Szolnok Megyei Néplap, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-14 / 293. szám
8 1985. DECEMBER 14Irodalom, művészet Olyan lehettem akkor már, mint a zsebemből kilógó, gyűrött cigaretta. Hetek óta ittam, és semmi mentségem nem volt arra, hogy iszom — igaz, mentegetőznöm se lett volna kinek. A lépteim elnehezedtek, mint a csizmám, és feltörték a talpamat — átkutattam a várost egyetlen mosoly után, s ezenközben az enyém elveszett. Nem tudom, mit akarhattam. Talán szerelmes szerettem volna lenni: de akin nagyon meglátszik a sóvárgás, azt elkerüli a beteljesedés. A vizsgálódó pillantások meggyőzték tulajdonosaikat arról hogy könnyű préda lennék, s amit nem szentel meg az érte való harc, az értéktelen... bevérző szemem is már éjszakai bolyongásaim holdjához kezdett hasonlítani, hiszen egész addigi életemet nők uralták: talán ezért is lettem eny- nyire érzelmes, sőt érzelgős, gyengéd, sőt gyenge. A temetésen nem sírtam, s ez megbosszulta magát. A könnyeim talán kimosták volna belőlem. Így azonban ott tehetetlenkedett a szemem mögött: bárkire néztem, őrá hasonlított. Talán ezért is örültem meg. annyira a meghívásnak — bár, ha őszinte akarok lenni, akkor már minden meghívásnak örültem, hiszen még a barátaim is elmaradtak mellőlem. Zsúfolt és sötét volt a terem, mint a vállalati táncmulatságoké általában. Sokáig járkáltam, idegenül, elveszetten, elnézéseket motyogva, míg letéve a reményről, hogy ismerősre bukkanok, egy üveg sör védelme alatt a sarokba húzódtam. A basszus időnként be- le-belemarkolt a gyomromba, s én még ennek is örültem, hiszen ez is egyfajta közösség volt a táncolók- kal. Mária nem messze tőlem ült, át- törhetetlen páncélként őrizte a jókedvtől régimódi kosztümje. Merevségén látszott, hogy nemcsak itt magányos — az állandó lemondás pedig még poharat sem adott a kezébe. Megigazítottam a nyakkendőmet, végigsimítottam az öltönyömön — aki belülről védtelen, nem engedheti meg magának, hogy ez a külsején átüssön —, s táncolni kértem. Húzódozott, s még tánc közben is szabódva azt kérdezte, nem bántam-e meg, hogy igent mondott. Kettőnk közül én kaptam többet, feleltem, s a mondat ritmusára magamhoz húztam. Kiét pici öklével nekitámaszkodott a mellemnek, s a szememet fürkészve, rekedten mondta: maga nagyon fiatal. Én elnevettem magam — ezen egy picit megsértődött, de csak öklömnyire —, hiszen a szemem már akkor is öreg volt. Mit akar tőlem, sóhajtotta, s ez az egyenes kérdés a vállamra hajtotta a fejét. Aki sokat van egyedül, gyanakvó lesz — őszinteséggel gyorsítja szavait. Téged, feleltem, s a szívem fölvert a torkomig, megremegtetve a hangomat, bátorságomtól. Amikor véget ért a szám, eltolt magától — tudattalan mozdulattal ő is végigsimított kosztümjén, s lehajtott fejjel aprózva lépteit, a büfé fénykörébe vont. Engem itt mindenki ismer, mondta erőtlenül, rajtam felejtve pillantását. Akkor jó, mert engem senki, dobtam oda könnyedén, s hogy feloldjam, megkérdeztem, mit inna. Hát, nem is tudom, mondta beletörődve, s ettől olyan gyámoltalanná vált, hogy egy lépést tettem feléje. Martinit, vágta ki riadt gyorsasággal, s nekem ismét mosolyognom kellett. Órákig el tudnálak nézi, mondtam testetlen szomorúsággal, ahogy a galambokat etető nénikéket a téren, ahogy a szél borzongását egy tócsa arcán — ahogyan csak jelentéktelen dolgokat szabad figyelni, elmélyülten, szépen és bután. Jelentéktelen