát. kiszolgáltatva sintérVár, kávéillattal vár a karoknak, konyha. Budaházi István: Az ujjak parázsló tüze alatt Ültetek egymással szemben a szobában, s az ebéd utáni kávét kortyolgattátok. Abban a szobában, amit te, Májló, vettél ki három napra a lány megérkezésekor. AJ második napon már feszülten figyeltétek egymás arcát, minden mozdulatát. A nagy csöndet, ami körülölelt titeket, csak a szemben magasló templom tornyának kon- gása, s a kávéscsészékhez koccant kiskanalak hangja zavarta meg. Slzembogaratok néha egymásra emeltétek, vizsgálgatva a másikat. Az éjszaka, s az ezt megelőző délután minden vihara ott feszült még bennetek. Mindketten adni akartatok. Egymást marcangolva rohamoztatok. A lány sikkantásá- ig, kéjben-könnyben úszó szeméig. Míg arca is olyan nem lett, min's a haldoklóé. Ha ő volt gyors, fö- léd pattant. Így tomboltatok kisebb szünetekkel, talán hajnalig. Meguntad ezt a vizsgálódást. A kávéscsészékkel kiballagtál a konyj hába. Visszajöttél, és rápöfékeltetek egy licensz Marlboróra. A lány törte meg a csöndet: — Hazautazom — mondta bátortalanul. Te, Májló, önző és hiú voltál. Kis zsarolásnak gondoltad az egészet. Már majdnem rákérdeztél, hogy melyik vonattal, de inkább ezt mondtad: — Miért kellene elmenned? Nem érzed jól itt magad? — De, igen. Mégis el kell, hogy menjek. — Megbántottalak valamivel? — kérdezted. — Nem, nem bántottál meg, csak mennem kell. . . Nézted a lányt, Májló. Láttad vonagló, éjszakai arcát, s megrémültél, mert nélküle kellett elképzelned azt a lakást, ahová te még virágot is vittél. „Mitől félsz, Májló? — vallattad magad. A magánytól? Nem, nem. Inkább a hiányától. Pedig ez egykutya.” — Te tudod, Tónia! Bár tegnap nem mondtad, hogy csak két napra jöttél. Valami nagy dolog lehet az, amiért el akarsz menni. Ami fontosabb, mint az együttlétünk. A lány meglepődött, tétova mozdulattal feléd intett, mint aki bocsánatot kér: — Mennem kell, értsd meg, mennem kell! Te, Májló, tudtad a gyenge pontját. Hozzáléptél, átkaroltad, hátgerincét simogattad, s apró csókokkal támadtad nyakát, száját — de a lány nem izzott föl. Fejét elhúzta, és kisiklott az ölelésből. Míg te, Mikhel Mutt: —■■——■mi———a Visszatérés mmmmmmBaaBBmmmmmammBBsmmamamaammmmmm egáll a kőfalnál. Egyenetlen, repedéseibe, hasadékaiba berakódott a por. A fal mellett aszfaltozott út vezet, igazán nem kellene porzania, legalábbis esős időben. Azt gondolhatná az ember, hogy az idő pora, amely két évtized óta megül itt. A fal, mintha most alacsonyabb lenne, kézzel el lehet érni a felső szélét. Egy helyen sokkal sötétebb színű. A téglák kihullottak, látszik hogy kifoltozták azon a helyen. Átmászásaik emlékét őrzi. A falban széles vaskapu is van. Akkoriban nem zárták, ki lehetett tárni. Ám méltóságukon alulinak tartották, hogy a kapun járjanak. Okvetlenül a falon kellett átmászni. Előbb lendületből áthajítani a táskát vagy a tarisznyát. Mint bombát az ellenség táborába. Majd nyomában ők maguk. Természetesen hangos kiáltással. Most a kapu megbízhatóan be'van zárva. Ó áll előtte, vizsgálgatva diplomatatáskáját. Vadonatúj, jó bőrből készült, új szaga még érződik. Fogója mellett számmal ellátott lakat, a kombinációt, amellyel kinyitható, egyedül ő ismeri. Fölfelé néz. Korosztálya nem dobálódzik sem diplomatatáskákkal sem vékony irattartókkal. Ellenben be tud hatolni minden kis hasadékba, bármilyen szűk legyen is. És minek a hangos kiabálás? Befordul a sarkon, és a hosszú fal mentén a folyó felé tart. Nagy régi kert. omló kerítéssel övezve, területe