Szolnok Megyei Néplap, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-07 / 262. szám
Irodalom* művészet 9 Iszaak Babel: Dolgusov halála A z ütközet fátyla tovahúzódott a város felé. Déltájt fekete kozákszűrben Korocsajev, a magányos és halált kereső harcos, a 4. hadtest parancsnoka vágtatott el mellettünk. Futtában még odakiáltott felénk: — A közlekedésünket elvágták, Radzivillov és Brodi lángban áll! — S repült tovább libegő szűrrel, feketén, parázsló szemgolyókkal. A deszkasima síkságon átcsoportosították a dandárokat. A nap bíborvörös porban bukott alá. Az árkokban sebesültek falatoztak, egészségügyi nővérek heverésztek a fűben dúdolgatva. Afonyka felderítői poroszkáltak a mezőn, halottakat és felszerelést kerestek. Afonyka alig két lépésnyire tőlem lovagolt el, és odaszólt anélkül, hogy fejét megfordította volna: — Jól beverték a pofánkat. Ez már szent igaz. Azt rebesgetik a hadosztályparancsnokról: leváltják. A fiúk nem nagyon bíznak... A lengyelek elérték az erdőt, három versztányira tőlünk, és valahol egész közel felállították a géppuskákat. A golyók vinnyognak, szűkölnek. Jajpanaszuk elviselhetetlenné válik. A golyók átütik a földet, és türelmetlen remegéssel turkálnak benne. Vityagaj- csenko, az ezredparancsnok, ott horkolt a napon, álmában kiabált, s ettől felébredt. Lóra ült, és az első századhoz ügetett. A kényelmetlen . alvás vörös rovátkákat gyűrt arcára, zsebe szilvától duzzadt. — A kutyafáját — szólalt meg haragosan, és kiköpte a szilvamagokat. — Micsoda ocsmány kalamajka. Tyimoska, húzd elő a zászlót! — Indulunk talán? — kérdezte Tyimoska, és a kengyel mellől előhúzta a kurta rudat, kibontotta a zászlót, amelyre ötágú csillag volt festve, meg valami a III. Interna- cionáléról. — Majd meglátjuk — vetette oda Vityagajcsenko, aztán hirtelen vadul felordított: — Hé, lányok, lóra! Század parancsnokok, sorakozót! A kürtösök riadót fújtak. A századok felsorakoztak. Az árokból kimászott az egyik sebesült, és arcát eltakarva Vityagajcsenkóhoz fordult: — Tarasz Grigorjevics. én olyan bizalmiféle vagyok. Ügy látszik, mi piár itt maradunk... — Kivágjátok magatokat — dünnyögöt Vityagajcsenko, és felágaskodott lovával. — Mi meg úgy véljük, hogy nem vágjuk át magunkat — szólt utána a sebesült. — Ha el nem pusztulok — fordult vissza Vityagajcsenko —, majd meglátod, nem hagylak itt benneteket — s indulást parancsolt. S tüstént felharsant Afonyka Bi- da barátom sírós, női hangja: — Ne fogj mindjárt vágtába az induláskor, Tarasz Grigorjevics, hiszen öt verszta áll előttünk. Hogy fogsz kaszabolni majd elcsigázott lovakkal... Ne kapkodj, ráérsz még a Szűzanya kertjében ténferegni... — Lépésbe! — adta ki a parancsot Vityagajcsenko, anélkül, hogy felnézett volna. Az ezred megindult. — Ha igaz, amit a hadosztály- parancsnokról rebesgetnek — suttogta Afonyka hátrariiaradva —, ha leváltják, akkor szedhetjük a sátorfánkat. Befellegzett. Szeméből csorogtak a könnyek. Meghökkenve néztem Afonykára. Barátom megperdült, mint egy motolla, sapkájához kapott, felhördült, és nagyot kurjantva elvágtatott. S ottmaradtunk magunkban, Griscsuk, az ostoba tacsankájával, meg én, és késő estig ténferegtünk a fegyvert űzet okádó falak között. A hadosztálytörzs eltűnt. Az idegen csapategységek nem fogadtak be. Az ezredek benyomultak Bro- diba, de az ellentámadás kiverte őket onnan. Odaértünk a városi temetőhöz. A sírok mögül egy lengyel járőr bukkant elő, a puskát lekapva tüzet nyitott ránk. Gris- csuk megfordult, a tacsanka négy kereke felvisított. —í Friscsuk — ordítottam a fütyülő szélben. — Jó kis móka — jegyezte meg szomorúan. — Elvesztünk — kiáltottam, s a pusztulás ujjongása magával ragadott — elvesztünk, öreg! — Miért is vajúdnak a szülő asszonyok — felelte mélabúsan, —, mi a fenének ülnek eljegyzést meg menyegzőt, mi a fenének is mulatozik a násznép a lagzin... Az égen felragyogott egy rózsás csík, és kihunyt. A csillagok között elővillant a tejút. — Nevethetnékem van — mondta Griscsuk keserűen, és ostorával egy emberre mutatott, aki ott ült az út szélén. — Nevethetnékem van, ha arra gondolok, miért is vajúdnak az anyák... Az út szélén ülő ember Dolgusov volt, a híradós. Lábát szétvetve nézett ránk