vagyok? — bújtatta kacérságba a meg sem szerzett elvesztése fölötti félelmét, nem, éppen arról beszélek, nem, fogtam meg a kezét, menjünk, mondta, és nem pillantott rám. Az utolsó szalmaszálat markolhatja a fuldokló úgy, olyan görcsösen, mint akkor Mária a kezemet. Majdnem felszisszentem — mozdulatait azonban már engedékennyé tette a megadás. A sötét kapu alatt átöleltem, lássú simo- gatással hullámoztattam végig a testén, de már ehhez sem volt türelme — arcán a végső pontig ért emberek öngyilkos mohósága gör- csösödött, esztelen vágya majdhogynem megijesztett. A taxiban is úgy imbolygott a felsőteste, mintha részeg volna, mintha ezzel a lendülettel is gyorsíthatná haladásunkat. Amikor végre megérkeztünk, fizetni is elTakáts Gyula: Álmában készülődik Már kong... Üres. .. Villog a kén s a hordó-lyukban ugrál a dugó. Borköves dongák közt a must elszenderült és lassan itt a hó. A kemény ágakon a rügy fölfűzve csillog, mint a gyöngy. A dér átváltozik és mint a lég villog... Sziporkázik a tölgy. Almában készülődik minden s talán a nyárra is emlékezik a zöldveszejtett ág s a rét szép gólyát lát s bogyók szeméi idézi föl s tűnt lépteiddel házunkig jön s veled együtt belép. Márkus Péter; Akt én is, fordultam feléje, s éppoly kétségbeesett ölelésbe zuhantunk vissza, mint az elején. Még azt sem tudtam meg róla, mit dolgozik. A nevére sokáig emlékeztem, Mária volt, hosszú selymes haján a nap szőkén játszott a széllel, dudorásztam évekig, s ha a munkahelye valamelyik rendezvényére meghívtak, nem mentem el. Mit mondhattunk volna egymásnak? Félszegen, riadtan állt volna előttem, ha találkozunk, mint akit megkísért a múltja — s halottaitól mindenki retteg... Fejfájósan, rossz kedvvel ébredtem. Vasárnap volt, ünnepi fény csiklandozta tüsszentésre az orrom. Mária bejött, tálcát egyensúlyozott a karján, s anyás mosoly - lyal végigpillantva rajtam, elém tette. Észrevettem, hogy kikészítette magát, szép volt, s elérhetetlenül távoli. Én már ettem, hárította el kínálásomat, de olyan jóízűen falatoztam, hogy megkívánta ő is. A reggeli befejeztével magamhoz húztam, ne, kérlek, ne, mondta, s hangja olyan színtelen, olyan fakó volt, hogy nem próbálkoztam többé. Végignézte, hogyan mosakszom, erőltetett vidámsággal történeteket mesélt, de benne sajgott már vibrálásában, hogy mielőbb mennem kell, hogy mielőbb egyedül akar maradni ismét, s kiszellőztetni emlékemet bekísérlek, ajánlkozott, nem, nem kell, szabódtam, de nem lehetett lebeszélni róla. Az utcán elhúzta a kezét: engem itt mindenki ismer. Akkor jó, mert engem senki, vetettem oda köny- nyedén, de a szellemtelen poén másodjára már nem sült el. Téged mindenhol mindenki ismer, fakadtam ki, csak én nem. Nem baj, nézett maga elé, s engem úgy elgyengített, amit mondott, hogy meg kellett állnom. Hát ennyi, ugye?, támadtam rá, miért, mit akarsz, emelte föl ártatlanul a fejét. A hátralévő úton, a buszmegállóig, keveset szóltunk — nem pillantottunk egymásra, s még azt sem kérdeztem meg tőle, miért a távolabbi megállóhoz visz. Ma már tudom. Nem akarta, hogy visszataláljak. Néha egy látszólag oda nem illő félmosoly talán az ajkán megidéz, néha talán engem ölel a párnájában. Néha talán szeretett volna találkozni velem — de én névtelenebb voltam nála is. Ha időnként, testetlen szomorúsággal, órákig nézem a galambokat etető nénikéket a téren, vagy a Mária volt-ot dúdolva a szél borzongását