hektárnál is több. Sehogy se lehet bejutni. De. valahol kell bejáratnak lenni — a távolban, egy szabad térségen egész épület- együttes látszik. Igaz, nem lakóház, de valaki dolgozik ott. Még egy sarok, és a kapusfülkénél van. Jól szabott kabát van rajta, kezében diplomatatáska. Az őr semmit sem kérdez, bizonyára dolga után siető embernek nézi. Sétálgat, tanulmányozva az épületeket. Magas kémények, ciszternák, alacsony ablaktaln hodályok. Valahol középen, az építmények mögött véget ér az aszfaltos út. s elhanyagolt üres telek kezdődik, ősz van, a fű megfonnyadt, megritkult, a szárak ellenállás nélkül hajolnak a láb alá. Újra elért a falhoz, épp annál a helynél, ahol nemrég a másik oldalon állt. A talajt itt is fű nőtte be, csak egyenletesebb. És éppúgy hever a fal mellett néhány régi kő. A kert nincs messze az iskolától. Nemrég jött abból az irányból. Tizenkét ház az utca egyik oldalán, a másikon — még kevesebb. Akkoriban többnek tűnt. Tanítás után ide jártak a kis térre, labdázni. ő messzebb lakott, mint a többi gyerek, hosszabb ideig tartott az út. Ezért mindig az elsők között kellett abbahagynia a játékot. Isten őrizz elkésni. Igaz nem kellett mindig otthon ülnie, de játszani csupán hetenként egy-két alkalommal engedték el. És nem több, mint egy vagy háromnegyed órára. Ebből támadtak a viták Másokat gyakrabban elengedtek, néhányukat meg éppen mindennap. Háromnegyed óra neki nem volt elég. Ezért kellett sietni. Vagy ravaszkodni, olykor hazudni is. Ilyenformán hazafelé hosszabb volt az út, mint amelyen reggel ment az iskolába. Járt autóbusz is ezen az úton. Azzal sokkal gyorsabb volt. Ha az ember azt mondja otthon, hogy elveszett az egyen- sapkája, és meg kellett keresnie, vagy kigondol valamilyen más okot és azt állítja, hogy gyalog jött, akkor sikerül kikanyarítani a játékra néhány ellenőrizetlen negyedórát. Ha kockáztat és reménykedik, hogy éppen odaér egy autóbusz, akkor többet is. Egy „népi labdának” nevezett játékot játszottak mindig. Az elnevezés valami jelentőssel hatalmassal fonódott, össze a gondolataiban. Valójában a gyerkőcök csak dobálóztak a labdával. Két csapatra oszlottak, választottak két kapitányt, és kölcsönösen igye- kezek a másikat labdával eltalálni, úgy, hogy az ellenfél ne kaphassa el. Mindössze ennyi. „Népi labdát” játszottak az iskolában a testnevelés órán. néha a szünetben az udvaron, ilyenkor túlságosan kevés volt az idő, minden játékosnak csak egy „élet” adatott, a kapitánynak — kettő. Aki nem tudta elkapni a labdát, kiállt a játékból. Ám ott, a kőfal mögött, mindenkinek két élete volt, néha három. Ez volt az igazi! ő általában jól játszott. Nem a legjobban, kapitány ritkán lehetett — inkább csak akkor, ha két-három erősebb gyerek hiányzott. Annyival több szenvedéllyel játszott, amennyivel kevesebb ideje volt, mint a többieknek. Akik a közelben laktak, hazaszaladtak átöltözni, ő ezt nem tehette meg. Iskolai egyenruháját belepte a por, hiszen a labda a földön pattogott. Azonkívül hagyományos módon, a melléhez szorítva kapta el. A labdát mutató- sabban is lehetett volna fogni — kinyújtott kézzel, de akkor esetleg kicsúszhatott volna a földre. Így aztán általában tisztogatnia kellett magát. A lányok kapták csak el a labdát a mellhez fogva. A fiúk vihogtak, álltak a tortnate- rem ajtajában, és nézték, hogy nyüzsögnek trikóikban. Egészen, úgy mint a tojást rakó tyúkok. Általában hordott magánál órát. Apáét, a régit. Ha egy hét alatt az ellenőrző könyvében nem akadt hármas, a következő