mereven. — Aszondom — szólalt meg Dolgusov, mikor odaértünk hozzá —, végem van... Érted? — Értem — válaszolt Griscsuk és megállította a lovakat. — Ne 'sajnáljatok tőlem egy golyót — mondta Dolgusov. Ott ült, hátát egy fának vetve. Két, csizmába bújtatott lába szétterpesztve, szemét le nem vette rólam, s óvatosan felhúzta az ingét. A hasa kiszakítva, a belei egész a térdéig kúsztak, látszott szíve lüktetése. — Ha itt talál a lengyel, meggyaláz. Fogd az irataim, küldd el anyámnak, írd meg neki, hogy s mint... — Nem —i feleltem, s megsar- kantyúztam'a lovam. Dolgusov szétterpesztette a földön szederjes tenyerét, és kétkedve bámul gáttá. — Megszöksz — motyogta kúszva —, hát csak fuss, te nyomorult. .. Verejték öntötte el a testem. A géppuskák egyre szaporábban, hisztérikus makacssággal kattogtak. Az alkonyat dicsfényétől övezve Afonyka Bida lovagolt felém. —; Lassacskán mégiscsak megadjuk a lengyeleknek — kiáltott felém vidáman. — Hát itt meg mi van, zsibvásár? Oda mutattam Dolgusovra, és továbblovagoltam. A beszélgetésük kurta lehetett, a szavakat nem is hallottam. Dolgusov átnyújtotta iratait a szakaszvezetőnek. Afonyka csizmaszárába dugta, és aztán szájba lőtte Dolgusovot. Afonyka — szóltam szánalmas mosollyal, s a kozákhoz lovagoltam. — Látod, én képtelen voltam. — Pusztulj innét — sziszegte sápadozva —, megöllek! A pápaszemesek! Ügy sajnáltok ti bennünket, mint macska az egeret... S felhúzta a kakast. M egindultam lépésben, hátra sem fordultam. Hátamon éreztem a fagyos halált. — Eriggy — kiáltott fel mögötte Griscsuk —, elment az eszed? — s megragadta Afonyka kezét. — Szolgalélek! — förmedt rá Afonyka. — A kezemtől az úgysem menekül... Griscsuk a kanyarban ért utói. Afonyka eltűnt. Másfelé vette útját. — Látod, Griscsuk — mondtam —, most elvesztettem Afonykát, a legjobb barátomat... Griscsuk egy fonnyadt almát húzott elő a bak alól. — Egyél — szólt rám —, edd csak meg. . . Danyilov VJacseszlav: Ukrán népdalok Járási Ildikó: Nimfa és faun Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a kecskeméti nemzetköz! tűzzománc-alkotótelep elmúlt tíz évének anyagából válogattuk. A legszebb munkákat bemutató kiállítás a Szolnoki Galériában november végéig tekinthető meg. Eugenius Molski: Portré III—IV. Törő István: Falum A dűlőutak dombra visznek, csak a harangszó jön utánunk, akácok, szőtök fogják a dombot, s a hosszú főút mellett, mint levelek a főéren, kétoldalt guggolnak a házak — érett alma illata mindenütt, a megaszalódott füvek között lidérces táncot járó bogarak maguk torát gyorsan megülik. néha a nyárfák jajonganak: ősz közelít — fűzfák nyalnak folyómederbe, vizet kutató égerfák visznek a kertek alá; sóhajok lebegnek a házak fölött, s akár kísértetek a fülledt légben, galambok köröznek — hízó rí, kutya szorít, gyöngytyúk kárál, s a szölöfürtök mosolyognak a lugasokról — hajlott öreg megy át az udvaron, vásárba hív a hangosbemondó, toronytetők bádogkupoláján hever a csönd, s a lusta házak között ugrásra készen hallgatóznak az idegek. Raffai Sarolta; Szeretteim, szeretteim Hej, ha fenn az égen járnék! Szélütött felhörajokkal szétszóródnék, összeállnák, hogyha egyszer fölröppennék, soha többé mást se látnék. Porladhatna csillag, s égne fényövek osztatlansága. Leonyid Martinov: mm Örökösök Kire marad a naptár és a kaptár, ha már hírünk se lesz? Azokra, akik minket is únnak már, hiszen reájuk csupa ünnepnap vár: a blues, a jazz. Kire maradnak így az örült esteiek, a holdak arca kiknek is felel? Kik elfeledték, hogy anyameleg a szó, amelynek burka még a nyelv. De szomorú, ha rájuk marad is a törésekkel csipkézett orom. A koszorú, amely krisztustövis, babér, ami díszlik a homlokon. Kire marad fáklya- és máglyatűz, pokol meg menny, a lélek vagy az arc? A világ, mely befogad vagy kiűz? Tiéd, gyerek, válaszd ki, mit akarsz! Hej. ha én odafenn járnék zúzos ködbe bugyolálva! Buborékot pöccentenék kékbefagyott kupolákra. Szeretteim, szeretteim, illékonyak vagytok immár, nem mint a köd, mint a pára. Mert ha odafenn sétálnék, szélütött felhőrajokkal szétszóródnék, összeállnék — játszódnék. Az égen járnék. __________________________I N ytkolaj Mihajlovies V dor kin: Amúr folyó T3 1 'Q 2 a o u 3