egy tócsa arcán — elmélyülten, szépen és bután, ahogyan csak jelentéktelen dolgokat szabad figyelni —, eszembe jut, és fáj, hogy nem tudom, mi van vele. Sokáig, nagyon sokáig szerettem: de az idő kopog tovább, üllőn kalapács, s nem tudom, mivé kovácsol, nem tudom, volt-e célja velünk. „Mária volt — csak egy szép női név — ez másnak csak ennyit jelentett. ..” Éjs most menj, simította le, ki tudja, hányadszor, a kosztümjét, menj, menj el, hadarta, átizzott hangja azonban meghazudtolta, amit mondott. Gyengéd erőszakkal kibontottam ruháiból, esetlen ujjakkal becéztem kislányos melleit, a bugyiból már maga lépett ki. Besegítettem a kádba, lecsutakoltam, s egy-egy elfojtott kacagása után végül együtt nevettük ki szomorúságunkat, magányunkat, s torkunkban elfelejthetővé vált a félelem. Behúzta a hasát, mit csinálsz, ripakodtam rá tréfásan, elfogadtalak, úgy, ahogy vagy, ne hazudd szebbé magad, mert leleplez a másnap. Hálásan pillantott rám, kidüllesztette a hasát, felfújtam magam én is, úgy masíroztunk fel és alá az üres lakásban, meztelenül, mint két megőszült, nagyfejű gyerek. Fel-felnevettünk, ha kellett, ha nem, és hirtelen az jutott eszembe, hogyan találunk vissza szavainkhoz, hogyan törik meg a varázs, s kiábrándító lesz-e. Mária azonban, mint a tévémaci. bemászott a paplan alá. Lekapcsoltam a villanyt, s utánamásztam. Hogy vagy? — kérdezte, ajkamra téve ujját. Nagyszerűen, hercegnő, feleltem, szeretek a mesékben élni Csókolni kezdett, csillapíthatatlan dühvei és sóvárgással, valahogy nagyon gyengéden mégis, s éreztem, hogy átold magába, mint a víz, mint örök eszményem, a tenger. Bokros Júlia: Kerámiák I. felejtett, s tizenéves lányok tetszelgő, kacér arcát villantotta felém, akárha valami nagy titok leleplezésére szövetkeztünk volna, amitől valamilyen módon mégis mindkettőnknek tartania kell. Igyunk valamit, bátorította magát, amikor szemembe gyűjtöttem szobáját. Maga is megrettenhetett a felelőtlenségétől, hogy egy vadidegent, ilyen hirtelen, estéi magányos szentélyébe hoz. Az üveg nyaka poros volt, ittunk. Ahogy sápadtan rnegrázkódott, simogatásra induló ujjaimat kikerülve arra kért, ne vessem őt meg. Ebben gyorsan megegyezhetünk, mondRáborultam, lassú mozdulatokkal közelítve a titkot, zihált, fáj, jajgatta, s húzott magába mégis, mint az örvény. Amikor lélegzetem fogytán elmerültem, sírni kezdett újra, fagyott arccal, mint a férfiak — könnyei nyomtalanul peregtek nyaka alá csúsztatott kezemre, hálásan, fölszabadító természetességgel: és én megrémültem, kapkodni kezdtem, kicsúszott lábam alól a talaj, mert eszembe jutott, hányszor-de-hányszor megaláztam a szerelmet, hogy kitérhessek előle, hiszen amennyire szükségem lett volna rá, azt már nem lehetett elviselni; lealjasítotOeák Mór: Mária volt tam, de újra és újra visszahullatta az ölembe kezemet. Két fiam van, hadarta, csak most nincsenek itthon, a nagyanyjuknál nyaralnak. Mért küldted el őket, kérdeztem, azzal a hangsúllyal, amellyel a megkérdezhetetlen dolgok után érdeklődünk. Hogy kitakaríthassam a lakást, hajolt el szavaim éle -elől, s hátatfordított. Te most azt hiszed, kurva vagyok. Elváltál? — folytattam hidegedő nyelvvel a vallatást, s szerettem volna felpofozni magam, amiért kínzóm. Igen. koppant a válasza, és hét éve nem voltam senkivel. Istenem, suttogtam a kimondható szavak mögött, istenem, de nagy marha vagyok. Tudnom, látnom, éreznem