héten hordhatta az órát. Játék előtt levette, hogy meg ne ütődjön. és elrejtette a táskája legkisebb zsebébe. És minden játék után rohant a táskához, megnézni, mennyi ideje maradt még. Rendes körülmények között az idő két játékra volt elég. Többre nem futotta. Akkor az első játék szokatlanul hosszúra nyúlt. A csapatok többé- kevésbé egyenlőek voltak, mind jól értettek a labdához. Az „éle- tek” lassan fogytak. Különben is, mindenkinek három volt belőle. A menet végre befejeződött, s még az órát nem is látta, már érezte, hogy bizony sok idő eltelt. Amint kinyitotta a táskát, és megnézte az órát, zavarba jött. Hogy legyen? Menjen el ma az első forduló után? Vagy mégis maradjon a másodikra? Talán gyorsabban befejeződik? A csapatuk csak egészen kevéssel veszített. A levegőben remegett a visszavágás lehetősége. Nem hagytak neki időt a gondolkodásra, rákiáltottak: „Mi van, elakadtál? Gyere már?” Már mind elfoglalták a helyüket. A labda a kapitánynál volt. Futott az övéi felé. „Elmegyek, mihelyt kiütnek, a végéig nem maradok” — határozta el, mikor az első labdát elkapta. Ám ezen a napon kitűnően játszott. Még a kapitányoknál is jobban. Csúcsformában volt. Némely pillanatban, mikor rendkívül ügyesen kapta el a labdát, széret- te volna, hogy hagyja el a szerencséje, de hogy szándékosan kiejtse kezéből a labdát, az meghaladta az erejét. Ámikor kijött az ellenfél kapitánya, megvolt mindegyik élete. És ekkor az álnok labda leesett a lábai alá. Néhány sorozatos dobással megcélozták a kapitányt. Az nagy növésű, erős, idősebb fiú volt, és bár futni, hajolni nem szeretett, félelmetesen tudott lőni. ö cikázott ahogy bírt, de eltalálták, egész teste megremegett az ütéstől, mégsem tudta elkapni a labdát. A kapitánynak is csak egy élete maradt. Néhány átdobás után kiütötte a kapitányt egy váratlan dugóhúzó dobással. Győztek. Ám neki nem volt ideje ünnepelni. Megragadta a táskáját, és rohan» a kapuhoz. A kerítésen sem mászott át, fölrántotta a kabátját. És legnagyobb mérgére, az autóbusz a hátulját mutatta a kanyarban, így teljes öt percet kellett még várnia. Félt az órára nézni, mert tudta: ezúttal bi2ony messze ment. Alig félóra múlva haza kellett volna érnie. Mit csináljon? Ma nem hazudhat ja, hogy gyalog jött, így csökkentve a késést. A házuk majdnem egy irányban volt az autóbuszmegállóval, az oldalsó ablakból látni lehetett, hogyan áll be a busz. Kiskorában ő is gyakran állt az ablaknál, várva, mikor jelenik meg a mama vagy a papa. Mostanában olykor a mama állt ott. Ezúttal is biztosan áll, mozdulatlanul, a város felé néz. Egyetlen megoldás maradt... Amikor az autóbusz megállt, sietve kiugrott a hátsó ajtón. Tudta, hogy ekkor a busz a képzeletbeli egyenesen áll, amely a házukat a megállóval összeköti, és eltakarja a kilátást. Az úton át kell szaladni, mielőtt az autóbusz mozdul. Meghajolt, és szemét összehunyorítva söpört át az úttesten. És épp a mama előtt találta magát. Akkor indult a keresésére. „Nem szabad így futkosni, elüthet az autó” — mondta a mama. Nagyon sápadt volt. Majd eltakarta az arcát a kezeivel. Ä szemében könny csillant. Ilyesmi nagyon ritkán fordult elő vele. Többet nem szólt, csak állt, kezébe temetve arcát. Ö megrémült, és hatalmas szerencsétlenségek előérzete támadt a lelkében. Magyarázkodni kellett volna, de a torkát görcs szorította. „Mama, hiszen nekem maradt még egy „életem”, nem hagyhattam ott mindent!” — nyögte ki végül, és elsírta magát. Hazamentek. Megkerülve a falat visszaér, és az órájára néz. Van még