kellett volna. Segélykiáltás volt minden mondata, minden mozdulata, a vihar a mellkasában, ami pihegéssé szelídült pulóvere alatt, istenem, rámbízott valamit, s én azt hittem opálos fénytörésétől, hogy kavicsot. Fölálltam, remegő tagjaim és remegő hangom hálájával, de fagyosan csak any- nyit vetett oda, hogy „ha fürödni akarsz, ott a fürdőszoba”. Dühösen, a ruháimat széthányva vetkőztem le előtte. Kényszerítettem, hogy rám nézzen. De a magányos éjszakák forgolódásának emléke újra kiüresítette a szemét, adok egy törölközőt, mondta, s ahogy csendesen behúztam magam mögött az ajtót, hallottam, hogy sír. Sokáig ültem a kádban, nagyokat húzva a mosógépre állított üvegből. Megmostam a hajamat is, nem vettem észre, amikor rám nyitott. Kész vagy? — kérdezte az ajtófélfának dőlve, s a hangjában ismét annyi gyöngédség volt, hogy zsibbadás vett erőt rajtam, mintha nem is ő — én szolgáltatnám ki magam neki. Kész, feleltem rekedten, megtöröllek, mondta szelíden, s végigsimította a testemet először a törölközővel, aztán az ujjaival, hogy végül a szájával boruljon rám. tam, hogy most Máriától visszakapjak mindent, s hogy rajta keresztül bosszút álljon rajtam minden ölelés. Csókolni kezdtem én is, öntudatlanná sajduló összekapaszkodással, fáj, sóhajtott mélyről, torokhangon, fölkattintottam a lámpát, nézd, ziháltam a fülébe, s amikor elernyedve fölsikoltott, csak még inkább szorítottuk egymást, úristen, úristen hányta-ve- tette magát lihegve, és hirtelen megéreztem, hogy semmit sem tudok adni neki ezen kívül, semmit abból, amit szeretnék, hát folytattuk, magunkat s a másikat kínozva, kíméletlenül, szelíden, ahogyan csak az elszakadás képes szeretni, mintha az egész életünk ebből az egyetlen éjszakából fény- lene ki, ami — már tudtuk — megismételhetetlen. , Ki vagy te, kérdezte. Megőrjítesz. Ki vagy te, kérdeztem. Megőrjítesz. Nem mertünk beszélgetni, beszélni magunkról, féltünk közel kerülni egymáshoz. De szép is ez így, suttogta maga elé, keserűsége búvópatakját rejtve. Nem feleltem, hagytam, hadd győzködje magát. A város, paneltüskéjű sündisznó, szuszogva aludt, neonokra szúrva az éjszakát. Hagytam, hadd győzködje magát — tudtam, nem lesz képes alkut kötni a lelkiismeretével, ami annyi-de-annyi ujjbegy- szelíd éjszakát vett meg tőle a felelősség filléreiért. Mögém lépett az ablakhoz, átölelt. Éreztem, még a nevemet is ki törli majd az emlékeiből, s névtelen, arctalan, senki által nem ismert titka leszek a múltjának. Szeretlek, lehelte a fülembe, s bár sejtettem, hogy ez is csak a játék egyik szabálya, szívenütött. Egész éjjel nem hangzott el ez a szó, s rettenetesen el akartam hin- _ ni. Nem bántam azt sem, hogy ‘ ezzel kiszolgáltatom magam neki, Konczek József: Eső és erdő Erdő, taníts meg félni újra engem, férfivá érett fiút, árnyékaiddal, út, légy koromsötét és elérhetetlen, ne légy ily engedelmes, hogy ágaid mögött csak újabb ágak, mohos zölgyfáid mögött mohos tölgyfák, ágak, nem-rejtelmes eső, és nem az álommély csapások ' vannak. A madár-idő megszűnik. A kifacsart erdő ez itt. Tüzek helyén koromkorongok a tisztáson Kezembe add egy kisgyerek kezét, hogy elmondhassam, milyen volt a róka, mikor botokkal, ásókkal, karókkal űzték a régi kőbánya felé. Erdő, találj ki titkot, vagy hitesd el, hogy nincs legyőzve minden félelem. Az nem lehet, hogy nincs több végtelen, s nincs több kezdés. Ne hagyj magamra ezzel.