idő, a temetkezési irodában tart még az ebédszünet. Autóbuszmegálló sincs már erre, szétbontják őket a lakosság kérésére. Lépked a város határa felé. A szülővárosában járva gyakran végigmegy ezen az úton. Az úttest szélesebb lett, mintha fölemelkedett volna, és rövi- debbnek tűnt. Itt a tűzoltószertár, arrébb az ismerős útkereszteződés. z árkokat rég betemették az út két oldalán, a helyüket beaszfaltozták. A megálló itt is elkerült a helyéről, áthelyezték egyik háztól a másikhoz. Akkor a mama itt állt, ennél a telefonoszlopnál. Megáll és néz. Az akkori alacsony fácskák, a kert sarkánál, kiterebélyesedtek, elérik a vezetékeket, és eltakarják az oldalsó ablakot. Fordította: Pethö Eszter Májló, döbbenten álltái, ő addig csomagolt. Segíthettél volna neki, hiszen ismerted a mondást: „Annak a nőnek, amelyik menni akar, jobb, ha csomagolni segítenek, úgysem lehet visszatartani.” Te, Májló, zsarolni kezdted, de a lány hajthatatlan volt. Táskájával az ajtó felé igyekezett, mert tudta, ha akkor nem indul el, később nem lett volna ereje hozzá. Szerettél volna elé állni, könyörögni, de ez ellen büszkeséged tiltakozott. Kinyitottad az ajtót, s fölajánlottad, hogy elkíséred az állomásra. — Ne, ne kísérj el, kérlek! Bólintottál, s a kitárt ajtón kilépett a lány. Álltatok egymással szemben a küszöbön innen és túl. A lány feléd hajolt, s amolyan puszifélét nyomott az arcodra, és zárt ajakkal a szádra is. Aztán megfordult, és lerohant a lépcsőn, Te, Májló, bambán nézhettél, ahogyan ott álltái az ajtóban. Becsuktad, hogy ne röhögjön rajtad senki. Az ablakhoz mentél, s bámultál utána. Láttad, amint átment o parkon. Gyűlölted, és ütni tudtad volna. Ügy érezted, hogy becsapott. „Dögölj meg, dögölj meg” — csikorgattad a fogaidat. Ám a következő pillanatban már indultál is lefelé a lépcsőn. A parkban nem láttad. A buszmegálló .talán háromszáz méterre volt, de neked még jegyet is kellett venned. A kis trafikban a tra- fikos és felesége ebédelt az étele- sekből, derűs, öregkori nyugalommal. Irigyelted ezt a nyugalmat, Májló, s a két öreg egymás felé kisugárzott szeretetét is. Ingerülten sürgetted a jegyet. Dühös voltál rájuk, a buszmegállóra is, mert nem láttad a lányt. Aztán a buszt szidtad, mert késett, vagyis tett a menetrendre. Végre előbukkant. Fölszálltál, de türelmetlenül számoltad a megállókban fölöslegesen eltöltött másodperceket. „Elssék kj a kereked!” — mondtad a vén busznak. A vasúti pályaudvar előcsarnokában nem láttad a lányt. A pénztáraknál, a várótermekben sem. Bekukkantottál az étterembe is — hiába. A peron után a buszmegálló és a taxiállomás felé vetted az utat. Sehol nem láttad. Már aggódtál érte, hiszen a lány idegen volt a városban. Eltévedhetett, bármi történhetett vele. Hülyének tituláltad magad, majd baromnak Ekkor láttad meg Tóniát, amint a peronok túlsó végében, az épület falához támaszkodva állt egyedül, védtelenül. Te, Májló, már nem voltál ura az érzelmeidnek. Elfeledkeztél mindenről: haragról gyűlöletről. Már nem voltál önző. beképzelt férfi, csak szerelmes kiskamasz, aki sietett a szeretett lány felé, s nem kérdezett tőle semmit. Láttad az örömtől fölcsillanó szemét, s már nyújtottad is felé a kezed szótlanul, és kéz a kézben indultatok az étterem felés Inni valamit, amire a vesztes hívta meg a győztest. Ahová á vesztes vezette a győztest kézenfogva, aki engedelmesen követte. S a legyőzött kivette a lány kezéből a kezét, s átölelte. A hideg jéghegy pedig egyszerre csak olvadni kezdett az ujjak parázsló tüze alatt.
